Ma van a tánc és táncművészet világnapja

Őseinknek arra a fogalomra, a melyet manap úgyszólván egyedül a német eredetű tánc szóval jelzünk, nem is egy-, hanem ötféle tőzsgyökeres kifejezésük volt, úgymint: 1. lejtés, lejtő; 2. szökés, szökellés; 3. tombolás; 4. toporzék, (toborzék, toporzok, toborzok); 5. ugrás, ugordás, ugrálás. A táncolni ige helyett pedig ezeket az eredeti szókat használták: 1. lejteni, lejtőzni, lejtőt járni; 2. ropni; 3. szökni, szökcselni, szökdécselni, szökdösni, szö­kel­leni, szökeldézni; 4. tombni, tombolni; sőt a topni, toporni, toporzani is használatban volt.

[…] Táncközben leggyakoribb kiáltásuk volt: „Három a tánc!” Ez táncszavainknak egyik legrégebbike, a mely nemesnek és pórnak szájából egyaránt gyakran hangzott – „mert hahogy megszűnne, s hegedűs pihenne, mondják: három az tánc! Azt is hogyha érzik, hogy majd elvégezik, megint: három az tánc! Ropják, frissen ropják, nagy ékesen járják, s ugyan: három az tánc! (Koháry verse). Egy XVII. századi menyegzős dal ekkép oktatja a házigazdát: „Erre gazda jól is vigyázz, ifjakat mikor táncba látsz, olyankor vígan azt kiálts(d): hegedűs, három az tánc!”

(Budapesti Hírlap, 1906. január 27.)

*

A halottas táncz összeköttetésben van a hazajáróktól való félelemmel és azzal a hiedelemmel, hogy a halott egy ideig még fent kószál, a föld tetején, hogy a mi elvégeznivalója van ezen a világon, rendbehozza. Ezek a hiedelmek hozzák magukkal, hogy a halottat meg ne rövidítsük, mert tud mindent; ne fosszuk meg a jogától. A halott jogai közé tartozik, hogy ha felnőtt s kiházasítatlan, hogy kiházítsák, ellakják a lakodalmát. Idemutatnak a halottas tánczok, vagy a hol ez már nincs szokásban, a temetés alkalmával a halott után való szűz koszorú vivése: ha férfi a halott, leány (menyasszony); ha leány a halott, férfi (vőlegény) viszi a szűz koszorút. E szokás is a halottas táncz, jobban mondva a tánczczal összekötött, halott lakodalmának a maradványa, melyet ma már kevés helyen laknak el; de még van ma is, a hol ellakják.

Zsilinszky Mihály: Csongrád vármegye története III. kötet 498. lapján írja, hogy Csongrád vármegyében – tehát a legmagyarabb vármegyében –, „ha legény, vagy leány hal el, pajtásai megjelennek nemcsak a temetésen, hanem a torra is, a hol ilyenkor tánczolnak és dalolnak, nem azért, hogy mulassanak, hanem azért, hogy ellakják a holtnak lakodalmát”. A lakodalmat az arra jogosultnak meg kell adni tehát éppen úgy, mint a föveget, hogy a másvilágon hajadonfővel ne járjon. Az egyházaskériek úgy magyarázzák, hogy azért választanak a halottnak menyasszonyt, hogy a másvilágon legyen menyasszonya.

(Etnographia, 1912)

*

Színház, krajcáros komédia, redout: ezek a nyilvános szórakozó helyek. De persze vannak más mulatságok is, amiket a társas érintkezés teremt meg és amelyek a miliő szerint változnak s alakulnak ki. Az előkelőek mulatságai a különböző szoárék: tea, énekes, vagy csevegő (pesti argot szerint: ásító) szoárék, amelyeket végefogyhatatlan whist partik, vagy a legújabb botránykrónikák feszegetése tarkít.

A szalonokban néha táncra is perdülnek – és Ellrich itt felsóhajt. Mintha előbb inspirá­cióért esedezett volna a múzsához, most hozzá fog, hogy azt a sok szépet, jót és dicsőt, amit a magyar táncról, a magyar asszonyok szépségéről, a magyar zene nagyszerűségéről mondani akar, elmondja.

Képzelete hasztalan száguld keresztül élete minden művészi emócióján, tájakon, színeken, képeken, nem tud szebbet, gyönyörűbbet találni, mint a hölgyek magyar viseletjét, a gyöngyös főkötőt, zsinóros, feszülő pruszlikot, a habos tüll-ujjakat, amelyek csak a felső kart takarják, azt is opálos áttetszőséggel és végül a selymes, vagy brokátból való viganót. Fantáziája alig tudja követni a magyar táncok ritmusát s az ő szemé­ben e táncnak ringása olyan, hogy mellette groteszk vonaglássá torzul a spanyolok fandangó-ja, a nápolyi saltarella, a lengyel mazurka, a német valcer, a francia menüett. Az esetlenségek özöne mindez, tánc csak egy van, a magyar tánc, ez a teljessége minden bűbájnak, minden varázsnak. A magyar tánc: észtvesztő csoda.

[…] A magyar tánc Ellrich meggyőződése szerint a kitalálás remeke és a Vestrisék táncos dinasztiája örökké sajnálhatja, hogy nem ismeri. Ez a tánc csupa szeszély, csupa ötlet; tüzes, könnyed, amellett sajátszerüen ünnepélyes, emlékeztetvén a tánc isteni eredetére és amaz időkre, amikor a tánc a vallási szertartáshoz tartozott. A magyar tánc olyan, hogy a részlete­zése, az elmondása költőt kíván, aki versben énekelje meg, és ez a vers legyen épen olyan lenge

és könnyed, épen olyan nemes és hajlékony, épen olyan tüzes és temperamentumos, mint maga a tánc, amelyet megénekel.

(Magyar Figyelő, 1912)

Április 29-e a tánc és a táncművészet világnapja: 1727-ben ezen a napon született Jean-­Georges Noverre francia balett-táncos, az egyetemes táncművészet megújítója. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár