Sci-fi-írók, nem ezt ígértétek!

Nincs manapság a világon annyira idejemúltnak tűnő műfaj, mint a jövőt feltérképező sci-fi. Igen, a tudományos-fantasztikus irodalom, mely nemzedékek egész sorának adott reményt, nyitott derűs vagy épp nyugtalanító távlatokat, ígért mégis valami egyetemlegesen biztatót az emberiség jövendőjével kapcsolatban. Felfedezésre váró űrbéli mélységeket, meghódítandó világokat, betelepítendő bolygókat, a tudomány győzelmét a halálos betegségek felett, az emberiség igazi kalandjának kezdetét ígérte a műfaj. S még megannyi mást!

Valahogy úgy éreztük eme derűs távlatokat, miként a Hair című musical fináléjában Berger, aki barátja, Claude Bukowski helyett Vietnam felé menetelve énekli: „Ki tudja, mi áll előttünk, Én jövőmet az űrfilmek világában képzeltem…”

Aztán meg olyan lett az a fránya jövő, amilyen lett…

Berger a csillagokba repítő űrhajó helyett hatalmas csapatszállító repülő sötét gyomrába masírozik, hogy egyike legyen a Vietnamban éle­tüket áldozó amerikai fiatalok tízez­reinek. Persze nem biztos, hogy a hippinemzedék volt az első, amely keserűen megtapasztalta, hogy ­jövőjét nem a világűr távoli szegleté­ben, hanem sárgolyónk valamely újabb háborújában, sártengerében, dzsungelében leli meg, s hogy nem ismeretlen tartományok felfedezői, hanem újabb helyi háború áldozatai, jobb esetben túlélői lesznek.

Régen a jövő sokkal ígéretesebbnek tűnt. Gyermekkorunkban a mozivásznakon, tévéképernyőkön rendre feltűntek a jövő úttörői. Nyugaton a Star Trek és millió epigonja alakította a felnövekvő nemzedékek szemléletét, nálunk, keleten a szocialista cenzúra sci-fi iránti elemi gyanakvása miatt csupán néhány kevésbé sikeres sorozat lelkesíthetett minket. Amit a magyar néző kapott, az a német Orion űrhajó volt, aztán az eggyel későbbi nemzedék a brit Alfa holdbázist követhette. Utóbbi eredeti címe: Space 1999; a cselekmény szerint ugyanis 1999-re az emberiség hatalmas bázist épít a Holdon, amely aztán a Holddal együtt elszakad a Földtől, és sokéves kalandra indul a világűr végtelenjébe.

Imádtam ezt a sorozatot. Valahányszor felpillantottam a Holdra, azt reméltem, mire felnövök – ami akkor elérhetetlenül távoli jövőnek tűnt –, talán némi szerencsével ott lehetek egy ilyen felfedező csapatban. Aztán ahogy peregtek az évek, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a jövő utolért minket. Gyermekkorunk sci-fije helyett azonban egészen mást hozott a várva várt 1999-es esztendő. Nagyjából azokban a hetekben, amikor a sorozat cselekménye szerint a Holdon épített űrbázison a nemzetközi kutatócsapat megkezdte a világűr feltérképezését, szomorúan konstatáltam, hogy mindebből semmi sem lett. Nem vagyunk ott a Holdon, a világ szuperhatalmai ugyanis űrkutatás helyett fegyverkezésre költötték el a pénzüket. Sőt azokban az ominózus hetekben városom repteréről éppen hogy nem az űrt meghódító űrhajók szálltak fel, hanem a szomszédos országot bombázó katonai repülőgépek. Oké, mondhatni mégiscsak jobban jártunk, mint Berger, valamelyest.

Aztán két év múlva beköszöntött a 2001-es év, mely, mondanom sem kell, egy másik sci-fi-mérföldkőhöz kötődik, lévén ez a Stanley Kubrick legendás filmeposzának, a 2001: űrodüsszeiának a címében szereplő évszám. Lehangoló, hogy a születésem évében készült film jövőképéből sem lett semmi. Pedig gyermekkorom híradóiban az űrkutatás aktuális eredményei, a szovjet és amerikai űrprogram fejleményei mindennapos tudósításként jelentek meg, persze az épp aktuális fegyveres konfliktus híreivel vetekedve. A verseny aztán szépen lassan véget ért, mára már csak a fegyveres konfliktusok maradtak, s néha-néha egy-egy üdítő hírecske, mint legutóbb Elon Musk SpaceX rakétájának fellövése. Mai ésszel felfoghatatlan, mennyivel biztatóbb volt harmincöt-negyven évvel ezelőtt mindaz, ami a jövő horizontján kibontakozni látszott.

Hogy aztán a sci-fivel kapcsolatos számonkérésünk egy másik szegmensét is kivesézzük, ne feledkezzünk meg a megvalósult ötletekről, a beteljesült jóslatokról sem. Mert ha szétnézünk a nappalinkban, azért mégiscsak az elmúlt évtizedek tudományos-fantasztikus produkcióinak kelléktárát látjuk magunk körül, gondoljunk csak a mobilokra, a technikai kütyük mind változatosabb tárházára. Az orvostudomány vívmányairól és más területek eredményeiről ne is beszéljünk! Azért harminc éve, ha olyasmit olvastunk volna, hogy „Az észak-karolinai Wake Forest Egyetem kutatói olyan 3D-nyomtatót készítettek, amellyel életképes, az emberi szervezetbe is beültethető szövetek, csontok és szervek építhetők. A berendezés tulajdonképpen ugyanúgy működik, mint egy hétköznapi 3D-nyomtató, számítógép vezérelte fúvókái előre meghatározott minta szerint, rétegenként építik fel a szöveteket”, akkor minden kétséget kizáróan a sci-fi-művek polcára helyezzük az adott szöveget, méltán.

Ma ez a hír a tudományos rovatban már különösebb feltűnést sem kelt. Úgyhogy a sci-fi-szerzők bizonyos területeken mégiscsak derekasan teljesítettek. Van aztán még egy alműfaja a sci-finek, amelyben szintén sok minden „bejött” az évtizedekkel ezelőtt papírra vetett elképzelésekből, de pont ez az a terület, amelynek nem örülhetünk különösebben. Az antiutópiákról van szó. Számos kiváló tudományos-fantasztikus történet – regény, film – hívta fel a figyelmet időben a túlnépesedésre, környezetszennyezésre, világméretű migrációs válságra, járványok globális hatásaira és eszelős eszmék rombolására. Amin három-négy évtizede még kellemesen borzongtak az olvasók és nézők, ma már mindennapi életünk része. Mondjuk, ha arra gondolunk, ami Kolumbusz Kristóf vagy George Washington szobraival történik a tengeren túl manapság, a hetvenes években simán a harmatgyenge sci-fi jelzőt aggattuk volna egy ilyen sztorira.

Most meg…

Szóval sokat gondolok mostanában Bergerre, aki a 67-es Hair szereplőjeként az űrfilmek világában képzelte el jövőjét, aztán sokat gondolok Kubrick fenséges 2001: űrodüsszeiájának titokzatos világára, a Szárnyas fejvadász túlnépesedett, 2019-es Los Angelesére.

Ezek a jövőképek már mind a múltéi, az élet kíméletlenül maga mögött hagyta őket.

Aztán kis aggodalommal fellapozom az általam írott sci-fi-novellákat is. Akadnak köztük jobban sikerültek, kevésbé jól sikerültek, még olyanok is, melyek díjakat nyertek. És igen, itt van egy, amelyet nem szerettek sem az ítészek, sem a barátaim, de tán még az olvasók is túlságosan elvetemültnek tartották. Azt mondták, az már túl nagy hülyeség. 2003-ban jelent meg, Dzsihád címmel. Arról szólt, hogy Európa nyugati felén a többségbe kerülő muszlim bevándorlók konfliktusokat, majd háborút robbantanak ki az elöregedő fehér őslakosok ellen.

Nincs kedvem újraolvasni ezt a novellámat.

Inkább bekapcsolom a híradót.