Lavinaveszély

Tudathasadásos napokat hozott a romániai magyarság számára május első hete. Példátlan hullámokat vert a magyarellenesség, Románia törvényileg ünneppé nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját – ugyanakkor összegyűlt a nemzeti régiók ügyének egymilliós támogatottsága. Mi történik ma Európa legnagyobb létszámú kisebbségével?

Románia a közpolitikai csődök sorozatának országa, államformája az alkotmányos káosz. A kijelentés Antal­ Árpádtól, Sepsiszentgyörgy polgármesterétől származik, aki elsősorban Európa „bezzegországának” gazdasági és demográfiai válsághelyzetéről, vírusjárvány utáni perspektíváiról beszélve fogalmazta meg a fenti mondatot. A közpolitikai csődsorozat azonban aligha függetleníthető attól a vezetéstechnikától, amely lényegében egyetlen tekintetben árulkodik következetességről és stratégiai gondolkodásról: a magyarságellenesség ügyében.

Még ha Klaus Iohannis államelnök parlamenti megnyilvánulása nyomán, mely a magyar nyelvet­ a megszégyenítés eszközévé süllyesztette – bázispártjának, a liberálisoknak a legnagyobb belpolitikai ellenfelére, a szociáldemokratákra igyekezett rásütni a magyarkollaboráns, az Erdélyt eláruló és kiárusító bélyegét –, felmerültek is „eredetkérdések”, a folytatás egyértelmű választ adott ezekre. Miszerint szó sincs kommunikációs balesetről, hanem új román nemzetstratégiai kezdeményezéssel van dolgunk. Új korszak kezdetével, amelyben vélhetően csak akkor következhet be lényegi változás, ha Románia nemzetközi helyzete, gazdasági és geopolitikai iránya, illetve megítélése lényegesen megváltozik.

Miközben kénytelenek vagyunk ezt a cseppet sem szívderítő jövőképet felvázolni, nem mellékes megérteni mindazokat a folyamatokat, amelyek megakasztása egy csapásra sürgőssé vált ­Bukarestben. Mert amíg a Székelyföld autonómiáját célzó beadvány zsigeri elutasítása – de még az arról való, amúgy minden törvénytervezet esetében „üzemszerű” parlamenti vita kizárása is – értelmezhetőnek tűnik is, addig a másfél évtizeden át a különböző szakbizottsági fiókokban porosodó kezdeményezések „kivégzésének” sürgőssége már kevésbé.

A törvénytervezetek úgynevezett hallgatólagos parlamenti jóváhagyásának intézményét a román alkotmány 2003-as módosítása vezette be, amelyet az európai integrációs folyamatok tettek szükségessé. Ennek értelmében az aszimmetrikusan, egymás kiegészítéseként működő parlamenti házak közül az egyik a tervezeteket megvizsgáló, a másik pedig a ratifikáló fórum. Ha egyik-másik törvénytervezet esetében a megszabott határidőn belül nem kerül sor véleményezésre, a dokumentum automatikusan a másik ház elé kerül döntéshozatalra. Ahol viszont már nincs döntési határidő. Így kerülhetett parkolópályára 2004-ben a személyi elvű és kulturális autonómia tervezete – mint lényegében elutasított. Most meg a román politika célkeresztjébe.

Az inkriminált autonómiatörvények eredettörténete 2003-ig nyúlik vissza, amikor a magyar ellenzéki csoportosulások kiváltak az RMDSZ-ből, és létrehozták az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot (EMNT). Az RMDSZ 1993-ban összeállított kisebbségitörvény-tervezete nagy általánosságokban, fogalmi felvetések szintjén már tartalmazta az autonómia ügyét, a belső viták nyomán kellett volna meghatározni az önrendelkezési formákat, elkészíteni a statútumokat, az elvi kereteket.

A tervezet egyik formája a parlament elé is került, annak rendje és módja szerint elutasították, de a minél pontosabb megfogalmazásra – elsősorban belső használatra – változatlanul szükség volt. A politikai vitafolyamat az RMDSZ 1996-os kormányzati szerepvállalásával zárult, majd 2003-ban indult újra az EMNT létrejöttével. Előzetesen még 2000 őszén munkához látott a Bakk Miklós politológus által vezetett csoport, amely kidolgozott egy három törvényből álló csomagot. A munkacsoport igyekezett figyelembe venni a korábbi viták­ tanulságait is, a témában fel-fellángoló román–magyar disputákét is.

Mivel az európai integrációs folyamatokkal kapcsolatban a regionalizmus kérdése is előtérbe került, a csomagtervbe regionalizációs megújítási keretprogramot is beépítettek, abban helyezték el a Székelyföld autonómiáját.

Plusz két melléktörvényt: Románia közigazgatásának átfogó európai regionalista megújítása a sajátos státusú régiók létrehozásának lehetőségével. Valamint Székelyföld régió létesítésének körvonalazása, területtel és határokkal, működéssel, a különleges státusból adódó sajátosságokkal, a nyelvi csoportok szerinti intézményi megosztással a dél-tiroli minta alapján, legvégül pedig választási törvénnyel.

A székelyföldi autonómiastatútum ügye mentén vált ki, illetve alakult meg a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) is. Szétválasztották az „illetékességi” területeket: az SZNT a Székelyföld autonómiájával foglalkozik, az EMNT pedig az erdélyi magyarság egészére vonatkozó általános kerettörvényeket fogalmaz meg. Lényegében erre készült el a személyi elvű autonómia kerettörvénye, amely olyan nem területi elvű autonómia intézményrendszerét szabályozta általános értelemben, amelynek alapján bármelyik kisebbség felépíthette a maga személyi elvű autonómiáját.

E kerettörvény magyarságra vonatkozó statútumát Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt mai ügyvezető elnöke dolgozta ki – akkor még az RMDSZ parlamenti képviselőjeként. A törvénytervezetet 2004 júniusában iktatták a parlamentben, a közigazgatási bizottság meg is vizsgálta, nem támogatandónak minősítette, aztán sok más törvénytervezettel egyetemben valamelyik fiókban landolt.

– Én kaptam meg a feladatot, hogy a műhelymunka koordinálása után megszervezzem a tervezet parlament elé terjesztését is – emlékezik Toró T. Tibor. – Az eredeti elképzelés az volt, hogy előzetesen elfogadtatjuk az RMDSZ-frakcióval is, kollégáimmal 2004 januárjától júniusig próbálkoztunk, de nem sikerült meggyőzni a csúcsvezetést. Akkor éppen nagyon mélyen voltak a Năstase-kormánnyal és a szociáldemokratákkal folytatott tárgyalások, márpedig az autonómia kérdése a tárgyalásokat súlyosan terhelő kérdés volt.

A tervezet szeptemberben kezdte el karrierjét külső és belső ellenszélben. Hogy nem jutott el szavazásra a szenátusba, az elsősorban a már tomboló választási kampánynak volt betudható. Az új parlamenti ciklusban az RMDSZ-nek immár a kisebbségi törvény elfogadtatása volt a fontosabb, illetve az, hogy abba kerüljön majd be egy fejezet a kulturális autonómiáról. Toró T. Tibor­ igyekezett bevinni a két autonómiatörvény-tervezet előírásait a kisebbségitörvény-tervezet vitájába, amit az RMDSZ-frakció nem támogatott, így aztán a képviselő egyéni indítványként nyújtotta be módosító javaslatait, amelyek ugyanarra a sorsra jutottak, mint maga a kisebbségi törvény. Az utóbbit ugyan minden parlamenti ciklusban elővették, leporolták, a korábbi indítványokat azonban soha. Csak most, hogy kiállítsák róluk a halotti bizonyítványt.

A lavina pedig zúdul tovább, a következő, „kilövésre” előirányzott tervezet a levéltári törvényé volt. A levéltárak decentralizációját célzó RMDSZ-tervezetet 2003-ban nyújtották be, elsősorban azt szabályozta volna, mi számít közlevéltári anyagnak, hogyan jut ez az anyag a levéltárba, hogyan kutathatók a megyei, városi, egyetemi, múzeumi, egyházi intézmények. Az 1996 óta érvényben lévő törvény rendőri felügyelet alatt tartja a levéltárakat, a képzést a rendőr-akadémián végzik, a hangsúly az anyag őrzésén van, illetve azon, hogy minél kevesebben juthassanak közel a dokumentumokhoz, és tanulmányozhassák őket. A legnagyobb csata az anyakönyvek visszajuttatásának megakadályozásáért folyik – talán érthető okokból.

Közben olyan jogszabály is készült, amely megakadályozza a román nemzetállamiságot megkérdőjelező törvényi előterjesztéseket. A jogszabály a képviselőház állandó irodáját ruházta fel az előzetes szűrés jogával. A törvényalkotói munkát hasonló mértékben korlátozó intézkedések 2020-ban hihetetlenül hangzanak, Bukarestben azonban Trianon centenáriumának évé­ben a falig is elmennek a magyarság jogainak minimalizálásáért. Május 13-a óta törvény írja elő a békediktátum – Romániában békeszerződés – aláírása napjának emléknapként való kezelését, annak minden közpénzjogosult tevékenységével, tudatosító-ismeretterjesztő szándékával.

A különböző központi és helyhatósági szerveknek egyelőre csak javasolják a hasonló célzatú rendezvények támogatását, innen már egyetlen lépés a kötelezővé tétel.

A Klaus Iohannis vezényelte egész pályás letámadás azonban más irányba is hatott. A virulens magyarellenesség, no meg Pesty Lászlónak és csapatának profi munkája ugyanis bravúros mozgósításban egyesült, amelynek eredményeként közel egymillió-kilencezer elektronikus aláírás gyűlt össze a Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért elnevezésű, az SZNT által kezdeményezett európai polgári kezdeményezés támogatására. Plusz a százötven-kétszázezerre taksált papíralapú aláírások. A koronavírus-járvány körülményei között adott pillanatban kilátástalanságba süllyedő akció régen látott magyar összefogást eredményezett a magyarországi emberek vezető szerepvállalásával. Most már „csak” a másik kritériumnak kell megfelelni, azaz további négy uniós államból összegyűjteni a lélekszám alapján megszabott aláírási küszöbértéket.

A nemzeti régiók lemaradásának megállítását szolgáló kezdeményezés olyan jogszabály majdani létrehozását célozza, amely révén az EU biztosíthatja a régióknak a strukturális alapokhoz – illetve minden más közösségi alaphoz, forráshoz, programhoz – való hozzáférés esélyegyenlőségét, a megfelelő gazdasági fejlődéshez szükséges garanciákat.

A külhoni magyarság megmaradását szolgáló újabb keretek megteremtése mellett talán a Bukarestben most éppen halálra ítélt kezdeményezéseket is újra lehet fogalmazni.