A nemzeti összetartozás éve még e rendhagyó időkben is minduntalan alkalmat kínál arra, hogy Trianon tragédiájáról megemlékezzünk, s történelmi bénultságainkat meghaladó cselekvési terveket fogalmazva túl is lépjünk rajta. E jövőbe is tekintő múltelemzésnek kitüntetett területei a(z anya)nyelvhasználat s a nyelvi jogok kérdései, hisz abban még van is honunkban viszonylagos egyetértés, hogy életerős anyanyelv nélkül nincs nemzeti jövő. (Legalábbis azok körében, akik rendületlenül hisznek egy igaz értékekre épülő világban.)
Mindezekért e centenáriumon nyelvről, nyelv(politika)i folyamatokról is beszélni kell. Hiszen a megvadult sebészkéssel metsző diktátum – amely valójában még a magukat területileg és politikailag túlnyert kisantantállamoknak is sok szenvedést hozott – gyökerestül felforgatta a Magyar Királyság csaknem ezeréves s a Kárpát-medencei nyelvek együttélésének annál is ősibb gyakorlatát. Nem István király intelmeinek sokszor (félre)értelmezett félmondatáról van itt szó, mely szerint „az egynyelvű ország gyenge és esendő”, hiszen ez a XI. században nem jelenthetett többet a királyi udvar keresztény értékeket, dinasztikus kapcsolatokat bölcsen egymásba fonó politikájánál. Azt persze senki sem gondolhatja, sem a László Gyula-i kettős honfoglalási, sem a ma (még) kanonikus időrend szerint, hogy István király országának népe egynyelvű lett volna. Magyarok, nyugati és déli szlávok kezdettől egymás szomszédjaként éltek itt, nem is szólva a későbbi századok során behívott vagy beáramló népcsoportokról. Maradva a poszttrianoni értelemben vett Felvidék (nagyjából a mai Szlovákia) példájánál, mindez természetes, hétköznapi, a népi diplomácia szintjén megjelenő két- és többnyelvűséget jelentett. Gondoljunk a Balassi családra Balassagyarmattól Kékkőn, Zólyomon át a Liptó vármegyei Hibbe templomáig, hol csontjaik nyugosznak, vagy merüljünk Krúdy és Mikszáth világába, amelyben békésen megfért egymás mellett János és Ján, Jancsi és Jano.
A dinasztikus hungarustudattal átszőtt, soknyelvű, erős országot először a török hódoltság százötven, (délvidéki területeken) helyenként kétszáz éves rémuralma forgatta fel. Az elnéptelenedett területekre a XVII–XVIII. század fordulójától új telepesek érkeztek. Korábban tömbmagyar területek (délvidéki Szerémség, erdélyi Mezőség) etnikai mozaikterületté váltak. A trianoni utódállamok ezt az újrastrukturálódó népi többnyelvűséget is azonnal száműzték. A fiatal csehszlovák állam rendeletileg tiltotta meg a magyar nyelvhasználatot az akkori szórványmagyar régiókban, azaz a középső és az északi (volt) magyar vármegyék területén, s rekordsebességgel szorította a magyar nyelvet – s ezáltal hosszabb távon a magyarságot is – abba a déli nadrágszíjparcellába, ahol ma felvidéki magyarokról beszélhetünk. Innen már csak egyetlen ugrás kellett a mečiari világ „Szlovákiában csak szlovákul” molinós tüntetéseiig. Palócföldi barátaim aforisztikus történeti összefoglalásában: a szlovák nyelv és kultúra ezer évig békésen élhetett Szent István földjén, a magyar nyelvet és kultúrát a cseh-szlovák államok egy évszázad alatt végveszélybe sodorták.
