Ma van a tánc és táncművészet világnapja

(Etnographia, 1912)

*

Színház, krajcáros komédia, redout: ezek a nyilvános szórakozó helyek. De persze vannak más mulatságok is, amiket a társas érintkezés teremt meg és amelyek a miliő szerint változnak s alakulnak ki. Az előkelőek mulatságai a különböző szoárék: tea, énekes, vagy csevegő (pesti argot szerint: ásító) szoárék, amelyeket végefogyhatatlan whist partik, vagy a legújabb botránykrónikák feszegetése tarkít.

A szalonokban néha táncra is perdülnek – és Ellrich itt felsóhajt. Mintha előbb inspirá­cióért esedezett volna a múzsához, most hozzá fog, hogy azt a sok szépet, jót és dicsőt, amit a magyar táncról, a magyar asszonyok szépségéről, a magyar zene nagyszerűségéről mondani akar, elmondja.

Képzelete hasztalan száguld keresztül élete minden művészi emócióján, tájakon, színeken, képeken, nem tud szebbet, gyönyörűbbet találni, mint a hölgyek magyar viseletjét, a gyöngyös főkötőt, zsinóros, feszülő pruszlikot, a habos tüll-ujjakat, amelyek csak a felső kart takarják, azt is opálos áttetszőséggel és végül a selymes, vagy brokátból való viganót. Fantáziája alig tudja követni a magyar táncok ritmusát s az ő szemé­ben e táncnak ringása olyan, hogy mellette groteszk vonaglássá torzul a spanyolok fandangó-ja, a nápolyi saltarella, a lengyel mazurka, a német valcer, a francia menüett. Az esetlenségek özöne mindez, tánc csak egy van, a magyar tánc, ez a teljessége minden bűbájnak, minden varázsnak. A magyar tánc: észtvesztő csoda.

[…] A magyar tánc Ellrich meggyőződése szerint a kitalálás remeke és a Vestrisék táncos dinasztiája örökké sajnálhatja, hogy nem ismeri. Ez a tánc csupa szeszély, csupa ötlet; tüzes, könnyed, amellett sajátszerüen ünnepélyes, emlékeztetvén a tánc isteni eredetére és amaz időkre, amikor a tánc a vallási szertartáshoz tartozott. A magyar tánc olyan, hogy a részlete­zése, az elmondása költőt kíván, aki versben énekelje meg, és ez a vers legyen épen olyan lenge

és könnyed, épen olyan nemes és hajlékony, épen olyan tüzes és temperamentumos, mint maga a tánc, amelyet megénekel.

(Magyar Figyelő, 1912)

Április 29-e a tánc és a táncművészet világnapja: 1727-ben ezen a napon született Jean-­Georges Noverre francia balett-táncos, az egyetemes táncművészet megújítója. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár