Szamárháló

A gondolkodó ember úgy van a szamárháló-jelenségekkel, hogy első nap kacag, második nap megdöbben.

Nyelvi kapcsolataink egy végtelen háló szemei, akár az élővilág ­fajai vagy az emberi közösségek. E hétköznapi tényt nem nehéz megtapasztalni, ha az internet, magyar szóval világháló működési és hatásmechanizmusait szemléljük: a net szó szerint behálóz bennünket. Fájdalom, hogy nyelvi hatása – a jobb nyelvtanító oldalakat nem tekintve – erősen kedvezőtlen a világ élő nyelveire nézve. Ha csak a tartalmak verbális oldalát nézzük, kedvem lenne inkább szamárhálónak titulálni, mert a kétperces diplomák, villámgyors gyógyulások gondolati abszurdja nyelvileg is odaillő módon, méltatlanul rossz magyarsággal, németséggel (kívánt nyelv behelyettesíthető) tolmácsoltatik.

Itt vannak aztán a bejelentkezés előtt képernyőnkre úszói tájképek reklámmondatai. A karácsony békés hangulatát árasztó alpesi falucska, ahol „laza téli este a kandalló mellett forró csokoládét kortyolgatva” valóban elandalodhat az ember, ám a meghitt képi és képzelt hangulatot lelazázni csúnya stílustörés. Az angol vidék romantikája a télelő sejtelmes fényeiben jelenik meg, ám a szöveg idejekorán visszaránt a billentyűzet mellé: „magától értetődik, hogy egy ilyen tájban elhelyezkedő régi kőhíd megihletett egy-két legendát”. Huh, ezt a bravúros mondatot még Móricka ötödikes fogalmazásában is telepirosította volna a tanító néni. Nemkülönben az Andokba hívogatót: „Ez a hegyes csúcs nemcsak lenyűgöző látványosság, hanem a vidék egyik legmagasabb hegye is.” Mondanom sem kell, nevezett hegy szemre is messze kimagaslik társai közül. Egy védett lett területről pedig így bölcselkedett az anonim fordító: „Több nemzeti park az érintetlen vadont és a nyers világot helyezi előtérbe.” Vajon mit és hogyan is csinál egy nemzeti park, ha egyáltalán csinál magyarul valamit?!

Sajnos a végtelenségig folytatható a sor, mert végtelen ezen képaláírások idegenszerűsége is, és ezt cseppet sem menti, hogy sejthetően sablonfordítások, mert ezekkel nap mint nap anyanyelvünk fogalmi és szókapcsolatainak üzennek hadat. Ha létezne a súlyos gondatlanságból elkövetett nyelvrontás bűntette, akkor ez a napi digitalizált verbális mélyrepülés az volna, és akkor még hallgattam a tartalmi ostobaságokról, mint „ezek a jégdarabok legalább ezerévesek”. A képen ki tudja milyen ősi, gigantikus sarkköri jéghegyek. A Halászbástya festői fotója mellé pedig ezt kanyarították: „Senki sem tudja, miért épp bástyának hívják ezt az épületet – sosem védte az alatta fekvő várost.” Lehet, hogy a fordítónak előbb kellett volna kérdeznie, mint írnia.

A gondolkodó ember úgy van ezekkel a szamárháló-jelenségekkel, hogy első nap kacag, második nap megdöbben, a hetekig-hónapokig tartó nyelvrontásba végül belefásul, legyint, úgysem tudjuk, ki a fordító, ki írja ezeket, és egyébként is minek tennénk szóvá. Ettől azonban ezek a kéretlen reklámmondatok – a sokszor egyébként valóban mesteri képek, csodálatos tájak közepében – tovább áramlanak, és végtelen idegenszerűségükkel, gyakori stílusficamaikkal folyamatosan rossz nyelvi mintákat mutatnak. Az anyanyelvüket spontán használók nagy többségének, köztük a már eleve digitális emlőkön nevelkedett fiataloknak. Akiknek már csak csökkentett Petőfi, Arany és Kosztolányi jár(t), a magyar regény mestereiről nem is beszélve. Balassit, Katonát már bedarálta a korszellem, mely szerint nem fejleszteni kell a gyermek verbális készségeit, hanem alkalmazkodni hozzá, ha nehéz neki Júlia, Célia vagy Bánk, dobjuk a szemétdombra! Elgondolni sem merem, mi lenne a matematika vagy az angol tanításával, s mi lenne például egy komoly röpiedzésen, ha azt nem taníthatnánk, amit a gyerek nem tud vagy (még) nem ért…

Miközben hezitálunk, miközben a NAT legszerényebb magyaros küzdelmeit is hátba támadják, a szamárhálót fonják köröttünk, s ha kiemelkedő anyanyelv-pedagógiával nem ellensúlyozzuk növekvő hatását, akkor a hálóban hamarosan valódi nyelvi szamarak bőgnek majd.