Elemér 2024. február 28.
logo

Misszió

Lakatos Mihály
2020.08.04. 14:16

Múlt vasárnap Ábel és a középső fiacskája, Misó éppen hazafelé autóztak a szentmiséről, amikor a távolban egy az út szélén álló, sárgán villogó autóra lettek figyelmesek. Közelebb érve látták, hogy a jármű a virágbolt előtt várakozik, az oldalán pedig ez a felirat áll: „Üzemzavar-elhárítás”. – Vajon mi történhetett?! – kérdezte Ábel elgondolkozva. – Nem nyíltak ki a rózsák?

A fiú nevetve dőlt hátra a székében. Megszokta apja fura észjárását, sőt afféle közelre esett almaként néha maga is hasonló tüneteket produkál. Íme, egy példa. Pár hónapja Ábelné igen komoly fogászati műtéten esett át, és az orvosa közölte, hogy néhány napig csak pépeket ehet. Az orvosi utasítás tekintélye azonban komolyan megroggyant, amikor Ábel aznap este frissen főtt csöves kukoricát tett az asztalra. Ábelné egy ideig sóhajtozva nézegette a sárgán gőzölgő ínyencséget, majd halkan megkérdezte: – Vajon ha lekaparom a szemeket a csőről, úgy megehetem? Mire Misó: – Nézd meg a gyakori kérdéseknél!

Hogy miért járnak az autóval negyedórányira lévő templomba, miközben a másik két fiú és Ábelné az utca végében lévő otthonos templomocskába ballagnak el vasárnap reggelente, arra nincs épkézláb magyarázat. Ábel, aki az egyetemen jelessel abszolvált több pszichológiai kurzust is, néha megpróbált leereszkedni önnön lelke mélységeibe, hogy valamiféle indokok vagy indokroncsok után kutasson, de mindahányszor dolgavégezetlenül jött a felszínre. Vagy a kurzusok voltak felületesek, vagy túl kicsi odalenn a látótávolság – vázolta fel önmagának a kudarc lehetséges okait. Ámde lássunk néhány tényt! Tény, hogy a közeli kis templomba évekkel ezelőtt egy lengyel plébános érkezett, aki roppant rátermett, dolgos és rokonszenves fickó (Ábel kedveli is, már csak a népeik közti hagyományos barátság okán is), de a prédikáció idejére tatamivá változó szószéken fura hangokkal megspékelt nyelvünk rendre iponnal győzedelmeskedik fölötte. Tény, hogy a másik templom, ahová átszokott, igen hasonlít ama székelyföldi kisváros nagyobbik templomához, amelyben Ábel gyermekkori vallásos élményeit szerezte. És tény az is, hogy másfél évtizede e templom derék esperese volt az, aki Ábel apjának temetési szertartását celebrálta. Nos, valószínűleg valahol e három tény alkotta háromszögben rejtezik a templomváltás magyarázata is. A mindenkiben megbúvó amatőr pszichológus Ábellel azt mondatja, hogy nem más ez, mint öntudatlan és áttételes ragaszkodás a szülőhelyhez és az ősökhöz. És lám, a fiú vele tart. Mintha őt is hívná valami vagy valaki. Talán így felügyelik ama másik világból, hogy a láncolat ne szakadjon meg. Legalább a lelki.

A helyi szóbeszéd egyébként úgy tartja, hogy a lengyel pap a kihelyezésekor választhatott Afrika, India és Magyarország között. Merthogy misszióba küldték. Ma már mi is missziós terület vagyunk. Hát ide jutottunk?! – hasított Ábelbe a szégyen. Mit szólhat ehhez odafönn szegény Szent István királyunk és a többi Árpád-házi szent?! S hát ahhoz, hogy egy osztálynyi gyerekből csak kettő jár hittanra?! Bizony, okkal zenghet az ének vasárnaponként Boldogasszony Anyánkhoz, hogy: „Ne feledkezzél el szegény magyarokról”. Ha már ők…

A minden vasárnapi szentmise mára életük szerves részévé vált. Persze nem ment könnyen, pláne az elején, amikor a fiúk kisebbek voltak, és néha az atyai szigor is kellett a helyes ösvényen maradáshoz. Mint ahogy kellett az ő számára is gyermekkorában. Ábel jól emlékszik, hogy kisfiúként valódi gyötrelmet jelentett neki végigülni a szertartás végtelennek tűnő egy óráját. Nem nagyon értette, hogy mi miért történik körülötte, s leginkább a mise végi elbocsátást várta: „Menjetek békével!” S ilyenkor őszinte megkönnyebbüléssel mondta a tömeggel, hogy: „Istennek legyen hála!” S ő ezt egy kicsit másként értette, mint a többiek.

De az apjának ezt nem merte volna elmondani. Apja a poroszos nevelés híve volt, amibe bőven belefért a pálcával vagy „kézrátétellel” való problémamegoldás, s lévén hirtelen haragú ember is, az általa szükségesnek vélt nevelési módszer megválasztását nem előzte meg hosszas kerekasztal-beszélgetés. Később az apasorba érő Ábel e módszert nem vitte tovább, pedig a végeredmény alapján akár vihette is volna, hiszen testvéreivel együtt törvénytisztelő és istenfélő, családjaikról gondoskodó férfivá váltak, és az lehetetlen, hogy az apai nevelésnek ebben semmi szerepe ne lett volna. Mégsem nyúlt efféle „segédeszközökhöz”. Éppen ezért igen megdöbbent, amikor néhány éve a legkisebbik azzal állt eléje egy napon: „Apa, te nagyon rosszul bánsz velünk!” „Ugyan bizony miért?” – kérdezte elképedve. „Mert ha valami rosszat csinálunk, mindig beküldesz a szobánkba!” – vágta ki sértődötten a kis szöszke. „Hát igen. Sajnos van, amikor muszáj ezt tennem” – mondta kőszívű apaként, de nem tudott elfojtani egy mosolyt.

„S hát ha még ismernéd az alternatívákat is…!” – gondolta, de hangosan nem mondta ki.

Viszont saját viszontagságaiból okulva idejekorán megismertette gyerekeivel azt a történetfüzért, amelynek a liturgia tulajdonképpen a kvintesszenciája. Hogy ne szemlélőkként, hanem résztvevőkként üljenek ott. És az a szép benne, hogy egyszer kell megismerni, és mindenkorra szól. Szinte mindegy is, hogy a gyermek mit ért meg a Szentírás történeteiből, ezek amúgy sem a rációnak szólnak. A lényeg a kontaktus, a többit nyugodtan Istenre bízhatjuk. Amikor annak idején Misó óvó nénije elújságolta nekik, hogy a fiú volt az egyetlen a csoportban, aki meg tudta mondani, hogy húsvétkor mit ünnepelünk, Ábel elégedetten bólintott. Mintha valamiféle missziót teljesített volna.

Persze hitet nem tud adni nekik. Azt még Jézus sem tudott adni az apostoloknak. Azt mindenkinek magának kell megszereznie, és a sikerre semmi garancia. Nem fog megállni a ház előtt az „üzemzavar-elhárító”. Kegyetlenül nehéz, igen. De éppen ez adja meg az értékét is.

Ábelnek vannak olyan barátai, akik „vallástalannak” mondják magukat, amire ő rosszallóan szokta csóválni a fejét. Hiszen dehogy vallástalanok, csak egy másik vallás hívei. Akik abban hisznek, hogy nincs Isten.

Hogy az univerzum teljesen véletlenül jött létre – mondta a minap Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia új elnöke egy interjúban –, jóval nehezebb elhinni, mint azt, hogy egy teremtő szándék előzte meg a fizikai világ kialakulását, és annak számunkra ismeretlen célja van. „Én tisztelem az ateista barátaimat – tette hozzá –, mert az ő hitük jóval erősebb, mint az enyém, hiszen egy jóval valószínűtlenebb dologban hisznek, mint én.” Nem nyitunk vitát.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.