A történelmi Magyarország fölbomlása után az ország tudományos és felsőoktatási központjai közül több is idegen impérium alá került. Így az 1872-ben alapított kolozsvári és az 1912-ben létrehozott pozsonyi egyetem, amelyeket a román és a csehszlovák hatóságok néhány hónap alatt „nacionalizáltak”, s mind a magyar professzoroktól, mind a magyar hallgatók jelentős részétől megszabadultak. Az egyetemek hosszú kálvária után a trianoni Magyarországon találtak otthont: Kolozsvárról Szegedre, Pozsonyból Pécsre kerültek.
Felvidék cseh megszállásával az új hatalom Pozsony város és megye élére Samuel Zoch evangélikus lelkészt – későbbi püspököt – nevezte ki zsupán-kormánybiztosként, aki 1919 februárjára nagyszabású ünnepséget szervezett a cseh csapatok ünnepélyes bevonulása és az új csehszlovák állam létrejötte tiszteletére, amelyre az Erzsébet Tudományegyetem vezetőségét és professzori karát is meghívta. Az egyetem akkori rektora, Polner Ödön jogászprofesszor azonban ezt az invitációt udvariasan, de határozottan visszautasította. Mint a pozsonyi csehszlovák elöljárónak írott levelében fogalmazott: „Az egyetem a szóban forgó fogadáson és az azzal kapcsolatos ünnepségeken nem vesz részt, és ott magát nem képviselteti”, hiszen azon alkalmakon, amelyek a „Magyarország nagymértékű megcsonkítása feletti örömnek kifejezését is jelentik, részt venni, legszentebb hazafiúi érzelmeinkkel éles ellentétben van”, s „ily körülmények között a jelzett ünnepségeken részt vennünk erkölcsi lehetetlenség”.
Erre nem maradt el a válaszreakció, a pozsonyi kormánybiztos az intézményt bezáratta, az egyetemi és kari tanácsüléseket megtiltotta, az egyetemi tanárokat pedig rendőrhatósági felügyelet alá helyezte. S bár ez a leállás csak pár hétig tartott, nem sok jóval kecsegtetett a pozsonyi magyar egyetem számára. A rektor ugyanis népes küldöttség élén többször is tárgyalt német nyelven Tomáš Masaryk csehszlovák elnökkel, aki azonban – miközben maga is professzor volt – kiállt a prágai törvényhozás azon döntése mellett, hogy az egykori magyar koronázóvárosban olyan egyetemet szervezzenek, amelynek falai között az oktatási nyelv a cseh és/vagy a szlovák.
A magyar hallgatók természetesen tiltakoztak ez ellen. A magyar oktatási nyelv mellett szólt egyébként, hogy abban az időben az egyetem 463 hallgatója közül csak tizenketten vallották magukat német, míg heten szlovák anyanyelvűnek, a többiek mind magyarok voltak. Mint Popély Gyula történészprofesszor kutatásaiból tudjuk, Kreiker Aladár orvostanhallgató vezetésével az egyetemisták Kánya Richárd pozsonyi polgármesterhez fordultak, s arra kérték a városvezetőt, hogy álljon ki a magyar egyetem mellett. Vavro Šrobár, a szlovák ügyek teljhatalmú minisztere 1919 szeptemberében a prágai parlamentben kijelentette, hogy „sehol a világon nincs arra példa, hogy félmillió polgára, egy kicsinyke minoritás számára az állam fenntartson egy teljes egyetemet. Erre sehol Európában nincs példa.”
