A lakótelepeken keskeny lépcsők vezetnek fölfelé. A hetvenes évektől kezdve szűk liftek visznek a tizenötödik emeletre. Ahol ugyanúgy emberek élnek és meghalnak, mint bárhol másutt. De hogyan lehet egy halottat méltó módon elszállítani a tizenötödikről? A liftbe aligha fér be a hordágy.
A hatvanas-hetvenes évekbeli általános iskolás könyvek egyik fontos olvasmánya volt A három kenyér. Ez a tanszöveg a gondoskodásról szólt. A munkaképes apa mindennap három kenyeret vásárolt a boltban. Amikor megkérdezték, mi az oka ennek, elárulta, hogy az egyiket a nagyszülőknek veszi, a másodikat maguknak, a harmadikat pedig a gyerekeiknek. Nagyon szép történet. Arról persze egyetlen tankönyv sem szólt, mi a teendő a haldokló testvérrel-szülővel-nagyszülővel-dédszülővel. Kellemetlen kérdés. Mit tegyen a rendszer buzgó építője, ha valaki mégis a földi lét végső partjához ért?
De volt erre is megoldás. Be kell adni az otthonba, az elfekvőbe. Ahogyan a szomszéd, a rokon, az ismerős is teszi. A dolgozó ember nem tud felügyeletet vállalni. Ettől még Ausztriában is kerékbe törhetne a karrierje, ott is nagy szükség van kelet-európai segéderőre.
A kiszemelt intézetben úgy-ahogy foglalkoznak az ápolttal egy darabig, aztán meg történjen, aminek történnie kell. Akadozó beszéd. Csúnya felfekvések. Cserepes száj. Felállítják a lepedős paravánt, hiszen a szomszéd ágyon is betegek fekszenek. Szaladgálnak a gondos, odaadó nővérek, orvosok. Hátha mégsem most. A rokonok pedig várakoznak. Valahol távol.
Majd mehet a távirat, telefon, SMS a hozzátartozóknak, hogy intézzék már a temetést. Sose halunk meg. Otthon.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!