A Google Mapon megnyertünk egy nagy csatát, de még mindig mérgeznek minket iskolai Stiefel-térképek, autóstérképek, külföldieknek írt útikönyvek, 2020-as határidőnaplók, ahol továbbra sincsenek magyar helynevek a trianoni országhatárokon túl, vagy ha vannak is, hát bolhabetűkkel, alsó sorban. Ha ez anyaországi belügy lenne, afféle (anti)magyar virtus, tán megtehetnénk, ám nincs jogunk erre a trianoni határokon kívül rekedt nemzettársaink miatt, akik az általunk nyomtatásban megtagadott történelmi magyar falvakban folytatták-folytatják napi nyelvi és nyelvpolitikai küzdelmüket. Akik tízszer is felfestették az ekeli vasúti megállóra, hogy „Ekel”, akik a tízes évek elején személyes szabadságuk kockáztatásával állítottak kétnyelvű Dunaszerdahely–Pozsony jelzőtáblákat saját költségükön. Akik kétnyelvű matricákkal hívták fel a figyelmet Kolozsvártól a Felvidékig arra, hogy többnyelvű országban a történelmi kisebbségek nyelve is érték, és még mindig van, aki használni is szeretné ezt a mindennapokban.
Jó lenne hát centenáriumi fellángolások helyett végre megkezdeni a módszeres nyelvi detrianonizációt is. Magyar nyelvű helyneveket az első helyre a magyaroknak és a magyarság iránt érdeklődő külföldieknek minden kiadványba, iskoláktól a turistapontokig! Mert ha nyelvünkben meghaladjuk végre Trianont, akkor a lelki Trianontól is könnyebben szabadulunk.
