Bili

Nem vagyok rasszista, de… – kezdi mondandóját, mire tisztelettel megkérem, hogy inkább ne is fejezze be. Ilyen felütésből egyszerűen nem sülhet ki semmi jó, hiszen a „de” után mindig valami olyasmi jön, ami praktikusan semmissé teszi a mondat első felét. Vegetáriánus vagyok, de hamburgert néha szoktam enni részegen. Nagyon jó srác vagy, de ez sajnos nem fog működni.

A jóléti társadalmak nem tudják kezelni a valódi válsághelyzeteket, annyira elszoktak tőlük: egy-egy természeti katasztrófa vagy járvány teljes pánikot okoz, és nem marad más, csak az imák és a tobzódás a közösségi oldalakon. A médiát uralják ezek az események, és napokra-hetekre-hónapokra meghatározzák a közbeszédet – vagy közposztolást. A figyelem egy helyre irányul. A Brexiten való élcelődés után berúgta az ajtót a koronavírus, egyeduralma az egész világon kitartott, az országok válságkommunikációja és a média hírcunamija pedig hagyott némi kívánnivalót maga után.

Milliók vesztik el megélhetésüket, miközben a szerencsésebbek unalmukban közösen énekelgetik az Imagine-t a Beatlestől valami YouTube-csatornán. Az Egyesült Államokban mára már több mint negyvenmillió munkanélküli van, ráadásul alapjáraton is körülbelül ennyi szegényt tartanak nyilván az országban. Óriási feszültségeket okoz az is, hogy Amerikában nincs az európaihoz hasonló egészségügyi-­társadalombiztosítási rendszer, nem mindenki engedheti meg magának a megfelelő ellátást, ezáltal a lakosság nagy többsége – teljes joggal – védtelennek érezheti magát.

A koronavírus persze a feketék lakta szegénynegyedekben terjedt leginkább, az ott élők reménytelen helyzete pedig ezáltal fokozódott, egészen az elkerülhetetlen robbanásig. A katalizátor az a minneapolisi rendőr volt, aki gyakorlatilag kivégzett egy előállított fekete férfit. A földön fekvő, megbilincselt George Floyd hiába könyörgött a nyakán percekig térdelő rendőrnek, hogy nem kap levegőt: az esetről készült videó pillanatok alatt virális lett. Országszerte – és Európában is – tüntetések indultak, a zavargások miatt elrendelt tiltások pedig csak tovább radikalizálták a tüntetőket, és borzolták a kedélyeket.

Többen életüket vesztették a gyújtogatásokban-lövöldözésekben, az antirasszizmus álcájában folytatott vandalizmusban, számos államban pedig katonákat is bevetettek a rend helyreállítására, már több ezer embert letartóztattak. Soha ennyi fegyvert nem adtak el Amerikában, mint most, pedig már korábban is több fegyver volt a lakosság tulajdonában, mint ahányan vannak.

A közbeszédet és a közösségi médiát tehát most a #blacklivesmatter (fekete életek számítanak) mozgalom uralja: a legnagyobb márkáktól a streamingszolgáltatókon át az összes létező hírességig mindenki szimbolikus gesztust tesz az egyenlő bánásmódért. Végre lehet mással is foglalkozni, mint a koronavírus! De vajon mi lesz ennek a vége? Amerika tényleg csak akkor ítél el egy gyilkost, ha előbb felgyújtják a nagyvárosokat? Harvey Weinsteint évtizedekkel azután, hogy végigzaklatta Hollywoodot, a nagy nyomás hatására végül is csak lecsukták. Ha Floyd családja nem kér külön boncolást, a jegyzőkönyvbe nem a nyakát ért nyomás okozta fulladás kerül a halálát kiváltó okként. Hiába készült videófelvétel az esetről, hiába tudja mindenki, hogy mi folyik az utcákon. Az is köztudott volt, hogy mit művel Weinstein a szereposztó díványon, szemet hunytak felette. A bili csak akkor borul, amikor beindul egy mozgalom, amelyben muszáj részt venni, mert ilyenkor a hallgatás egyenlő lesz a bűnrészességgel. De hogy lesz-e változás, miután kialszik a tűz…