József Attila bronzzakója

A Magyar Szemle t. kiadóhivatala, Budapest 1931. február 28., II. Margit körút 46. IV. 3.

Tisztelt Kiadóhivatal!

Szemléjük különböző számai­ban közzétett felhívásaik és leveleik felbátorítanak következő kérésemre: Némileg ismert fiatal író vagyok, aki szó szerint való értelemben napról napra élek. Szemléjükre előfizetni nem tudok, noha benne – ellentétes világfölfogásom dacára – számról számra értékes tanulmányokra találok. Kérem tehát szíves értesítésüket, hogy mérsékeltebb és milyen mérsékelt áron nyithatnának számomra előfizetést. Úgy gondolom, hogy kérésem teljesíthető. Ebben az esetben b. válaszukkal együtt a Magyar Szemle címemre való küldését is várom.

Kiváló tisztelettel: József Attila

A címzettől a következő válasz ment a levél írójának:

József Attila író, Bpest, 1931. III. 5.

Múlt hó 28-án kelt b. levelét köszönettel megkaptuk.

A szóbanforgó ügyben tisztelettel kérjük, hogy alkalomadtán méltóztassék kiadóhivatalunkat (Vilmos császár út 3.) felkeresni, ahol Wiesmeyer úr rendelkezésére fog állni.

Kiváló tisztelettel a Magyar Szemle Kiadóhivatala

*

Kosztolányinak izentem meg egyszer, ki az Ady nyelvét és versét barbárnak érezte, hogy mehet ugyan költő számba, aki a nyelv hátán elegánsan végigszandolinoz, de a költő mégis csak az, ki a nyelvet, mint a pisztráng a zuhatagot, lélekzetképp bocsátja át magán. József Attilának így volt – s ezzel következett nyomban Ady után – a magyar nyelv egyszerre lélekzete és tápláléka, s versei úgy nőttek belőle, ahogy a szakálla serkedt, karja vonaglott s mirigynedvei zubogtak. „Áldalak búval, vigalommal, Féltelek szeretnivalómmal, Őrizlek kérő tenyerekkel: Búzaföldekkel, fellegekkel. Topogásod muzsikás romlás, Falam ellened örök omlás, Düledék-árnyán ringatózom, Leheletedbe burkolózom. Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, Szívemhez szívvel keveredsz-e, Látlak, hallak és énekellek, Istennek tégedet felellek…”: Istennek téged felellek: ebben Csokonaytól Adyig benne van minden, ahová a magyar közlés eljutott, de még ezen felül s ennél tovább és messzebb az a József Attila, kiben Csokonay és Vörösmarty, Petőfi és Ady már veleszületetten benne volt, még mielőtt olvasta volna őket. S ahogy verselésében végképp összeolvad a magyar tánc-topogás a nyugati lejtéssel, úgy hoz, ennyi és ekkora elődök után, ő is hozományt: gondolatot, mely visszaösztönödött érzéssé, s ennek kifejezéseképp intellektualizált népdalt. Bartók Béla ítélje meg, hogy nem olyasmi-é ez a költészetben, mint az ő muzsikája a muzsikában, s ő, a folklorista, tudja tán megmondani, mint serkenhetett ki ez a magyarság, nyelvben és ritmúsban, a Ferencváros kövezetéből, hol József Attila született és hánykolódott.

… Nem merem e pár sort újra elolvasni: nem tudom, meg tudtam-e éreztetni, amit mondani akartam. Ővele magával, Attilával, könnyű dolgom lett volna: ő már értette volna, mielőtt kinyitottam volna a számat, mert aki úgy verselt, mint ő, csakis így gondolkozhatott. S bár mulasztást körüle nem vethetek magamnak szememre: sírján túl most mégis fáj, hogy az otthoni rideg világban e tanúságtétellel nem siettem és álltam többször mellé, ki úgy epedt a simogatás után s kinek ez úgy el is kelt.

(Ignotus: A József Attila verse, Szép Szó, 1938)

*

A József Attiláról 1936-ban készült fénykép, akárcsak a korábbiak, a költőt rendezettnek mutatják. Kortársai szerint József Attila még élete legnyomorúságosabb időszakában is ügyelt a ruházatára, s miként fegyelmezett szerkezetű, a gondolatokat csodálatos pontossággal kifejező versei, akképpen megjelenése is pedáns volt. Irodalomtörténeti tény, hogy igyekezett arcáról, külsejéről tudatosan „megszerkesztett” képet hagyni az utókorra.

Mindez pedig Marton László nemrégiben a Parlament déli szárnya mellett elhelyezett József Attila szobráról jut eszembe.

A stilizált rakparton ülő figura megalkotásakor a szobrászt minden bizonnyal az említett fénykép inspirálta. […] Marton szobra, bár alaposan eltér a képtől, inkább csak külsődleges plasztikai ábrázolat, semmint a költő emberi-művészi arculatának megragadása. A szobor-József Attila zakóját összegyűrve ledobta a lépcsőre. Köldökig kigombolt ingét kiráncigálta a nadrágból. Mindkét cipőjének fűzője meg van oldva. Logikátlan módon: kalapját nem dobta a zakójára, hanem féltve a kezében őrzi.

A szobor-József Attila maga elé, a betonkockákra mered. Láthatóan nem azért van a Duna-parton – miként A Dunánál című verséből tudjuk –, hogy fölmérje maga és nemzete múltját, hanem a nagy melegben egyszerűen levegőzik egyet.

(Esti Hírlap, 1981. április 10.)

115 éve, 1905. április 11-én született József Attila költő. Az idézetek forrása: Arcanum Digi­tális Tudománytár