Ajánlólevél

Az üzemi lapos újságírást a pályakezdők többsége starthelynek tekintette. Pár év után – miközben külsőztek nagy lapoknál – kilőtték magukat országos szerkesztőségekbe. Tehetséges vagy? Oké, ez csak a vizitkártyád papírja. Majd meglátjuk, hogy mi kerülhet rá. Nyomtatásban. Beülni a Szabad Nép-székház addigra már Hírlapkiadóvá avanzsált földszinti büféjébe mesterkurzus volt minden alkalommal. Neves népszabadságos riporter jött le, kolumnás tényfeltáró anyagok legendás szerzője a kötelező cinizmussal: „Gyerekek, én már a kommunizmusban élek! Mindenből elegem van.” Aztán valaki mesélte, hogy úgy írta botrányos riportját („hátam mögött dübögnek a gigantikus ózdi kohók”), hogy Borsod megyében nem is járt…

Az újságírószakma aranyszabályaihoz tartozott: kollégákról vagy rosszat, vagy semmit. Vonzott az egyszerre bennfentes és jól értesült világ. Tényleg, Brezs­nyev elvtársat már balzsamozták, amikor a hivatalos hírügynökség, a TASZSZ még olyan kommünikéket adott ki, hogy a pártvezér jól van, betegágyából is a proletár internacionalizmus szellemében irányítja a Szovjetuniót.

A sajtó emberei imádták fitogtatni bennfentességüket. Rang volt, ha valaki már olyan belső körbe jutott, hogy az MTI C-bizalmasnak nevezett, kis példányban sokszorosított, szigorúan belső használatra készült, magyarra fordított nemzetközi sajtószemléjét megkaphatta. Nahát.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung meg a Le Monde többet tud a csernobili katasztrófáról, mint a mi elvtársaink, pedig ők aztán tényleg ott vannak a sűrűjében!

Jelentősen „túlhordtam” üzemi lapos státuszom. Tizenkét évet töltöttem ott. A felelős szerkesztő preferálta „különcségeim”. Még formabontó szabadverset is publikálhattam gyógyszergyári olvasóimnak. Avantgárd novellát adtam le a kulturális rovatba a keresztrejtvény és a viccek közé, a körmendi testvérvállalat kosárlabdacsapatának hírei mellé. Mit mondjak? „Világhírű” voltam a Keresztúri úti gyártelepen. A külsőzés így nem megélhetési kérdés volt, sokkal inkább becsvágy. A nagy lapok vonzerejét az országos ismertség lehetősége adta. Amikor ismeretlenként az Új Tükörben, a hajdani látványos képes hetilapban Kaján Tibor egy egész oldalon mutatta be körzőrajzaimat méltató soraival, megéreztem, milyen az, hogy saját teljesítménnyel ki lehet állni a porondra. És egy pillanatra – egy hétre? – fürödni a dicsőségben.

Maradt a házalás. Hátszél nélkül, nagyvárosi szegénylegényként. A rendszerváltásig meg sem próbáltam a „kényelmes, kitaposott papucsból”, a gyógyszergyári újságtól felküzdődni országos lapba. De megtudtam, hogy kit érdemes megkeresni, aki önzetlenül segíthet. Az egyik Galsai Pongrác volt, a Nők Lapjától. Termetes, tündéri humorú, tiszta szívű életélvező figurája a színes sajtópalettának. Egész egyszerűen bekopogtam hozzá az utcáról. Na jó, inkább csak a földszinti büféből az emeleti szerkesztőségbe. „Bevallom férfiasan, még nem olvastam el” – mondta, amikor az általa megadott két hét után felhívtam. Aztán egy hónap múlva hálálkodott, amikor nem telefonáltam, hanem kihívattam a titkárnővel a szerkesztőségből. „A legjobbkor jöttél, majdnem belehaltam, olyan unalmas volt az értekezlet” – sóhajtotta, majd kegyetlenül kivesézte egyik novellám. „Legyél kíméletlen, az író nem udvariaskodhat” – intett meg. Megszeppenve bólogattam. Szépirodalmi próbálkozásom nem került be a lapba, de tévéműsor-recenziókat másfél évig írhattam.

Egy nap a régi ÉS-be, ahová még Nagy László, a költő válogatott be első rajzaimból, bemerészkedtem egy karcsú mappányi kézirattal. Mondták, hogy Kardos G. György, az Avraham Bogatir írója a prózarovat vezetője. Olvastam humoros írásait is, imádtam poénjait. Ezzel együtt aggódva kopogtam be. Már volt tapasztalatom híres kortárs művészekkel. Tündöklő tehetségek civilben elviselhetetlen, hisztérikus, sőt önző és irigy mivoltukkal ismertettek meg. Egyikük, amikor a fiatal, addig érte rajongó, első kötetes kollégája könyvét mutatta be, nem átallotta az ünnepi alkalomkor korainak nevezni az ifjú írótárs publikációját. Nem árt tehát az óvatosság. Bár a tapasztalat – még ha fájóan keserves is – nagy kincs. Kardos G. kíváncsian nézett rám. Egy percet sem várt, a hozott dossziét nyomban kinyitotta, és türelmetlenül olvasni kezdett. „Figyelj” – mondta a lényegre térve, és már egy cégjelzéses papíron írni is kezdett. – „Adok neked két ajánlólevelet” – mondta. És valóban. Két olyan rövid, lényegre törő üzenetet írt irodalmi szerkesztőknek, hogy ma is – negyven évvel később – meghatódom. Az egyik címzett szerkesztőnő volt, és hát bizony a mai „me too” időkben minimum aggályos lenne, hogy „hálát” ígért, ha „a tehetséges fiúnak” segít kibontakozni. Kérdés lehet persze, hogy honnan tudom mindezt.

Onnan, hogy már elmenőben a kapualjban kinyitottam a lezárt borítékokat. Mentségem csak annyi van, hogy soha nem kézbesítettem az ajánlóleveleket.