Adriai vízicipő

Örültünk, hogy titkos belső hangnak engedve nem hagytuk veszni januári foglalásunkat.

Forrás: pexels.com

Az idei nyár adriai magyar szavait igencsak megritkította a világjárvány, noha családunk friss tapasztalatai szerint körültekintő és fegyelmezett a venetói és friuli olaszok túlnyomó többsége. Így igazán önfeledt maszkos vakációnk volt, s örültünk, hogy titkos belső hangnak engedve nem hagytuk veszni januári foglalásunkat. Venetóban nincsenek füldíszként lógó, fityegő maszkok, a padovai Szent Antal-bazilika vasárnapi miséitől a legkisebb zárt térig mindenki ügyel a részletekre. Aki nem tenné, azt azonnal udvariasan kitessékelik még a sarki sütödéből is. A szabadstrandokon csak a bejelentett lakosok és szállóvendégek tartózkodhatnak, és sorolhatnám a felelősségteljes társadalmi hozzáállás példáit. Talán itthon is így kellene viselkednünk, hogy kellően megbecsüljük Magyarország első körös járványügyi sikereit. Akkor idei tavaszunk magasabb értelmet kapna…

No de térjünk vissza a magyar szavakhoz, mert Trieszttől Velencéig most sem maradtunk új magyar élmények nélkül. Tenger közeli boltocskában botlottunk az alábbi árujelölőbe, kizárólag olaszul s magyarul: „vízicipők Hölgyeimnek és Uraimnak”. Hogy ez a kedves csacskaság gépi vagy humán erővel jött létre, mellékes, a többes szám mindenképp az olasz „scarpe nautiche” tükörfordítása, a ma már csak elegáns megszólításban előjövő „hölgyeimet” ellenben a „donna” szó ihlethette.

Valaha, amikor még fehér napernyős nőalakok sétáltak a füredi parton valódi urak társaságában, s úszócipőről véletlenül sem álmodhattak, hiszen még fel sem találták azokat, s amikor a fürdőházakból kék-fehér csíkos, hosszú ruháikban térdig vízbe merészkedő hölgyek jöttek elő, hiszen ekkora mélységnél beljebb kalandozni hölgyeknek nem volt ildomos, nos akkor ezek a nők valóban hölgyek voltak. Sőt volt idő, amikor a Városliget s az ébredő pesti világváros zöld házikóinak fehér tejüveg tábláira is hölgyek-urak feliratot mázoltak piros betűkkel. Ezek később, az ideálokat lerántó időkben vedlettek nőkké és férfiakká, ami korunk fukar ízlésű háromszöge és köre mellett utólag úgyszintén elegánsnak tűnhet, még ha nem is oly utazóbarát, mint két tisztességes magyar szó. Habár szerintem ezt a két szót minden idegen nyelven meg lehet tanulni.

Cavallino szigete előtt kis benzinkútnál állunk meg, automata a kiszolgálórendszer. Amint bankkártyám benyeli a gép, azonnal magyar nyelvre vált a képernyő menüje. A szöveg elejétől végéig szabatos, szép magyar, tökéletes a helyesírás is. Lám, ha egy kis olasz cég is képes 10-12 európai nyelven ezt megtenni, akkor talán mégsem lenne oly lehetetlen a magyar betűk következetes használata honunk üzleti szoftvereiben. A kis kúttól őszinte anyanyelvi örömmel távozunk. A mai magyar határoktól jó négyszáz kilométernyire délnyugatra vagyunk.

Hatnapos túránk utolsó nyelvi meglepetése Grado óvárosának kora középkori falai között vár ránk. Amikor szeretett helyeitől egy időre búcsúzik az ember, elégikus hangulatában könnyebben enged bizonyos csábításoknak, így hát egy jó ezeréves terecskén damasztabroszos asztalka mellett találjuk magunkat. Alaposan megtárgyaljuk, a nap járása szerint melyik zug lesz a legkellemesebb, mire az ételt kihozzák, s ennek nyomán kéretlenül is magyar nyelvű étlap érkezik. A nyolcoldalas, bőrtokos munka ismét csak kifogástalan nyelvileg (is), pedig nem kevés tengeri herkentyűt kellett anyanyelvünkön megnevezni. Kisvártatva jő a magyarázat: kedves, barna hajú magyar hölgy az egyik pincér, aki ebben a lagúna menti, ókeresztény ékszerdobozocskában keresi a boldogulást egész évben. A tapintat tiltja, hogy élete folyásáról szociológiai értékű eszmecserét folytassunk, megelégszünk kedvenc strandjaink összehasonlításával. A vízipapucs-papírhölgyek után leltünk igazi magyar hölgyet is az Adria partjainál, újabb szép, írott szavakkal.