Semlegesnem

A kereszténység üzenete nemigen változott az évszázadok során. Ennek ellenére a világ jelentős része a Vatikánra figyel karácsonykor, húsvétkor és pünkösd idején, hogy megtudja, mit mond Róma püspöke. Bár az elmúlt évtizedekben nem csekély számú hírközlő sorolta kissé hátrébb – vagy keretezte bíráló kritikával – a pápák ünnepi üzeneteit, 2020-ban ezt több okból sem lehetett megtenni.

Keresztet állít fel két olasz csendőr a római Szent Péter téren 2020 húsvétvasárnapján. Szokatlan ünnepnapok Fotó: Angelo Carconi Forrás: MTI/AP–Angelo Carconi

Az idei esztendő húsvétjához hasonló korlátozott ünneplés több mint hetven évvel ezelőtt volt Európában. Az egész kontinens keresztényei bezárt templomok mellett, családi otthonokban várták Jézus feltámadását. Rómában utoljára a háború végi bombázáskor kellett komoly óvintézkedéseket tenni Szent Péter sírja közelében. És bár 2020 hamvazószerdáján már sejteni lehetett, hogy az idei nagyböjt és feltámadás sok tekintetben máshogy fog alakulni, mint amihez a világháború befejezése óta a kontinens hozzászokott, az örök város néptelen utcáinak képe mindenkit meglepett.

Hamvazószerda után Ferenc pápa épp kezdődő influenzája miatt volt kénytelen számos programját lemondani. Sokan találgatták, nem a szélsebesen terjedő új veszedelem betegítette-e le a katolikus egyházfőt is, aki a korlátozások elrendeléséig sohasem kerülte a fizikai érintkezést: számtalan alkalommal ölelt magához sérült és beteg embereket. Még a február 28-i általános kihallgatáson is megcsókolt egy súlyos izomsorvadásban szenvedő fiatalembert, Paolo Palumbót, akit hordágyon toltak elé a Szent Péter téren.

De a szentatyát nem az új járvány fertőzte meg, noha a Vatikánban néhány héttel később egyre több koronavírusos személyt azonosítottak. Hamvazószerda után Róma püspöke egy ideig nem hagyta el a Szent Márta Házat, kénytelen volt lemondani szokásos nagyböjt eleji találkozóját a római papsággal. Beszédét Angelo De Donatis bíboros olvasta fel a lateráni bazilikában megjelenteknek. Ez a buzdítás a papi élet kiegyensúlyozott és boldog megéléséhez nyújt támpontokat, de a járvány elharapózása után a „soha ne szigetelődjetek el!” buzdítás – még ha teljesen világos is az üzenet – azért megmosolyogtató.

Az észak-itáliai papok többsége annyira nem szigetelődött el, hogy eddig több mint félszázan váltak a ragály áldozatává. Az önfeláldozás kiemelkedő példái közül a legnagyobb nyilvánosságot Giuseppe Berardelli esete keltette. A hetvenkét esztendős casnigói plébánosnak a gyülekezet tagjai adták össze a pénzt lélegeztetőgépre. A lombardiai pap más betegséggel is küzdött, az átlagnál is jobban veszélyeztetett volt. Kórházba kerülve fiatalabb ápolt javára mondott le a készülékről, és hamarosan életét vesztette. A lombard település karanténba szorult lakói itáliai temperamentummal az ablakokból integetve búcsúztak lelkipásztoruktól.

A szokatlan járványtól sújtott nagyböjt vatikáni hírei nem csak a megbetegedésekről szóltak. Március elején például a Szentszék Általános Ügyek Szekciójában Ferenc pápa létrehozta a Személyzeti Főigazgatóságot, amely intézmény egy átlagos vállalati humánerőforrás-hivatalhoz képest nagyobb hatáskörrel fog működni. Munkaügy, nyugdíj, gazdaság, pénzügy és seregnyi más feladat ellenőrzése lesz a feladata. Nagy szerepe lehet a Vallási Ügyek Intézetének, vagyis a vatikáni bank működésének a felügyeletében is. A Szentszék átalakítása ezzel az intézkedéssel egy időre talán a végére ért.

A világegyházra pedig az az április második hetében meghozott döntés lehet hatással, amelynek értelmében Giuseppe Petrocchi bíboros érsek vezetésével ismét bizottságot hoztak létre a női diakonátus tanulmányozására. Az alszerpapság (szubdiakonátus) intézményét a II. vatikáni zsinatot követő jogi szabályozás megszüntette. A diakonátus viszont a paphiánnyal küzdő római egyházban az elmúlt évtizedekben egyre fontosabb lett.

Az állandó diakónusok világszerte hatalmas segítséget nyújtanak a plébániákon. Sok házas férfi jelentkezik erre a szolgálatra, amelyet az arra alkalmasak megfelelő teológiai képzés után nyerhetnek el. Karitatív, szociális feladatokat látnak el, részt vállalnak a hitoktatásban, segédkeznek a liturgikus cselekményekben. Igét hirdetnek, keresztelnek, temetnek. Sajnos nem minden diakónus tudja, hogy a papi imára, zsolozsmára is kötelezett.

Nyugat-Európában a hívek egy részének a különbségek kissé elmosódtak a papság és a diakonátus intézménye között, és talán ez a helyzet is eredményezheti a papi nőtlenséggel kapcsolatos meg-megújuló vitát, sőt azt a kezdeményezést is, hogy ne csak férfiakat, hanem nőket is szenteljenek szerpappá – és nyilván később pappá.

Erre a protestáns egyházak példája szolgáltat mintát.

A különbség azonban igen nagy: a protestáns egyházak lelkésznői nem mutatnak be áldozatot, hanem úrvacsorát osztanak, és eklézsiáik el sem fogadják a katolikus egyház szentségteológiáját. Ez a nyugati egyházszakadás legfőbb oka.

A katolikus egyházban a diakonissza intézménye létrehozásának próbálkozása mögött a nők mai egyházi szerepvállalásának a teljes átfogalmazása a tét, amit egyes nyugat-európai püspökök nem kis energiával szeretnének elérni. Egyik szószólójuk a kilencvenegy esztendős Peter Hünermann német teológus, akinek érvei inkább társadalmiak, mint történetiek, és néhány megnyilatkozásából úgy tűnik, valójában a katolikus női papság intézményének létrehozása a végcél. Tavaly májusban Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció korábbi prefektusa úgy fogalmazott, hogy sohasem létezett felszentelt női diakonátus, egyetlen olyan áldás ismert, amelyet a szolgálatot vállaló nők kaptak, és amely hasonlít a kisebb rendek kiszolgáltatásakor adott áldáshoz, de nem azonos vele.

Nyilván Ferenc pápa is világosan látja, mi a végső szándék. 2019. május 10-én a Legfőbb Szerzetesi Elöljárók Uniója női tagjainak mondott beszédében úgy fogalmazott: meg kell tudnunk, mi volt a kinyilatkoztatás kezdetén, mert ha volt „valami”, akkor azt növelni kell, de ha az Úr nem akarja, hogy nők papi szolgálatot végezzenek, akkor ez nem lehetséges.

A radikális feminista teológia számára ez a kijelentés persze nem elég, és sohasem felelt volna meg. Képviselőik csaknem fél évszázada nyílt háborúba bocsátkoztak a Szentszékkel, és az irányzatnak ma már magyar szószólói is vannak. Úgy vélik, hogy a férfiközpontú egyházat vagy át kell alakítani, vagy le kell rombolni. Amikor 1975-ben nemzetközi nőévet hirdettek, népes konferencián cseréltek eszmét Detroitban, ahol megalakult a Women’s Ordination nevű, a nők pappá szenteléséért küzdő szervezet. A Szentszék két évvel később reagált követeléseikre: a VI. Pál pápa jóváhagyásával született Inter insigniores kezdetű nyilatkozat lehűtötte a kedélyeket.

De nem örökre. A feminista teológia szélsőbal irányzata egyre vadabb követelésekkel lépett föl, és nem is teljesen sikertelenül. Az első súlyos gond számukra a Szentírás hímsoviniszta beállítottsága, amely problémát új bibliafordításokkal – vagy inkább interpretációkkal – igyekeztek orvosolni, amelyben Isten neve semlegesnemű. Sikerült. A tíz éve elhunyt radikális feminista teológus és ökofilozófus, Mary Daly szerint, ha az Isten hímnemű, akkor a hímneműek, a társadalom számára a férfiak lesznek Istenné. Sajátos érvelését tett követte, és megalapította az Istennő mozgalmát – valamint korlátozta férfiak számára egyetemi óráinak látogathatóságát. E diszkriminatív döntéséből lett is némi huzavona a Boston College-ben. Talán az ehhez hasonló megfontolásokra is tekintettel volt Ferenc pápa, amikor 2019-ben kijelentette: az egyház nőnemű, az egyház nő.

A vatikáni állásfoglalások mind ez idáig soha nem kérdőjelezték meg, hogy a nők pappá szentelése miatt indult feminista mozgalmak tévúton járnak. Szent II. János Pál külön kiemelte az 1994-ben kiadott Ordinatio sacerdotalis című apostoli levelében, hogy lehetetlen a nők pappá szentelése. Ám pillanatnyilag egy teológiai állásfoglalás aligha fogja befolyásolni a szentszéki folyamatokat.

Keresztet állít fel két olasz csendőr a római Szent Péter téren 2020 húsvétvasárnapján. Szokatlan
ünnepnapok
Fotó: MTI/AP–Angelo Carconi

Ugyanis a pápai nyilatkozatok mostanában nem minden esetben támaszkodnak a hittudomány hagyományos fogalmi kereteire. Ferenc pápa a közelmúltban adott nyilatkozatot a The Tablet nevű nagy múltú angol katolikus hetilapnak. E nyilatkozat gondolati háttere teljesen a neomarxista-liberális világot idézi, és ennek nincs közvetlen teo­lógiai előzménye a szentszéki dokumentumokban. A szentatya a vírusjárvány idején Európában megjelenő „populista hangokról” és politikai döntésekről beszélt, amelyek őt Hitler 1933-as beszédeire emlékeztetik. E vádak minden konkrétum nélkül is jól dekódolhatók. Hasonló ehhez a „népi mozgalmakhoz” – a kicsit titokzatos, leginkább Dél-Amerikában virágzó Movimientos Populares tagjaihoz – intézett, április közepén nyilvánosságra hozott levele, amely igazi szakszervezeti buzdításra emlékeztet, viszont nemigen lehet előzményének tekinteni a szociális kérdésekkel foglalkozó pápai megnyilatkozásokat.

Túl sok lelkipásztori tartalom a „népi mozgalmaknak” küldött levélben nem fedezhető föl, viszont körbejárja a vírussal tetézett gazdasági válság problémáit. A baloldali lapok által idézett fő követelése az alapfizetés, amelyet a kirekesztetteknek kellene kapniuk. Sajnos nem teljesen világos, kik is a kirekesztettek, és kik azok a nem kirekesztettek, akiknek fizetniük kellene a pápai javaslat szerint. Az sem derül ki, miért lenne jó a szentatya által láthatatlan hadseregnek nevezett szürkegazdaság további fenntartása. Valószínűleg az először 2014-ben ülésező Movimientos Populares számára küldött, talán még előzetes aláírásgyűjtéssel is megalapozott üzenet példa nélküli a Szentszék történetében. Ennél különösebb húsvéti hír nem is jöhetne Rómából.