A magyar fennhatóság alatt maradt szlovákság asszimilációja egyrészt spontán módon történt, másrészt a magyar állam nyomására, amit a statisztikák jól szemléltetnek. Míg 1900-ban 192 ezer szlovák élt szórványban és tömbben a későbbi trianoni Magyarország megyéiben, addig ez a szám 1920-ban már csak 142 ezer, 1941-ben 76 ezer, 1949-ben 26 ezer volt. A magyarosítás módszerei közé tartozott a területi önrendelkezés megakadályozása, a helység- és családnevek magyarosítása, a szlovák nyelvű istentiszteletek arányának csökkentése, az anyanyelvi iskolai oktatás arányának szűkítése, a helyi közigazgatás magyarosítása, az elvándorlás támogatása. Ha e módszertan ismerős, az nem a véletlen műve.
A szerző, Tóth István történész szakterülete Szeged és a Dél-Alföld helytörténete. Hiánypótló szakmunkája árnyalja azt az önképet, amely szerint csak mi, magyarok láttuk kárát Trianonnak. A kötet rámutat arra, hogy Trianon a maga logikájával csak kinyitotta Pandóra szelencéjét, s az erőltetett asszimiláció, a lappangó bizalmatlanság folyamatosan mérgezi a térség népeinek együttélését.
(Tóth István: Szlovákok a megmaradás és a beolvadás válaszútján. Az alföldi szlovákság története a két világháború között. Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, Szeged, 2019, 330 oldal. Ármegjelölés nélkül)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!