Mégis egy test

Trianon olyan a magyar embernek, mint a halál: van, de lelkileg soha nem tudja feldolgozni a létezését.

Jó. Hát akkor nézzünk néhány tényt: ezer év alatt felépítettünk egy civilizációt a Kárpát-medencében – falvakat, városokat és a mindezeket összefogó és igazgató államot. Ez tagadhatatlan, mert tény. Ellenőrizhető, bejárható. Ma még részben tapintható is, ha nagyon tamáskodna valaki. Igaz, néha megtépáztak, legázoltak és el is foglaltak bennünket, de ez legalább tisztességesen történt: fegyverrel jöttek, és nyilvánvalóvá tett rossz szándékkal. Ez ellen lehetett védekezni. Az ilyen ellenségtől előbb-utóbb meg is tudtunk szabadulni. Lejárt az idejük, hát elmentek.

Na de ami Trianonban történt?! Ahol szmokingos öregurak kancsalul festett térkép alapján pennával szedtek szét bennünket? Ábel például gyermekésszel nem bírta felfogni, hogyan volt lehetséges az, hogy valahol messze néhány ország képviselői összeültek, és eldöntötték: miként fogják szétszabdalni és szétosztani egy idegen nép országát és egy idegen ország népét, az általa létrehozott civilizációt az arra ácsingózó szomszéd népek között? De hát – horgadt fel benne az igazságérzet – ez a Btk. nyelvére lefordítva nem bűnszövetkezetben és nyereségvágyból elkövetett rablás?! És ükapáink ezt elfogadták és aláírták?! Igen, kénytelenek voltak – mondták nagyapáink. Hiszünk nekik. Lám, milyen nehéz védekezni azok ellen, akik tárgyaló… akarom mondani: íróasztal (mert tárgyalás nem volt, csak ítélethirdetés) mellől, körmönfont szándékkal törnek a vesztedre! Szegény Apponyi! Hiába hivatkozott tényekre, adatokra, a nagyhatalmak Virág elvtársa valami ilyesmit válaszolhatott neki: „Ezeken lovagol maga? Amit a vaksi szemével lát, a botfülével hall, tökfejével gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?!” A végeredmény önmagáért beszél. Igaz, húsz év múltán ezek a „nagy igazságok” megroggyantak kissé, de aztán visszajöttek a régi-új győztesek, és ismét aládúcolták eme fura „igazságkonstrukciót”. Ezúttal a fegyverek erejével is. Különös igazság az, amelyet fegyverekkel kell definiálni.

Ha nehezen is, de talán megbékéltünk volna a helyzettel, ha úriemberként a szemünkbe néznek, és azt mondják: igen, megtettük ezt veletek, nem volt helyes, elnézést, lássuk, mit lehetne jóvá tenni belőle, hogy ti is megnyugodjatok. És asztalhoz ültetnek mint partnereket. Ha ismernének, tudnák, hogy a magyar vevő az efféle nemes gesztusokra. Életünket és vérünket! De nem, nem ismernek, és nem is akarnak megismerni. Ehelyett azt kérik, hallgassunk. Hallgassunk, mert szavaink zavarnák a lelkiismeretük álmát, mely mocorogni kezdene a nyoszolyán. Tán fel is sírna. És erre érzékenyek.

Lukács írja az evangéliumában, hogy Jézus jeruzsálemi bevonulása előtt az Olajfák hegyének közelében a tanítványok hangosan áldani kezdték a Mestert. A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: „Mester, hallgattasd el tanítványaidat!” „Mondom nektek – felelte –, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.”

Gyönyörű példázat, s mintha ránk szabták volna. Mert hát mindjárt adódik a kérdés: értünk és helyettünk vajon megszólalnak majd a kövek? Templomaink és házaink széthordott és idegen templomokba és házakba beépített kövei, vagy a Kárpát-medence városaiban álló csodálatos épületeink szét nem hordott, de idegen feliratok terhe alatt sínylődő kövei? Elmondják majd, hogy a mi kezünk melegétől és munkájától, a mi homlokunk verítékétől váltak holt anyagból az emberi civilizáció nagyszerűségét hirdető pompás építményekké? A segesvári vár kövei mit szólnak vajon ahhoz, hogy a román felirat ezt hirdeti: „Épült a XII. században”? Nem mondják azt, hogy várak nem szoktak csak úgy „épülni”, azokat építik valakik?! S ha már, akkor illendő lenne megemlékezni róluk? Attól még nem omlana össze a trianoni diktátum! Nem olyan fából faragták! És a magyarok által épített kolozsvári magyar színház kövei? Azokat nem lehetett volna meghagyni a helyi magyaroknak, és építeni egy másikat?! Csak úgy, az igazság nevében. Megízlelni a becsületes építőmunka örömét, s rácsodálkozni, hogy mennyire más egy ilyen színház akusztikája!

A köveink persze beszélnek. Magyarul. Csodálkoznak, panaszkodnak, nem értik. S őket is egyre kevesebben értik. S egy napon, ha már semmi értelmét nem látják a beszédnek, végleg elnémulnak. Ez is a cél. A trianoni „nagy célok” egyike. A határok túloldalán ezért nem kaphatunk még autonómiát sem, ami nem sok ugyan, de mégis: ezredévnyi országépítő munkánk szerény elismerése lenne. Egy futólagos biccentés. S ma már ez is jólesne.