Rezgő pókháló

Mi történt a Monarchiával? Miért és hogyan tűnt el egy több évszázados állam a nagy háború végén?

A soknemzetiségű k. u. k. hadsereg katonái pihenőn, 1918. Töretlen hűségből radikalizálódás Fotó: Fortepan

A soknemzetiségű k. u. k. hadsereg katonái pihenőn, 1918. Töretlen hűségből radikalizálódás
Fotó: Fortepan

Véleményünk szerint a Monarchia a nemzetiségi problémák ellenére a nagy háborúig élhető birodalom volt, s nem igaz az, hogy halálra, felbomlásra volt ítélve. Külön ki kell hangsúlyoznunk, hogy a nemzetiségek helyzete nem volt rosszabb, mint Nagy-Britanniában, Franciaországban vagy Oroszországban. Nézzük a francia példát: amikor ott bevezették a kötelező elemi oktatást az 1880-as évek elején, megtiltották, hogy a diákok nemzetiségi nyelven beszéljenek a szünetekben. Franciaország az egy politikai nemzet elvét képviselte, s az első világháború előtt Magyarország is ezen az állásponton volt. Arra is rá kell mutatnunk, hogy a Monarchia gazdasága alapján közepesen fejlett birodalom volt, gyakorlatilag közép-európai „közös piacot” működtetett.

A második tényező az antant hadicéljainak alakulása. Teljes szakmai egyetértés van abban a történészek között, hogy amikor kitört a nagy háború, és az antanthatalmak megfogalmazták hadicéljaikat, azok között nem szerepelt a Monarchia felszámolása. Bár annak megcsonkításával számoltak. Ezen irányvonal jegyében született meg az olaszoknak a Monarchiából területeket odaígérő londoni titkos szerződés, illetve a Román Királyságnak jelentős magyar területeket kilátásba helyező bukaresti titkos szerződés. Franciaországban, Nagy-Britanniában és az 1917-ben a háborúba belépő USA-ban a hivatalos külpolitikai irányvonal úgy képzelte el a háború utáni rendezést, hogy a Monarchia területéből a kisebb-nagyobb szövetségesek (Olaszország, Románia) részesülni fognak, de a megcsonkított birodalom része marad az európai államrendszernek.

Csakhogy ezen hivatalos irányvonal mellett Párizsban, Londonban és Washingtonban megjelentek a Monarchiát szétzúzni akaró érdekcsoportok. Ennek következtében mindhárom ország külpolitikájának formálói között rendkívül éles küzdelem bontakozott ki a Monarchiát megtartani akaró és az azt felszámolni kívánó csoportok között. 1918 nyarán ez a küzdelem a Monarchia-ellenes erők javára dőlt el, így az antant hivatalos hadicéljává vált az osztrák–magyar államalakulat szétzúzása.

A harmadik tényező a három nagy emigráció – a csehszlovák, a délszláv és a lengyel – tevékenysége. Bár Közép-Európa története bővelkedik emigrációkban, viszont ezek nem bővelkednek sikerekben. Ritka pillanat a történelemben, hogy három ilyen közösség egyszerre válik sikeressé. A három nagy emigráció a nagy háború első éveiben az antant „kéretlen” szövetségese volt. De a katonai szövetség viszonya ezekhez a csoportokhoz kettős volt: egyrészt megtűrte, sőt felhasználta őket a Monarchia gyengítésére. Másrészt hosszú időn keresztül óvakodott hivatalos elismerésüktől, és hogy magáévá tegye céljaikat. Az emigrációk Monarchia-ellenes célkitűzései – Csehszlovákia, Lengyelország és Jugoszlávia felállítása – csak nagyon lassú, többször megtorpanó folyamat eredményeképpen, valamikor 1918 nyarán kerültek be az antant hivatalos hadicéljai közé.

A negyedik tényező a Monarchia belső nemzetiségi mozgalmainak radikalizálódása. A háború kitörésekor az összes belső nemzetiségi mozgalom „töretlen hűségéről” biztosította az uralkodót és a Monarchiát. Úgy véljük, ezt valóban így is gondolták, azaz sorsukat a Monarchia keretei között képzelték el. Egy-egy nemzeten/nemzetiségen belül csak maroknyi politikus gondolta másképpen, akik aztán 1918 őszén – látva az antant szándékait és az emigrációk sikereit – kezükbe vették az irányítást, és saját nemzeti keretek kiépítésére használták fel a helyzetet.

Ötödik tényező: az Osztrák–Magyar Monarchia politikai elitje – IV. Károlytól kezdve a kisebb-nagyobb pozíciókat betöltő politikusokig – rosszul mérte fel a nagy háború alatti folyamatokat, ezért rossz válaszokat adott a birodalom létét fenyegető kihívásokra. Gondoljunk csak IV. Károly kínos kudarcba fulladt különbéke-kísérletére vagy a lehető legrosszabb időpontban kiadott manifesztumára. Ezért úgy véljük, a Monarchia bukásában nekik is komoly felelősségük van.

Gondolatsorunk zárásaképpen jeleznünk kell, hogy a fentebb felvázolt öt tényező a valóságban nem ennyire mereven érvényesült. A történé­seket úgy kell elképzelni, mint egy pókhálót, amelyet ha megérintenek, az egész háló rezegni kezd. Hiszen a pókhálóban minden összefügg mindennel. Azaz a fenti öt tényező összefonódott, és erősen hatott egymásra. Az pedig kibogozhatatlan, hogy mi volt előbb: például a Monarchián belüli nemzetiségi mozgalmak azért radikalizálódtak 1918 őszén, mert az antant ­Wilson 14 pontjával kívülről biztatta őket. Vagy az antant azért támogatta a nemzetiségi mozgalmakat, mert látta, hogy egyre erősebbek lesznek, és így felhasználhatók a Monarchia ellen.

Viszont a végeredményben biztosak lehetünk: 1918 októberében–novemberében ötvenmilliós birodalom tűnt el Közép-Európa térképéről.

A szerző a Magyarságkutató Intézet tudományos főmunkatársa

Utolsó határkő

Klebelsberg Kunó a történetírás értelméről gondolkodva kijelentette: „Valójában a történelem nem retrospektív, a múltba visszatekintő kíváncsiság csupán, hanem hatalmas erkölcsi erő, melynek, ha ismerete és szeretete a lelkekből kivész, akkor a nemzet olyan, mint az emlékezőtehetségét vesztett ember, aki nem okul, hanem oktalanul rohan a veszedelmekbe, a vesztébe.”

Különösen fontos ez az idézet nekünk, magyaroknak a 2020-as évben, a trianoni békediktátum százéves évfordulóján. A mindig objektív számok döbbenetesek: a Magyar Királyság elvesztette területének és lakosságának kétharmadát – a Kárpát-medence tízmilliós magyar népességéből hárommillió kisebbségi sorba került.

A magyar történészek feladata egyértelmű: 2020-ban meg kell írni, hogy mi és miért történt száz évvel ezelőtt Versailles-ban és ezzel párhuzamosan a Kárpát-medencében. Ezen küldetést számos történészműhely próbálja meg teljesíteni. Ezek egyike a szegedi kötődésű Virtuális Intézet Közép-Európa Kutatására, amely A trianoni békediktátum története hét kötetben címmel könyvsorozatot indított.

A sorozat első három kötete a békediktátum szerteágazó eseménytörténetét mutatja be a szarajevói pisztolylövéstől egészen addig, amíg a határkijelölő bizottság tagjai 1923-ban egy kiásott gödörben üres borospalack fölé elhelyezték az utolsó határkövet.

A negyedik kötet stílszerűen száz térképen mutatja be a határok születését, az új határvonalak futását és a területi átrendeződéseket. Az ötödik kötet a versailles-i békerendszer többi vesztesének – németek, osztrákok, bolgárok, törökök – Tria­nonját ismerteti. Ezen kötet újdonsága, hogy eddig még nem született olyan mű, amely egy könyv keretein belül mutatná be a „szomszéd népek Trianonját”. A hatodik kötet pedig összegyűjti az eseményekhez tartozó forrásokat, úgymint diplomáciai jegyzőkönyvek vagy a függetlenséget kikiáltó népgyűlések határozatai. A sorozat zárókötete több mint ezer életrajzot közöl. Ezzel mintegy arcot ad azoknak a magyar és külföldi szereplőknek, akik a trianoni békediktátum megalkotói vagy elszenvedői voltak.

Reményeink szerint ez a monumentális, hét­kötetes vállalkozás méltó módon tiszteleg a százéves évforduló előtt, és hozzájárul ahhoz, hogy a magyar nemzet egészséges nemzettudattal küzdje le a XXI. század kihívásait.