Az Antikrisztus vacsorája

A 2016-ban elhunyt Umberto Eco szerteágazó érdeklődésű alkotó és gondolkodó volt. Ez tette lehetővé, hogy sikeres regényei mellett tudományos művek sorával jelentkezzen, továbbá publicistaként is letegye a névjegyét. Szellemi horizontjának kiterjedtségét, ismereteinek mélységét legutóbbi – immár halála után összeállított – kötete is jelzi.

Az Óriások vállán Eco tizenkét, a Milanesiana milánói fesztiválon elmondott előadását tartalmazza. Vannak közöttük esztétikai minőségeket vagy szemiotikai-nyelvfilozófiai kérdések vizsgáló fejtegetések éppen úgy, ahogy filozófiai fogalmakat górcső alá vevő vagy vallástörténeti, befogadáselméleti és kultúrtörténeti eszmefuttatások. A címadó Óriások vállán a nemzedékek között rendre kiújuló, századokon át zajló maradiság-modernség vita összefoglalója ecói felfogásban. A Paradoxonok és aforizmák című előadásból kiderül, hogy az olasz író, Pitigrilli sziporkája – „Azt értem, miért csókol meg valaki egy leprást. De hogy lehet kezet fogni egy hülyével?” – aforizma. Az osztrák Karl Kraus híres meglátása – „A botrány akkor kezdődik, amikor a rendőrség véget vet neki” – ugyanakkor paradoxon, ahogy a lengyel Stanisław Jerzy Lec leleményei is azok: „Tiszta volt a lelkiismerete. Sohasem használta”, „Még a hallgatásában is voltak nyelvtani hibák”. Ezt a fejezetet nemcsak amiatt érdemes elolvasni, hogy megtudjuk, hogyan különíthetőek el egymástól a logikai és filozófiai, valamint a retorikai és irodalmi értelemben vett paradoxonok, de a példatár – szórakoztató sziporkák színes szövevénye! – nyújtotta szellemi élvezet miatt is.

Az összeesküvés című előadás a konspirációs teóriák alkotásának és befogadásának lélektanára összpontosít. Umberto Eco úgy látja, azért szeretjük annyira az összeesküvés-elméleteket, mert tehermentesítenek, vagyis megkímélnek attól, hogy szembe kelljen néznünk a valósággal. Egy-egy ilyen teória ugyanis – azáltal, hogy képzelt veszélyekkel riogat – rendre a valóságos fenyegetésről tereli el a figyelmet. Hogy demonstrálja, milyen egyszerű egy-egy ilyen elméletet megalkotni, Eco könnyű kézzel fabrikál egyet: néhány bekezdésben bebizonyítja, hogy Leonardo Az utolsó vacsora című festménye tulajdonképpen az Antikrisztus eljövetelét jelenti be. Aztán feltárja, miféle csúsztatásokhoz és egyéb szakmaiatlan fogásokhoz folyamodott e végeredmény érdekében – sejtetve, hogy a konspirációs teóriák kiötlői is hasonlóan járnak el. Majd sorra veszi és pontról pontra cáfolja a Dan Brown-féle Da Vinci-kódban olvasható, széles körben elterjedt butaságokat.

A kötet képanyaga külön említést érdemel. Eco annak idején maga válogatta diákkal egészítette ki az előadásait, s a könyv nem pusztán az expozék szövegét adja vissza, de megjeleníti a hozzájuk társított képanyagot is. Így mintegy százharminc remek minőségű, színes képben gyönyörködhetünk: plakátok és filmekből származó fotók is felbukkannak közöttük, de túlnyomórészt a művészettörténet ismert és kevésbé ismert alkotásainak reprodukciói, amelyek hol kiegészítik a szöveget, hol annak továbbgondolására csábítanak.

Az Óriások vállán nem olyan munka, amelyet egy ültő helyben el lehetne olvasni, s be lehetne fogadni. Sokkal inkább ízletes, ám tömény csemegére emlékeztet: kisebb adagokban tanácsos fogyasztani, minden egyes falatot hosszan ízlelgetni, mert úgy jobban kijön a zamata.

(Umberto Eco: Óriások vállán – Milanesiana-előadások, 2001–2015; Kossuth Kiadó, Budapest, 2019, 358 oldal. Ára: 6990 forint)