Stílusharc: a mai, bizalmas kifejezések használata a színpadon

Kerekasztal-beszélgetést szervezett a Színház folyóirat jó egy éve. A diskurzus résztvevői voltak Radnóti Zsuzsa dramaturg, Darida Veronika esztéta, Imre Zoltán színháztörténész és Závada Péter költő.

A moderátor, Bíró Bence a következő felvezető gondolatokkal indított: „A színházak repertoárja látszólag bővelkedik kortárs magyar színpadi szövegekben, ám igazán jelentős drámai műveket vagy a mai magyar valóságra élesen reflektáló előadásokat nehezen találni köztük. A rendezők többsége szívesebben mesél klasszikus történeteket, mint hogy direkt reflexiókat fogalmazzon meg a közéletre.” Ezenkívül – teszem hozzá én – jelentős az újraírók, illetve -fordítók tábora, akik „kimaxolják” a nyelvi, stiláris, szóhasználati lehetőségeket.

Így például Závada Péter és Szabó-Székely Ármin Ithaka címmel újszerű Odüsszeiával jelentkezett. Ez fordításon alapuló mai átírás, sőt parafrázis. Mi több, ha a következő ajánlót olvassuk, akár blaszfémiának is tekintheti bárki. Vérmérséklet kérdése. „A héroszok hérosza, a férfiideál, filozófus, politikus, apa, férj és szoknyapecér húsz éven át bolyong, mert bár haza, Ithakába vágyik, a legrövidebb útnál mindig jobban vonzzák a szomszédos sziget felfedezésében rejlő kalandok.” Székely Kriszta, a darab Katona József színházbeli rendezője ekképpen nyilatkozott: „Az átírás valamelyest elemzi is a szöveget, új olvasatban értelmezi a történetet. Azt is szerettem volna, hogy a humora, bizonyos hangsúlyai a mai fül számára ismert szófordulatokká alakuljanak. Závada Péter felfrissítette, hangolta, szabadverssé formálta az eposz szövegét.”

Az átírás egyik legjellemzőbb eszköze a stílushiba erényként felhasználása, így például a stílustörésé, azaz a mai, bizalmas kifejezések használata. Pénelopé így szól a kérőkhöz: „Hallgassatok ide, ti nemes kérők, kik évek óta / szerényen szólva is all inclusive ellátásban / részesültök, és a ház számlájára esztek és isztok.” „De szóljatok, ha tévedek. Benne van a pakliban.” Ugyanilyen stílusfunkciója van a hasonlatnak is: „[Odüsszeusz] És mint a rocksztár, aki kedvenc Fender Stratocasterét / készül fölhúrozni, úgy idegezi föl könnyedén a halálos / hangszert.” Vagy: „Elég átlátszó csel, de Priamosz, Trója királya úgy / benyalja, mint a bélyeget.” „Mint a faék vagy a pattintott kőbalta, olyan primitívek. / Az oktalan állat ezekhez képest magfizikus.” Változnak a műben az állandó jelzők is, például: Zeusz, a fennendörgő. A látszólagos patetizmus és bizalmas nyelvhasználat óriási kontrasztot teremt az átírt eposzban például akkor, amikor Pallas Athéné ekképp idézi apja szavát: „Lányom, nehogy egy szárnyas pofonnal be találjam / dönteni fogad kerítését.” Ugyanez a keveredés megtörténhet a szaknyelvi kifejezésekkel: „Nem látod, ahogy könnyeivel a homokos / fövenyt áztatja teste komplett folyadékháztartását / fölhasználva?” Az új, egyedi szó alkotása még eredetibbé teszi a művet, Nauszikaá így mesél: „És akkor mondom a csajoknak, hogy nauszikáljunk / kicsit.” Azaz anyaszült meztelenre vetkőznek, és fürdenek. Odüsszeusz dicsérő hasonlata Nauszikaá szépségére ugyancsak sajátos: „Esküszöm, olyan szép vagy, mint egykor Déloszban / az a kivilágított trafóház, nem messze az Apollón- / oltártól.” Nauszikaá pedig a következőképpen jellemzi a partra vetődött Odüsszeuszt: „Mosdatlan macsó, szexi favágó, egye fene: homeless.” Ugyanakkor gyakran szerepelnek szövegrészletek az eredeti műből,

Devecseri Gábor fordításában, Madách Tragédiájából, sőt dalszövegrészletek is. Nyelvi kavalkád, stílusbeli háború az egész mű.

Závada Péter a mű előszavában így összegez többek között: „A dramatikus alakok jellemének, viszonyainak pszichológiai realista ábrázolása helyett a költői leírás eszközével él [a mű], valamint gyakran használ mai, az antik szöveg kontextusától és regiszterétől eltérő metaforákat és hasonlatokat.” Az biztos, hogy az efféle szövegváltozatok megosztják az olvasókat, illetve a színházlátogatókat: van, aki rajong értük, és van, aki teljességgel elutasítja őket.