Hitler vízfestéke

Mindig meglep, amikor újabb Hitlerről szóló alkotás jelenik meg a piacon, hiszen a Führer történetéről már alighanem az utolsó bőrt is lehúzták. Mondhatnók, ha valamit jól ismerünk a múltból, az a Harmadik Birodalom. Ki gondolná, hogy mégsem? Ki feltételezné, hogy akadnak még olyan területei, amelyekről új információk közölhetők?

A korszak és a náci diktatúra egyik népszerű kutatója, Roger Moorhouse megpróbálkozott a lehetetlennel. Könyvet írt a Harmadik Birodalom száz beszédes tárgyáról. Válogatásába olyan kacatnak tűnő használati eszközök is belefértek, amelyekről szintén azt gondolnánk, hajszálnyit sem tehetnek hozzá a már meglévő tudásanyagunkhoz. Ezúttal mégis új megvilágításba kerülnek.

A tárgymustrát banálisan Hitler vízfestékkészlete nyitja, hiszen a Mein Kampf szerint a szerző tizenkét éves volt, amikor eldöntötte, képzőművész lesz. Moorhouse megmutatja egyik korai akvarelljét, majd arról ír, hogy a XX. század végén a gyűjtők keresni kezdték munkáit. Úgy véli, semmi sem bizonyítja, hogy Hitler azért hasonlott meg a világgal, mert nem teljesíthette be fiatalkori álmát, azaz nem lehetett festőművész.

A történész a 100 billió márkát érő hiper­inflációs bankjegyet is előveszi a tárlóból, így hívja fel a figyelmet az 1923. évi gazdasági összeomlás társadalmi-politikai következményeire. Az antiszemita és a betiltott szociáldemokrata lapok bemutatása után arra tér ki, hogy 2015-ben lejárt a Mein Kampf jogvédelme, így a könyvet bárki újra megjelentetheti. Meg is születtek a kritikai kiadások, van, amelyik kétezer oldalas lett.

Az összeállításban az is megtalálja a kedvére valót, akit nem érdekelnek a harckocsik, a zuhanóbombázók, a tengeralattjárók és a nehézcirkálók. Moorhouse ugyanis külön szócikkben foglalkozik Hitler és unokahúga, Geli Raubal vérfertőző viszonyával, Eva Braun rúzstartójával, a Nagy Német Művészeti Kiállítással, a Wilhelm Gustloff utasszállító hajóútjaival, a korabeli celebkultusszal és a hírhedt ellenállóval, Sophie Scholl-lal. A könyv szóba hozza Hitler kefebajszát és a javaslatot, hogy amennyiben demonstrálni akarja férfiasságát, növesszen kecskeszakállat.

Mivel Németországot mindig is a technikai vívmányok vitték előre, a kötetben a felfedezések is helyet kaptak. Többek között a Volksempfänger rádiókészülék, amelyről Joseph Goebbels azt mondta, nélküle lehetetlen lett volna véghezvinni a náci forradalmat, valamint Heinrich Hoffmann Leicája, amely a fényképezést korszerűsítette. Míg az 1930-as években a legprofesszionálisabb fotográfusok is üveglemezre dolgoztak, a Leitz Camera 35 milliméteres filmet használt, és lehetővé tette a sajtófotós hivatás létrejöttét.

A Hitlerjugend-egyenruha kapcsán arról olvashatunk, hogyan készítették fel a fiatalokat a hadviselésre, miként faragtak belőlük fanatikus nácit, a Volkswagen Bogárról pedig megtudhatjuk, az miért jelentette a hétköznapi ember számára a ragyogó új világ reményét. Az ellenpóluson a Mercedes-Benz 770-es limuzinja csillan fel, kápráztatja el a Führert.

A sportéletet és a grandomániát a berlini olimpiai stadion története idézi fel, a gátlástalanságot a lágerek és az elmegyógyintézetek borzalmai, ez utóbbiak is hetvenezer fogyatékos halálát okozták a T4 program keretében. A birodalmi gépezet a legkisebbekről sem feledkezett meg: nekik a vezért ábrázoló Elastolin játékfigurát alkották meg, míg a felnőtteket a fronton egzecíroztatták. Ehhez vetették be 1939-ben amerikai mintára a Pervitint, az akkori speedet, a villámháború hajtóerejét, amelyet éberséget segítő szerként reklámoztak.

A lábjegyzetekkel gazdagon ellátott kötet olvasmányos, könnyed formában szolgálja a tudományos ismeretterjesztést. Nem szakmunka, nem mutat fel új eredményeket, mégis felépíthető rá egy vélhetően nagy nézettséget produkáló kiállítás.

(Roger Moorhouse: 100 beszédes tárgy a Harmadik Birodalomból. Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 272 oldal. Ára: 4500 forint)