Magányos nemzet

Közhelynek számít az a megállapítás, hogy a magyar államnak és a magyarságnak évszázadok óta sajátos szerepe van az európai értékrend és ­közösségek védelmében. Pethő Sándor halálának és a két szégyenletes totális diktatúra, a nácizmus és a kommunizmus szövetségének nyolcvanadik évfordulóján erre emlékezünk.

Újságoldal tördelése szedőgéppel, 1938. „Európának visszhangja vagyunk” Forrás: Fortepan

Miklós Péter

a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatója, az Emlékpont intézményvezetője

A történelmi témákat nézve s az egyes korszakot vizsgálva arra juthatunk, hogy a középkorban a nomád népek betöréseivel, a korai újkorban az iszlám török hódításokkal szemben volt kénytelen védeni a nyugati keresztény világot a – nemegyszer nádszáltörékeny és olykor területileg is megosztott – magyar állam.

A modernitásban előbb a kommunista szovjet birodalom területi, társadalmi, ideológiai és politikai téren egyaránt expanzív törekvéseivel szemben kellett föllépni, amelyhez később a német nácizmus elleni párhuzamos küzdelem is társult: új elemként, hiszen a konzervatív és a keresztény gondolkodók által „faji újpogányságnak” nevezett nemzetiszocializmus Nyugat felől „támadt”.

Két pogány

A kuruc idők óta jól ismert „két pogány közt egy hazáért” jelszó is új értelmet nyert az 1900-as évek közepén. Hiszen míg az 1500–1700-as években a német (illetve Habsburg) imperializmus és a török megszállás fenyegetése között kellett megőrizni a magyar nemzeti és keresztény értékeket, addig a huszadik században a kommunista Szovjetunió és a náci Németország közép-európai hatalmi törekvéseivel szemben volt szükséges ezen értékeket és tartalmakat továbbadni. Sajátos gondolkodásmód alakult ki a magyar politikatörténetben és a hazai eszmetörténetben. Sok gondolkodónk vélte ugyanis úgy, hogy a magyarságnak nem kell választania valamelyik, a korszakban divatos és/vagy erős ideo­lógiai irányzat – legyen az például a liberalizmus, a polgári radikalizmus, a kommunizmus vagy éppen a nácizmus – közül, hanem a saját útját kell járnia. Ennek az elgondolásnak részben a Szent István-i magyar állam üzenete volt az alapja, vagyis az, hogy mind Kelettől, mind Nyugattól eltérő a keresztény magyarság egyéni és közösségi, szellemi és tárgyi öröksége.

E gondolkodók közé tartozott a nyolcvan éve elhunyt Pethő Sándor is. Külföldi egyetemi tanulmányai után történészi hivatása mellett újságíróként és szerkesztőként számos lap munkatársa volt. Politikai publicisztikáit – amelyek a műfaj remekműveiként ma is szép és élvezetes olvasmányok, s amelyek hatalmas műveltségről, ugyanakkor jó stílusérzékről is árulkodnak – áthatja a magyarság nemzeti értékei és érdekei, valamint az európai keresztény szellemiség melletti kiállás megingathatatlan szándéka. Közéleti tevékenységét legitimistaként kezdte, s keresztény alapon a monarchiát tartotta az ideális államformának, ugyanakkor – a kora­beli magyar legitimista elithez hasonlóan (amelynek nagy részét a katolikus főpapok tették ki) – úgy vélte, hogy a magyar trón betöltésére kizárólag a Habsburg családnak van joga.

Pethő Sándor 1940-ben, halálának évében

Pethő Sándor mindezek mellett vallotta: a magyarságnak sajátos küldetése van a Kárpát-medencében, hiszen népünk az egyetlen olyan nemzet a térségben, amely történelme több mint ezer éve során bizonyította, hogy értékteremtő és államalkotó erő. Pethőt markáns magyar nemzeti érzületével együtt határozott konzervativizmus és nyíltan vállalt keresztény elköteleződés jellemezte.

Politikai elgondolásait és a magyarság történelmi küldetéséről vallott álláspontját számos aktuális témára reflektáló újságcikke mellett remek esszéiben, politikai és történeti tartalmú könyveiben tette közzé. Ezekben a magyar múlt kiemelkedő szereplőinek és fontos folyamatainak értékelése mellett olyan égető társadalmi kérdésekről – amelyek foglalkoztatták kora közvéleményét – is megnyilatkozott, mint a földreform szükségessége vagy éppen a zsidókérdés.

Szociálisan érzékeny emberként vizsgálta mind a kettőt. Utóbbi kapcsán – mint korának gyermeke, akit a korszellem magával ragadott – úgy vélte, hogy a zsidóság asszimilált ré­szének történeti és társadalmi érdemei vannak a magyar modernitásban, sőt kifejezetten a modern Magyarország megteremtésében. Ugyanakkor azt is kifejtette, hogy a „magyar állam ellen tevékenykedő”, az ő gondolkodásmódja szerint liberális, illetve kommunista zsidó értelmiség is felelős az 1918–19-es eseményekért, vagyis a történelmi Magyarország fölbomlásáért. Annak ellenére, hogy a szocializmust elutasította, sürgette a mielőbbi földreformot: a nagybirtokrendszer megszüntetését és a föld nélküli paraszti társadalmi rétegek mielőbbi földhöz juttatását.

Pethő Sándor antikommunizmusa ellenére soha nem rokonszenvezett sem a németországi nácizmussal, sem a magyarországi nemzetiszocialista, illetve nyilasmozgalmakkal. Kereszténységben és a magyar nemzet egyéni küldetésében és sajátos sorskérdéseiben gondolkodott, s a szovjet terjeszkedéssel szemben állva is elutasította a náci német birodalmi törekvéseket. A „szélsőséges antiszemitizmust” – noha a zsidótörvényeket lényegükben nem, csak „tartalmukban” és „mértékükben” kritizálta – éppúgy károsnak ítélte, mint a nácizmust. Mind a kettőtől óvta kora magyar társadalmát.

Kegyetlen kötelesség

Számos történelmi tárgyú szaktanulmánya és esszékötete, a trianoni Magyarország létrejöttét vizsgáló könyvei mellett – mind az eszme-, mind a mentalitástörténet számára – kiemelkedően fontosak azon historikus kor- és életrajzai, amelyek hőseinek köre Pázmány Pétertől II. Rákóczi Ferencen, Kossuth Lajoson, Andrássy Gyulán, Apponyi Alberten át Zichy Nándorig terjed. Műveiből az elmúlt másfél évtizedben több vaskos válogatás jelent meg Závodszky Géza történész, nyugalmazott főiskolai tanár szerkesztésé­ben, aki nemrégiben önálló monográfiában foglalta össze Pethő Sándor politikai pályáját (lásd keretes írásunkat).

Pethő politikai publicisztikai tevékenységének egyik fő felülete az általa alapított és főszer­kesztésében megjelent Magyar Nemzet volt.

A lap 1938. augusztus 25-i első számában megjelent programadó vezércikkében – amelynek megfogalmazása az újság szemléletmódjának ­egyértelműsítése mellett az alapító politikai ­hitvallásának a megfogalmazására is alkalmat adott – többek között az alábbiakat írta:

„Annak az Európának hangja vagyunk, amely befogadott bennünket és elfogadta áldozatainkat, hogy elismerje értük polgár- és életjogunkat és senki mással nem pótolható szerepünket és hivatásgondolatunkat a Duna-medencében. Annak az Európának visszhangja vagyunk, amelytől kaptuk a keresztet, hogy e jelben mindig győzedelmeskedni tudjunk balsorsunk fölött s hogy elviselhessük embertelen megpróbáltatásaink súlyát. Annak az Európának szava, amely gyakran félreértett, sokszor feláldozott és cserbenhagyott bennünket, de amelynek legnemesebb szellemei mindig vállalták hozzájuk való lelki tartozandóságunk kötelmeit s amely a maga értékrendszerében a legutóbbi időkig tisztes helyet biztosított egy magános nemzetnek, amely európai módon akarja élni a maga hősi, humánus és tevékeny életét. De elsősorban hangja vagyunk annak a magyar szellemnek, amely sose futamodott meg a maga vészes és dicső hivatásának teljesítése elől, amely éppen azáltal vált naggyá, sőt gyakran óriásivá, hogy egy pillanatig sem tántorodott meg e misszió dicsőséges terhének viselésében, melyben tündöklő tehetségei és csodálatos áldozatai érvényesültek.

Újságoldal tördelése szedőgéppel, 1938. „Európának visszhangja vagyunk”
Fotók: Fortepan

Elszántan, de gyűlölet nélkül fogunk harcolni ellenfeleinkkel, a felvilágosítás és a meggyőzés fegyvereivel. A trianoni korszak gyújtópontjában eddig a területi integritásért folyó politikai küzdelem állott, anélkül, hogy mindeddig kézenfekvő eredményeket mutathattunk volna fel. Most, a reintegráció gondolatának szakadatlan munkálása mellett, itt áll előttünk az állami és nemzeti függetlenségért való helytállás kegyetlen kötelessége is ugyanakkor, mikor nemzedékünket és közéletünket az új társadalmi forradalom fojtogatja.”

Nyirkos fényhatások

A Magyar Nemzet megalapítása után pontosan két évvel, 1940. augusztus 25-én autóbalesetben elhunyt Pethő Sándor alakját nekrológjában a következő szavakkal idézte meg Parragi György újságíró, a lap főmunkatársa, későbbi főszerkesztője (majdani kisgazda, illetve államszocializmus kori politikus):

„Pethő Sándor tragédiája nemcsak személyes emberi tragédia, hanem inkább magyar tragédia. Mert mi volt Pethő Sándor, ha nem a magyar sors kifejezője, fajtája aggódásainak, végzetszerűségének kereszthordozója? Kivételes tehetsége, a magyar nyelv szépségeivel bravúrosan bánni tudó stílusérzéke, jellembeli nagysága, történelmi ismeretei arra biztatták, hogy egész életútját a napos oldalon fussa be, a hatalommal való szövetségben, a politikai és vagyoni érvényesülés kényelmes szerpentinjén. Ehelyett a küzdelmet, harcot, egyedüllétet választotta. Olyan igazságokat hirdetett, amelyek nem kellemesek, nem nyerik meg az utca tetszését, nem ismernek megalkuvást. […] Ezért nem is helyezkedett el a pártpolitikában, mert mindennél többre becsülte tollának függetlenségét. Ez a toll volt az egyetlen fegyvere, erősebb fegyver, mintha egyenruhás pretoriánusok, párthadsereg, vagy aranyat felhalmozó páncélszekrények sorakoztak volna fel mögötte. Lelkének derűjét, arcának férfias sugárzását, egész lényéből kiáradó, emberi melegségét abból a mélységes meggyőződésből és fanatikus hitből merítette, hogy a helyes úton, a magyar úton jár. Érhették ezen az úton fájdalmak, Csalódások, gonosz és alattomos gáncsoskodások. Rágalmak, rászakadhattak ezen az úton különféle nyirkos, ködös fényhatások, szakadékok, hegycsuszamlások bármilyen oldalról, Pethő Sándor fegyvertelenül, védtelenül, a hite által táplált vissza nem rettenő bátorságával haladt előre, sokszor egészen egyedül a múló napok rengetegjén keresztül vezető járatlan, sokszor veszélyes úton.”

Nyolcvanadik évfordulója van annak is, hogy Európa két szégyenletes emlékű totalitárius politikai diktatúrája, a sztálini Szovjetunió és a hitleri Németország 1939. augusztus 23-án megállapodott az egymás elleni katonai támadás elkerülésében és a függetlenségét alig húsz esztendővel korábban ismét elnyerő Lengyelország felosztásában (valamint a baltikumi, illetve balkáni érdekszférájukban). A Molotov–Ribbentrop-paktum, úgy vélem, igazolja, hogy mindkét totalitárius rendszer a közép-európai történelem- és társadalomfejlődés folyamatába való agresszív beavatkozással bizonyította: pusztán hatalmi és gazdasági érdekek mentén cselekszik, ezzel alapjában megroppantva és megnyomorítva régiónk szerves és természetes fejlődését.

Pethő Sándor halálának és a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötésének évfordulóján emlékeznünk kell arra, hogy sajátos magyar nemzeti érdekeink, valamint a magyarságnak a kereszténység melletti évezredes elkötelezettsége az elmúlt században soha nem engedte meg, hogy hazánk polgárai akár a náci, akár a kommunista dikta­túrának követői legyenek. A szovjet megszállás következtében ugyan évtizedekig kénytelenek ­voltunk Rákosi Mátyás, majd Kádár János országlása idején államszocialista elnyomásban élni – amelynek kiszolgálói és haszonélvezői ugyan voltak (és vannak) bőven –, de több mint harminc éve Magyarország ismét szabad európai állam.

Szellemi honvédő

Amikor 1940. augusztus 25-én, vasárnap délelőtt Balatonfüreden halálos autóbaleset történt, az odasereglők az áldozatban megdöbbenve ismerték föl Pethő Sándort, a Magyar Nemzet alapító főszerkesztőjét. Az árokba borult roncsból kiemelt holttestet hamarosan virágok borították. Az ekkor már nagy hírű publicista pályája a csúcson tört meg. Megölte a vak véletlen…

Pethő Sándor munkásságának legnagyobb hatású alkotásai a Magyar Nemzetben jelentek meg, mindössze két éven át. Azokról a vezércikkekről van szó, amelyek a szellemi honvédelmet hirdető napilap példányszámát hatvanezer fölé emelték, vasárnaponként akár százezerig repítették, és ezzel az írások alanyát a történelmi szereplők első sorába emelték, olvasható Závodszky Géza A kolozsvári alma matertől a Magyar Nemzet rostrumáig – Pethő Sándor (1885–1940) című monografikus korrajzában (Kronosz Kiadó–Magyar Történelmi Társulat, Pécs–Budapest, 2019).

Bár biográfiai adatokat is kapunk, a monográfia szerzője megjegyzi, Pethő Sándor nem vezetett naplót, nem írt életrajzot, kivéve a Literaturában megjelent önarcképét. Újságírói életművében már a húszas évek elején a parlamentarizmus becsületének helyreállítása, a szegényparasztság földhöz juttatása és a kiterjesztett, titkos választójog kapott központi helyet. Sokszor leírja, elmondja: mindez a területi revíziónak is feltétele. A tekintélyuralmi törekvések egyre nyíltabban törnek felszínre, s az eltékozolt időt a mindenható Isten sem adhatja vissza. Úgy vélte, ha el akarjuk kerülni, hogy egyik óráról a másikra ránk szakadjon a csőcselék parancsuralma, meg kell alkotni a politikai demokrácia alkotmányos alapjait. Minél később látunk neki a vérátömlesztésnek, annál életveszélyesebb missziót vállalunk. A szélsőjobb szerint a változást a forradalom, vagyis az erőszak, a diktatúra hozza meg, aminek következménye Pethő szerint nem lehet más, mint romlás és pusztulás.

A több mint háromszázötven oldalas, lábjegyzetekkel és szakirodalommal bőségesen ellátott könyvből elsősorban azt a Pethő Sándort ismerjük meg, aki jelentkezésüktől kezdődően éles polémiát folytatott a nemzetiszocializmus hazai gócai ellen. Elvi legitimizmusa, amelynek alappillére a magyar érdekek mentén újjászerveződő Duna-medence, eleve ki­zárta a totalitarizmus bármilyen formáját. Pethő Sándor önmagát – a liberalizmussal szemben – kritikus keresztény konzervatívként határozta meg. Fejtegetéseit a nemzeti függetlenség és a kossuthi szabadságeszmény ihlette, a magyar történelmet és a történelmi sorsfordulókat szerves egységben látta, vizsgálta.

A Magyar Nemzetet is a „korszellem” képviselőinek szerepében ágáló szélsőjobb ellen hozták létre 1938. augusztus 25-én, Bethlen István támogatásával, Imrédy Béla miniszterelnök csendes beleegyezésével. Závodszky Géza azt is taglalja, hogy a francia külügy nemcsak számon tartotta Pethő Sándort és a lapot, de anyagilag is finanszírozta. A német nyomás fokozódása idején – mint az egyik legexponáltabb németellenes közszereplőnek – a nyugati hatalmak menedékjogot ajánlottak, amit Pethő elfogadott. Úgy vélte, külföldön még hasznára lehet nemzetének.

Végzetesen Franciaország összeomlása rendítette meg. Felőrölte a cenzúra, a személye és a Magyar Nemzet elleni gyilkos kampány. Elment Teleki Pál miniszterelnökhöz, és kikényszerítette a távozását jóváhagyó állásfoglalást. A kálváriát Pethő egészsége is megsínylette: visszavonult a balatonfüredi szanatóriumba.

Bohuniczky Szefi írónő négy nappal a tragikus baleset előtt találkozott vele. Arról faggatta vendéglátóját, hisznek-e még neki. „Sokan árulónak tartanak most, de a jövő engem fog igazolni. A háborút elveszítjük […] már nem tehetek semmit. Nincs, ahova írjak” – panaszolta az írónőnek Pethő Sándor.

Závodszky Géza minden apró részletre figyelő monográfiája erről az emberről és környezetéről, kapcsolati hálójáról, a korabeli hazai sajtóról és a politikai erőviszonyokról szól.

G. K. E.