Közös érdekeink fontosabbak, mint a szimbolikus viták

A közép-európai kultúra nemzetközileg elismert kutatója. Legutóbb életműve­ ­elismeréseként, a magyar, lengyel, szlovák, horvát nemzet szimbólumainak és mítoszainak összehasonlító vizsgálata terén elért tudományos eredményeiért Széchenyi-­díjjal tüntették ki. Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész szerint az elmúlt évek ­tapasztalata, hogy közös érdekeink fontosabbak, mint a szimbolikus viták.

Budapest, 2018. február 20. Kiss Gy. Csaba irodalom- és művelődéstörténész, az MTA doktora, címzetes egyetemi tanár, a Varsói Egyetem tanára beszédet mond a Cipszerek és a reformáció című kiállítás megnyitóján a Németajkú Református Gyülekezet Hold utcai templomában 2018. február 20-án. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt

– Nem furcsa, hogy épp a lengyelek között érintette meg a folytonosság érzése, amelyre ők is legalább annyira vágyakoztak a történelmük során, mint mi, magyarok?

– Ez Közép-Európa egészére igaz: történelmünk közös jellemzője a folytonosság hiánya. Vagyis itt nem lehet egyenes vonalú történetként elbeszélni a múltat, mert újra és újra megszakította egy-egy katasztrófa, elveszett függetlenség, eltiport forradalom – a túlerővel vívott reménytelen harcok emléke. Nemzeti himnuszainkban is jelen van a lehetséges pusztulás veszedelme. „Villámlik a Tátra fölött, vadul dörög az ég” – a szlovák Janko Matúška 1844-es költeményének kezdő sorában éppúgy megtalálható a vihar toposza, mint Kölcsey Ferencnél: „S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben.” Josef Kaje­tán Tyl cseh himnusza 1834-ből arra az erőre is hivatkozik, amely képes szembeszállni a pusztulással. Józef Wybicki himnusza 1797-ben született, amikor Lengyelország már két éve nem volt rajta Európa politikai térképén. Nem véletlenül hivatkozik rá Milan Kundera nevezetes Közép-Európa-esszéjében: „Egy franciának, orosznak, angolnak nem szokása saját nemzetének megmaradását firtatni. Himnuszaik csak nagyságról és öröklétről ejtenek szót, miközben a lengyel így kezdődik: Nincs még veszve Lengyelország.” Ez a reménytelenség mélyén fölcsillanó remény jellemző ránk is.

– A nemzeti mítoszok alapján feltérképezhető, hogyan gondolkodunk saját helyzetünkről, szerepünkről a régióban?

– A magyar himnuszban például Bendegúz említése a hun–magyar rokonság mítoszára utal, hisz a hagyomány szerint Bendegúz Attilának volt az édesapja. A román himnuszban szerepel Traianus római császár, aki meghódította Dacia provinciát. Tudjuk, hogy a modern román nemzeti tudatban mennyire erőteljesen jelen van a dákoromán származás hiedelme. Ezeket a mítoszokat nem kell – nem is lehet – elsöpörni, egymás mellé téve azonban kimutatható a viszonylagosságuk. Az elmúlt háromszáz évben a szlovák hagyományban nemzeti tragédiaként értelmezték a magyar honfoglalást, amely megbontotta a szlávok egységes világát; a szövetségteória szerint viszont a honfoglaló magyarok szövetséget kötöttek Szvatopluk népével. Ha elfogadjuk, hogy mítoszaink viszonylagosak, még azt is hozzátehetjük, hogy pozitív élmények hatására megváltoztathatók a rossz beidegződések. Ott vannak például a csehek, akikről a szüleim nemzedéke kifejezetten negatívan gondolkodott. Ma viszont inkább pozitívan tekintünk rájuk, mert az előítéletet az élet felülírja. Az utóbbi évek tapasztalata, hogy közös érdekeink fontosabbak, mint a szimbolikus viták. Olyan nemzeti identitásra van szükségünk, amelynek része a szomszédokhoz fűződő kapcsolat, egymás nyelvének, mítoszainak ismerete. Nyitnunk kell egymás felé. A megismerés segít lebontani a bizalmatlanságot, hogy ne a félelmek és az aggodalmak határozzák meg az egymásról való gondolkodást.

– De hát már a nyelvünk miatt is idegenek vagyunk a térség nemzetei között, mit kezdjünk például a nagy szláv testvéri szövetséggel?

– Érdekes tapasztalatom, hogy egyetlen szláv nyelv ismerete elég ahhoz, hogy alapfokon megértessük magunkat a régióban. Nekem a lengyel segített Szlovákiában. A prágai tavasz idején, 1968 áprilisában egy hetet töltöttem a pozsonyi malomvölgyi kollégiumban, ahol mindennap éjfélig tartó beszélgetések zajlottak, lengyel nyelvtudásommal még az újságokat is végigolvastam, így átélhettem azt az eufóriát, amely a szlovák nemzeti ébredést kísérte. Utána kezdtem el szlovákul tanulni. Persze sorolhatnám, mekkorák a különbségek közöttünk a Balti-tengertől a Cseh-erdőig vagy a Kárpátoktól a magyar Alföldig. Mégis, nagyobb nemzetközi társaságban hamar kiderül, visegrádi „honfitársainkkal” jobban megértjük egymást, mint a világ más részéről érkező kollégákkal. Elegendő néhány célzás, hogy az otthonosság levegőjét érezze az ember. Az észjárás, a mentalitás hasonlósága hamar nyilvánvalóvá válik. Különösen a jellegzetes humor és önirónia. Benne van ebben a sajátos elegyben az Osztrák–Magyar Monarchia hagyománya, a német vagy zsidó kispolgáré éppúgy, mint a falusi nemesé vagy parasztemberé. De hozzátartozik a nemzeti múlt emlékezete is a gőgnek és az önalábecsülésnek valami különös ötvözetével.

– Ebből a közös történelmi tapasztalatból bontakozott ki a visegrádi országok együttműködése a rendszerváltozás idején.

– Nekem ez mindvégig evidens volt: javában írom visszaemlékezéseim harmadik kötetét, most éppen ott tartok, hogy 1989 júniusában kaptam kézhez Brzezinski egyik előadásának a szövegét, amelyben a lengyel származású amerikai politikus felvetette, hogy Csehszlovákiának és Lengyelországnak föderációra kellene lépnie egymással. Nagyon megütött engem ez a gondolat akkor, épp az MDF külpolitikai programját készítettük, abba is belekerült, hogy szoros kapcsolatra törekszünk Lengyelországgal és Csehszlovákiával.

Változó előítéletek

– Ellenállást fejeztek ki ezzel, mivel negyven éven keresztül a hazai is csak akkor ért valamit, ha az oroszt utánozta?

– Élesen él bennem az emlék, amikor világossá vált számomra, hogy kapcsolatot kizárólag Moszkván keresztül lehetséges kialakítani a szomszédokkal. Pedig lett volna mit megbeszélnünk kis nemzeteknek egymással. A nyolcvanas évek elején meg akartunk hívni egy szlovák írót Magyarországra, de kérelmünket a legfölsőbb szinten elutasították. Az Írószövetség már jóváhagyta, mikor a pártközpontban azt mondták: nem lehet. Ami Moszkva megkerülésével történt, abban veszélyt láttak.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

– Szomszédaink közül a horvátokkal a legharmonikusabb a történelmünk, bár 1849 után ellentmondásossá vált a viszony. A magyar kisiskolások boldogan szavalják Petőfitől: „Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva”, a népdal ennél vaskosabban fogalmaz – ez is egy örökség. Mit lehet vele kezdeni? Öt éven át vendégprofesszora volt a Zágrábi Egyetem Hungarológiai Tanszékének. Tapasztalt feszültséget vagy magyarok iránti ellenszenvet ez idő alatt?

– Zágrábban keresve sem találhattam volna jobb illusztrációt a magyar–horvát középkor világához a székesegyháznál. Benne megannyi emlék: Szent László palástja, kézcsontjának egy ereklyéje… A tanításban segítettek a párhuzamok, nem kellett magyarázni, ki volt Mátyás király vagy Mária Terézia. Az ezredforduló ­táján kifejezetten érzékelhető volt az előítéletek megváltozása, az erősödő szimpátia. Egy kiállításon például ugyanabban a tárlóban egymás mellett kapott helyet Kossuth és Jellasics nyakkendő­tűje. Finom üzenet. Az újabb tankönyvek is méltányosabban kezelik konfliktusainkat.

Magyar Fiume

– Valóban érdemes ezeket előhozni, átbeszélni újra és újra?

– Hosszú folyamat, de rengeteg pozitív lépés történt az elmúlt évtizedekben az egész térségben. Magyar–szlovák viszonylatban jó szándékú kezdeményezésként tekintek az Egyezségre ítélve című kötetre, amelynek szerzője, Jozef Hajko „összeolvassa” a magyar és a szlovák történelmet, csak hogy elmagyarázza olvasóinak, milyen célok, eszmék vezették a magyar nemzetet az egyes történelmi korszakokban. De miért nincs meg ez a könyv a Széchényi-könyvtárban, miért nem olvasható magyarul?! Vannak még mulasztásaink… Mára felnőtt egy értelmiségi nemzedék a szomszédos országokban, sokan keresik a kölcsönös megértést. Nem leszünk kisebbek attól, ha elismerjük: a régi Magyarország több nép országa volt. Jelenlegi helyzetünkben sokkal nagyobb veszélyt látok a posztmodern és a posztkommunista világnézet összekapcsolódásában, amelynek kizárólagos a haladásba és a technikai megoldásokba vetett hite. Múltjáról viszont tudni sem akar. Ezzel egy időben zajlik az alapvető értékek – az európai kultúrába és műveltségbe vetett hit – megrendülése. Szembe kell nézni a folyamatokkal, és tudatosítani: kire számíthatunk.

– A járvány miatt sajnos elmaradt a bemutató, de a Nap Kiadó gondozásában megjelent a Fiume és környéke a 19. századi magyar útirajzokban című könyve. Ezzel is szembemegy a haladáspárti fősodorral?

– Fiume Európa kulturális fővárosa 2020-ban, ebből az alkalomból született az antológia, amelyet Curković-Major Franciska zágrábi kolléganővel állítottunk össze. És persze azért is, hogy feledésbe ne menjen: Fiume magyar város is volt. Külön öröm, hogy a kötet horvátul is megjelent a napokban. Szükségünk van a kölcsönös, egymást erősítő kapcsolatokra, különösen ebben a közép-európai térségben, amelynek a sorsa együtt fordul ezután is. Közös érdekeink előírják az együttműködést.