Gyúlékony cédrus

Ez Bejrút, ahol a kormány még egy hajórakománnyi vegyülettől sem volt képes megvédeni polgárait.

Demonstrators wave Lebanese flags during protests near the site of a blast at Beirut's port area, Lebanon August 11, 2020. REUTERS/Goran Tomasevic TPX IMAGES OF THE DAY - RC2TBI97NESI Fotó: Goran Tomasevic

Robbanás és robbantás között egyetlen betű a különbség, ahogyan a homousion és a homoiusion között is csak iótányi (jottányi) – mégis mekkora kalamajka lett ebből a történelemben. Második hete nyögi nemcsak Libanon és a Közel-Kelet, de a fél világ is a múlt heti bejrúti detonáció terhét; a nemzetközi közösség – reformokért cserébe – negyedmilliárd eurót ajánlott a bajba jutott ország megsegítésére. Lehet azonban, maradva a térségi példáknál, hogy Dárius kincse sem lenne elég. Amikor hír lett a detonáció­ból, mindenki arra volt kíváncsi, merényletről van-e szó egy olyan országban, ahol nemcsak az átlag­embert ölik időnként számolatlanul – legalább 120 ezer halálos áldozatot követelt az 1975 és 1990 közötti polgárháború –, de a legmagasabb szinten sincs senki biztonságban. Még él Rafik Hariri szunnita muszlim exminiszterelnök meggyilkolásának emléke (2005), de az idősebbek közül sokan fel tudják idézni azt is, amikor a polgárháború éveiben megölték Basír­ Dzsemajel megválasztott keresztény államfőt (1982), aki hivatalát már nem foglalhatta el.

Egy kollégám az 1970-es években Bejrútban volt tudósító. Amikor megkezdte kiküldetését, lakást keresett magának. Ki is nézett egyet, biztonságosnak látszó házban. Az épületet különösen védettnek látta, mivel őr strázsált előtte. El is mesélte ezt egy, a helyi viszonyokban tájékozottabb ismerősének, aki azonban óva intette: semmiképpen ne költözzön olyan házba, amelyik előtt őr posztol. Nem alaptalanul kell védeni a fejeseket, az ilyen épületek nem veszélytelenek. A kolléga megfogadta a tanácsot, és máshová költözött. A ház később merénylet célpontja lett.

A bejrúti kikötőt és lakóházakat ezúttal nem merénylet tette a földdel egyenlővé. Csaknem háromezer tonna ammónium-nitrát robbant be egy éveken át gondatlanul tárolt rakományból. Ennek az anyagnak a kémiai tulajdonságai közé tartozik, hogy idővel tömbbé áll össze, ami fokozza a robbanás veszélyét. A mintegy kétszáz halálos áldozatot követelő detonációban ezrek sebesültek meg, és háromszázezren veszítették el otthonukat. Ami ipari katasztrófának látszik, valójában a bukott állam jelképe, azé a bukott államé, amely még egy hajórakománnyi vegyület kockázataitól sem képes megvédeni a polgárait. Hiába porciózzák ki a politikai szerepeket patikamérlegen Libanonban, ahol az államfő keresztény, a miniszterelnök szunnita, a házelnök pedig síita muszlim, ha ez nem áll össze működőképes egésszé. A korrupció, a bénultság, az eladósodottság és a helyi font leértékelődése miatt már korábban is tüntettek a libanoniak vezetőik ellen, nemcsak a robbanás utáni elkeseredettségükben. Most állami épületeket ostromoltak meg, kormányválság alakult ki.

Éppen húsz évvel ezelőtt magam is jártam Bejrútban. Riad Naboulsi, a libanoni medikusból lett magyar sajtmágnás volt a kísérőm. Körbevitt az országban, ahol fél óra választja el a sípályát a forró tengerparttól, láttuk a cédrusokat – én élőben az elsőt. Husszein Musszavi akkori budapesti nagykövetük pedig néhány telefonnal elintézte, hogy Szelim el-Hossz miniszterelnök is fogadjon. Mégpedig egy szombati napon, az irodájában, mindenféle kíséret nélkül. Az elmúlt két évtizedben alkalmam volt interjúkat készíteni államfővel, külügyminiszterekkel, egykori Moszad-tiszttel, a világ talán legismertebb holokauszttúlélőjével – most nem a nevek az érdekesek –, közülük jó párnak az életére törtek már. De Hossz, a libanoni miniszterelnök volt mind ez idáig az egyetlen külföldi vezető, aki négyszemközt, tolmács, sajtótitkár és biztonsági őr nélkül fogadott egy villaszerű épület impozáns termében.

Ez a kis ország, a Közel-Kelet egykori Svájca, pénzügyi és kereskedelmi csomópontja, a legeurópaibb arab állam ekkoriban nyugalomban akart élni, élvezve, hogy újra fejlődik, kikecmeregve a polgárháború mocsarából. Michael Young­ ott élő libanoni–amerikai újságíróval, akitől gyorstalpalót vettem a helyi ügyekből, egyszer a legnagyobb nyugalomban ültünk Asrafiah, a főváros keresztény negyedének egyik teraszán. – Itt ölték meg anno Dzsemajelt – mondta rezzenéstelen arccal Young. A helybéliek éppen ottjártamkor ünnepelték, hogy Izrael tizen­nyolc év megszállás után kivonult Dél-Libanonból.

Tüntető libanoni zászlóval a robbanás helyszínén, a bejrúti kikötőnél
Fotó: Reuters

A zsidó állammal semmilyen kapcsolatuk nem lehetett. A 972-es nemzetközi előhívót, Izraelét nem lehetett tárcsázni libanoni telefonról, miközben a határon állva láttuk a legészakibb izraeli város, Metula fehér háztetőit.

A várva várt nyugalom kiváltotta eufória nem tartott sokáig. Hossz hivatali utódját, Haririt nem sokkal később, miután már felállt a kormányfői székből, a nyílt utcán ölték meg. Pokolgéppel, ahogyan Dzsemajelt is. Izrael kivonult az országból, a libanoni politika azonban a szíriai, illetve az iráni befolyás szorításában maradt. Komikusan hangzik, de előfordult, hogy Damaszkusz diplomáciai úton tiltakozott Bejrútnál, amiért nem tájékoztatták valamely belpolitikai fejleményükről. Szíria később máig tartó polgárháborúba süllyedt, és Libanonban attól tartottak, őket is magával rántja. A Hezbollah síita szervezeten keresztül Irán befolyása is folyamatos, aminek nemcsak Libanont, de Izraelt tekintve is jelentősége van.

Három hete a Balkánról írtam: a véres délszláv háborúk, majd kénytelen-kelletlen békék után az utóbbi időben felébredni látszik Csipkerózsika-álmából, és újra forrong a térség. A szűkebben vett Közel-Kelettel, Izraellel, a palesztin területekkel, valamint közvetlen szomszédaikkal mintha az ellenkező volna a helyzet. Nemcsak a helyi szereplők, de a nemzetközi közvélemény is belefásult a lassan évtizede tartó szíriai polgárháború fejleményeibe, ebbe a – külpolitikai műszóval – egyre alacsonyabb intenzitású konfliktusba. Szíria a nagy- és középhatalmak homokozója. Az izraeli–palesztin kérdés is kikopott a világsajtóból. Mintha legalábbis nem létezne már palesztin ügy. Az amerikai béketerv humbug, senki nem képes átvágni a gordiuszi csomót, az egész kérdés megoldhatatlannak tűnik. Rehavam Zeevi egykori szélsőséges izraeli miniszter húsz éve, amikor az izraeliek, a palesztinok és az amerikai közvetítők lázasan egyeztettek a megbékélésről, gúnyosan vetette fel: minek saját állam a palesztinoknak, amikor ott van nekik Jordánia? A királyság lakóinak kétharmada palesztin származású.

Ma az a realitás, amit Zeevi mondott. Ciszjordánia részleges annektálásának terve is csak viszonylag keveseket zaklat fel, pedig hat éve, a Krím orosz elcsatolásakor nagyon ideges volt a világ. Izrael ma főleg a Benjamin Netanjáhu elleni korrupciós vizsgálatok, illetve a tüntetéshullám, az ország politikai megosztottsága okán kelt csak figyelmet. Meg persze a tomboló koronavírus-járvány miatt. De ennek van haszna is. Izrael mentes a palesztin terrorhullámtól, ahogyan a palesztin területek pedig az izraeli megtorló akcióktól. A kétezres évek még ezek jegyé­ben teltek. Zeevit palesztin szélsőségesek 2001-ben meggyilkolták, ő a mindenkori legmagasabb rangú izraeli áldozatuk.

Határvillongások ma is előfordulnak, szórványosan merényletek is. Általában nyugalom honol az olajfák alatt. De csak látszólagosan és ideiglenesen. A cédrusok földjén is ez a helyzet. Egy rakomány ammónium-nitrát berobbanása kellett ahhoz, hogy megmutassa, mennyire.