Hát nem fantasztikus? A virionok megtámadják az emberi sejteket, saját génjeiket összekeverik a sejt génjeivel, és arra kényszerítik azt, hogy olyan fehérjét termeljen, amelyből százszámra jönnek létre az új kis virionok. A sejt a virionok számára készült fehérjéből kis darabkákat helyez el a felszínén, jelzésként, hogy „meg vagyok támadva!”. Mint amikor a középkorban pestisjárvány idején a gyanús házakat fehér kereszttel jelölték meg. Ezután az immunrendszer olyan ellenanyagot állít elő, amely összetapad a fertőzést jelző antigénnel, és megakadályozza, hogy az továbbterjedjen. Testünket nagyjából 37 billió sejt alkotja. Ezek gondoskodnak arról, hogy életfunkcióink működjenek, mozoghassunk, emészthessünk, gondolkodhassunk. De vannak köztük olyanok is, amelyek a biztonságunkért felelősek. Ezek közül néhány milliárdnak az a feladata, hogy felkutassa a megtámadott és vírusok által megfertőzött sejteket, és elpusztítsa őket. Egyes fajtáik, mint például a falósejtek (a neutrofil granulociták) – Dugovics Titusz módjára – a bekebelezett ellenséggel együtt elpusztulnak.
Vajon nevezhetjük-e ezt önfeláldozásnak? Az állatoknál gyakori az altruizmus, az önfeláldozás jelensége. Emlősöknél ezt a megnevezést talán még helyénvalónak érezzük; de a társas rovaroknál már idegenkedünk e kifejezés használatától. Pedig ott találjuk az altruizmus legextrémebb eseteit: a társas rovaroknál a dolgozók életre szólóan lemondanak a szexről a boly/kas/termeszvár érdekében; a Stegodyphus lineatus pókfajtánál pedig, amint a kis pókok világra jönnek, legelső dolguk az, hogy megeszik az anyjukat… No de egysejtűeknél? A téma rokon azzal a problémával, hogy a molekuláris és atomi szinten végbemenő folyamatok szereplőit is megszemélyesítjük, mint cselekvő élőlényekről beszélünk róluk. („A szabad gyökök rendkívül agresszívek, rövid életűek, és gyorsan reakcióba lépnek más vegyületekkel, hogy azoktól elektronokat szerezzenek” – mondjuk.) Holott minderről személytelenül, szenvedő szerkezetben kellene beszélni.
