A nagy háború kitörésekor az Osztrák–Magyar Monarchia egyike volt az öt európai nagyhatalomnak. Területének nagysága, népességének száma, gazdaságának erőssége, kiemelkedő és sokszínű kulturális élete arra predesztinálta, hogy a XX. századi közép-európai történelem meghatározó szereplője legyen. Ám amikor 1919 januárjában Versailles-ban összeültek a békecsinálók, hogy kialakítsák a világ és benne Közép-Európa új rendjét, a Monarchia már eltűnt a térképről.
Joggal merül fel a kérdés: mi történt a Monarchiával? Miért és hogyan tűnt el egy több évszázados állam a nagy háború végén?
A történészek száz éve keresik a választ ezekre a kérdésekre. Ha megnézzük a témáról szóló könyvtárnyi szakirodalmat, akkor azt rögzíthetjük, hogy még az eseménysor elnevezéséről sincs konszenzus. Ha csupán a könyvcímeket nézzük, a Monarchia bukásához vezető eseménysorra ezeket a fogalmakat használják a történészek: felbomlás, széthullás, szétesés, összeomlás, lerombolás, szétrombolás, szétzúzás, széttörés.
Mint látható, vannak olyan történészek, akik a külső tényezőkre helyezik a hangsúlyt, míg mások a belsőket emelik ki. A magyar szakembereknek még vitát kell folytatniuk a „Felbomlás? Összeomlás? Szétzúzás?” problémakörről. Addig a bukás szó használatát javasoljuk, hiszen ez magában foglalja a belső tényezőket (elbukni), illetve a külső tényezőket (elbuktatni). Jelen tanulmány szerzője úgy véli, hogy a Monarchia bukását öt tényező összefonódása eredményezte.
Az első tényező: a Monarchia 1914-ig (pontosabban 1918-ig) megoldatlanul maradó belső strukturális problémái, különös tekintettel a soknemzetiségű létre és a nacionalizmusok centrifugális erejére. A Monarchia olyan államalakulat volt, amelynek keretei között 11 nemzet élt együtt. A XIX. század végére ezek mindegyikét átjárta a nacionalizmus, amelynek végső célja, hogy az egy nyelvet, egy kultúrát, egy közös történelmet magáénak valló embercsoport, azaz a nemzet saját állama keretei között éljen.
Gyakorlatilag minden nemzet arra törekszik, hogy legyen önálló területe, a végső cél a saját állam megteremtése. Ideális esetben minden nemzet a saját államában él, ez volna a nemzetállam. Csakhogy a Balti-tengertől az Égei-tengerig terjedő Köztes-Európa – ennek a térségnek egyik fontos állama volt a Monarchia – messze volt az ideális állapottól. Jóval több nemzet született meg, mint ahánynak lehetősége volt államot építeni. A Monarchia nemzetei párhuzamos, illetve egymást keresztező állam- és nemzetépítéssel próbálkoztak. Elméletileg a nacionalizmus problémáját – igény a saját területre – lehetett volna kezelni a föderalizmus és az autonómia eszközeivel. Csakhogy ezek kipróbálására 1914 előtt nem került sor, amikor pedig 1918 októberében IV. Károly megpróbálta a föderalizmust bevezetni, már késő volt.