Visszaút Napocából

Egy ideje immár a határon túlra közlekedő vonalakon is bemondják magyarul a megállók nevét.

20200328, Budapest A koronavírus-járvány idején a vasúti forgalom is csökkent. Nyugati pályaudvar Fotó: Knap Zoltán (KZ) Bors Fotó: Knap Zoltán

Olvasom: negyvenévnyi kommunista cenzúra és még negyedszázadnyi prolongált amnézia után lassanként jobb belátásra tér a MÁV is: a vasút sem „štúrovózik, târgumuresezik” többé kizárólagosan. Egy ideje immár a határon túlra közlekedő vonalakon is bemondják a megállók nevét magyarul, sőt a menetrendben is megjelenik magyarul (is), aminek mindig is meg kellett volna jelennie. Megjegyzem, tán tíz éve már felbukkantak a MÁV-menetrendekben szemérmes zárójelben az elszakított magyar városok, falvak nevei, aztán megint eltűntek…

Időnként hivatkoztak Bugyimpestán mindenféle nemzetközi menetrendi normára, de hogy mitől volt jobb egy kizárólag Párkányig közlekedő személyvonaton Štúrovót kiírni s belföldi menetrendekben kizárólag štúrovózni, sohasem értettem. Azt persze annál inkább, hogy e trianoni talajon felnőtt több nemzedék, amelynek Párkányról meg úgy általában Csángóföldtől Várvidékig fogalma sem volt semmiről. Ők a valódi, magyar kiejtéssel štúrovózók, szomszéd nénitől a pesti taxisig. Igaz, számukra nem csak magyar helynevek, magyarság sem létezett a Kárpát-medencében Szobon, Kelebián, Biharkeresztesen túl.

Felnőtt egy nemzedék, amelynek a nemzet mindennapos arcul köpése fel sem tűnt. Ezért kérdezték csodálkozva szüleiket, hogyhogy ilyen jól beszélnek magyarul a vásárhelyi, a szabadkai vagy a pozsonyi piacon. Ám sokszor már szüleik sem tudtak válaszolni. Vagy ha igen, abban nem volt sok köszönet, mert megmutatta a békediktátum legfájdalmasabb arcát: az antant trancsírozásánál, a testileg szétválasztó határoknál sokkal fájdalmasabbat. Az anyaország lelki Trianonját.

Örülök tehát, hogy az évtizede tartó nemzetépítő folyamatban végre vasúttársaságunk sem renegát többé. Vannak persze dolgok, amelyeket most sem értek. Minek angolul Bratislavát és Cluj-Napocát emlegetni? Egy külföldinek Budapesten tényleg azt kell tanítani egy országgyűlési magyar (fő)városról, hogy az kizárólag Bratislava? Ugyan mitől angolabb Bratislava, mint Pozsony vagy Pressburg? Ugyan ki gondolhatja, hogy egy szlovák vagy román vasúti forrás akárcsak zárójelben is megemlíti Pozsonyt és Kolozsvárt? Pedig példának okáért Kolozsvár sem kevésbé történeti név, mint a dákoromán kontinuitás elméletére alapozott Napoca, amely mellől a nem épp jó emlékezetű Gheorghe Funar még a Clujt is száműzni akarta.

A Google Mapon megnyertünk egy nagy csatát, de még mindig mérgeznek minket iskolai Stiefel-térképek, autóstérképek, külföldieknek írt útikönyvek, 2020-as határidőnaplók, ahol továbbra sincsenek magyar helynevek a trianoni országhatárokon túl, vagy ha vannak is, hát bolhabetűkkel, alsó sorban. Ha ez anyaországi belügy lenne, afféle (anti)magyar virtus, tán megtehetnénk, ám nincs jogunk erre a trianoni határokon kívül rekedt nemzettársaink miatt, akik az általunk nyomtatásban megtagadott történelmi magyar falvakban folytatták-folytatják napi nyelvi és nyelvpolitikai küzdelmüket. Akik tízszer is felfestették az ekeli vasúti megállóra, hogy „Ekel”, akik a tízes évek elején személyes szabadságuk kockáztatásával állítottak kétnyelvű Dunaszerdahely–Pozsony jelzőtáblákat saját költségükön. Akik kétnyelvű matricákkal hívták fel a figyelmet Kolozsvártól a Felvidékig arra, hogy többnyelvű országban a történelmi kisebbségek nyelve is érték, és még mindig van, aki használni is szeretné ezt a mindennapokban.

Jó lenne hát centenáriumi fellángolások helyett végre megkezdeni a módszeres nyelvi de­trianonizációt is. Magyar nyelvű helyneveket az első helyre a magyaroknak és a magyarság iránt érdeklődő külföldieknek minden kiadványba, iskoláktól a turistapontokig! Mert ha nyelvünkben meghaladjuk végre Trianont, akkor a lelki Trianontól is könnyebben szabadulunk.