Az út vége

A lényeg nem a történelem halandó figuráinak haláltusája. Hanem az emberi létezés végső kérdése.

Sok évszázados, talán évezredes hagyománya van annak, hogyan segíti a szűkebb és tágabb társadalom az emberi élet utolsó szakaszába érkezőket. Mindannyian meghalunk. A nagy kérdés, hogyan történjen mindez.

A XVIII. század őrülete egészen extrém megvilágításba helyezte az elmúlást. A francia forradalom históriája hol értelmetlen, hol dicső szövegösszefüggést alkotott a földi lét végének értelmezéséhez. Másként olvassuk Danton halálát, és másként Robespierre-ét, XVI. Lajosét vagy Martinovicsét.

A lényeg azonban nem a történelem halandó figuráinak haláltusája. Hanem az emberi létezés végső kérdése. Sohasem volt titok, hogy mindenki meghal. Ám az újabb kori diktatórikus társadalmak a XX. században szinte tagadták a földi létezés végét. Elég belenézni a kommunizmus idejében kiadott Orvosi lexikonba vagy az Egészségügyi enciklopédiába, máris láthatjuk, hogy a halál valóságos tabu volt a hatvanas-hetvenes években. Azt sugallták a kézikönyvek, hogy a haladás hamarosan véget vet a súlyos anomáliának. Ennek eredményeként a társadalom is szocializálódott az elvárásokhoz. Érdekes körülmény, hogy hasonló folyamatok a nyugati társadalomban is lejátszódtak. Részben függetlenül a marxista dogmától – részben ezek következményeként.

Az első lakótelepi házakat nem Sztálin, hanem Hitler építette meg. A fő elvárás a német paraszti társadalom hanyatlónak ítélt hagyományainak lerombolása volt. Például a konyha mint közösségi tér megszüntetése. Minden hagyományos társadalomban fontos hely az, ahol az ételek készülnek. Persze nem szükségszerű, hogy itt legyen a társas lét közvetlen központja, de az anyagi jólét nem különösebben magas szintjén a konyha mégiscsak a család életének fontos színhelye. A lakótelepi lakásokba ennélfogva nem konyhát, hanem főzőfülkét terveztek. Ezeket az alapvetően szűk helyiségeket a létező szocializmus még a Harmadik Birodalom elképzeléseihez képest is tovább kurtította. A dolgozó elvtársnők ­amúgy is konzerveket és mirelit ételeket tálalnak föl szeretteiknek, ha mindez szükséges. Hiszen hétköznap az üzemi menza vagy az iskolai közétkeztetés megoldják a gondokat.

A lakótelepeken keskeny lépcsők vezetnek fölfelé. A hetvenes évektől kezdve szűk liftek visznek a tizenötödik emeletre. Ahol ugyanúgy emberek élnek és meghalnak, mint bárhol másutt. De hogyan lehet egy halottat méltó módon elszállítani a tizenötödikről? A liftbe aligha fér be a hordágy.

A hatvanas-hetvenes évekbeli általános iskolás könyvek egyik fontos olvasmánya volt A három kenyér. Ez a tanszöveg a gondoskodásról szólt. A munkaképes apa mindennap három kenyeret vásárolt a boltban. Amikor megkérdezték, mi az oka ennek, elárulta, hogy az egyiket a nagyszülőknek veszi, a másodikat maguknak, a harmadikat pedig a gyerekeiknek. Nagyon szép történet. Arról persze egyetlen tankönyv sem szólt, mi a teendő a haldokló testvérrel-szülővel-nagyszülővel-dédszülővel. Kellemetlen kérdés. Mit tegyen a rendszer buzgó építője, ha valaki mégis a földi lét végső partjához ért?

De volt erre is megoldás. Be kell adni az otthonba, az elfekvőbe. Ahogyan a szomszéd, a rokon, az ismerős is teszi. A dolgozó ember nem tud felügyeletet vállalni. Ettől még Ausztriában is kerékbe törhetne a karrierje, ott is nagy szükség van kelet-­európai segéderőre.

A kiszemelt intézetben úgy-ahogy foglalkoznak az ápolttal egy darabig, aztán meg történjen, aminek történnie kell. Akadozó beszéd. Csúnya felfekvések. Cserepes száj. Felállítják a lepedős paravánt, hiszen a szomszéd ágyon is betegek fekszenek. Szaladgálnak a gondos, odaadó nővérek, orvosok. Hátha mégsem most. A rokonok pedig várakoznak. Valahol távol.

Majd mehet a távirat, telefon, SMS a hozzátartozóknak, hogy intézzék már a temetést. Sose halunk meg. Otthon.