Misszió

Dehogy vallástalanok, csak egy másik vallás hívei. Akik abban hisznek, hogy nincs Isten.

A helyi szóbeszéd egyébként úgy tartja, hogy a lengyel pap a kihelyezésekor választhatott Afrika, India és Magyarország között. Merthogy misszióba küldték. Ma már mi is missziós terület vagyunk. Hát ide jutottunk?! – hasított Ábelbe a szégyen. Mit szólhat ehhez odafönn szegény Szent István királyunk és a többi Árpád-házi szent?! S hát ahhoz, hogy egy osztálynyi gyerekből csak kettő jár hittanra?! Bizony, okkal zenghet az ének vasárnaponként Boldogasszony Anyánkhoz, hogy: „Ne feledkezzél el szegény magyarokról”. Ha már ők…

A minden vasárnapi szentmise mára életük szerves részévé vált. Persze nem ment könnyen, pláne az elején, amikor a fiúk kisebbek voltak, és néha az atyai szigor is kellett a helyes ösvényen maradáshoz. Mint ahogy kellett az ő számára is gyermekkorában. Ábel jól emlékszik, hogy kisfiúként valódi gyötrelmet jelentett neki végigülni a szertartás végtelennek tűnő egy óráját. Nem nagyon értette, hogy mi miért történik körülötte, s leginkább a mise végi elbocsátást várta: „Menjetek békével!” S ilyenkor őszinte megkönnyebbüléssel mondta a tömeggel, hogy: „Istennek legyen hála!” S ő ezt egy kicsit másként értette, mint a többiek.

De az apjának ezt nem merte volna elmondani. Apja a poroszos nevelés híve volt, amibe bőven belefért a pálcával vagy „kézrátétellel” való problémamegoldás, s lévén hirtelen haragú ember is, az általa szükségesnek vélt nevelési módszer megválasztását nem előzte meg hosszas kerekasztal-beszélgetés. Később az apasorba érő Ábel e módszert nem vitte tovább, pedig a végeredmény alapján akár vihette is volna, hiszen testvéreivel együtt törvénytisztelő és istenfélő, családjaikról gondoskodó férfivá váltak, és az lehetetlen, hogy az apai nevelésnek ebben semmi szerepe ne lett volna. Mégsem nyúlt efféle „segédeszközökhöz”. Éppen ezért igen megdöbbent, amikor néhány éve a legkisebbik azzal állt eléje egy napon: „Apa, te nagyon rosszul bánsz velünk!” „Ugyan bizony miért?” – kérdezte elképedve. „Mert ha valami rosszat csinálunk, mindig beküldesz a szobánkba!” – vágta ki sértődötten a kis szöszke. „Hát igen. Sajnos van, amikor muszáj ezt tennem” – mondta kőszívű apaként, de nem tudott elfojtani egy mosolyt.

„S hát ha még ismernéd az alternatívákat is…!” – gondolta, de hangosan nem mondta ki.

Viszont saját viszontagságaiból okulva idejekorán megismertette gyerekeivel azt a történetfüzért, amelynek a liturgia tulajdonképpen a kvintesszenciája. Hogy ne szemlélőkként, hanem résztvevőkként üljenek ott. És az a szép benne, hogy egyszer kell megismerni, és mindenkorra szól. Szinte mindegy is, hogy a gyermek mit ért meg a Szentírás történeteiből, ezek amúgy sem a rációnak szólnak. A lényeg a kontaktus, a többit nyugodtan Istenre bízhatjuk. Amikor annak idején Misó óvó nénije elújságolta nekik, hogy a fiú volt az egyetlen a csoportban, aki meg tudta mondani, hogy húsvétkor mit ünnepelünk, Ábel elégedetten bólintott. Mintha valamiféle missziót teljesített volna.

Persze hitet nem tud adni nekik. Azt még Jézus sem tudott adni az apostoloknak. Azt mindenkinek magának kell megszereznie, és a sikerre semmi garancia. Nem fog megállni a ház előtt az „üzemzavar-elhárító”. Kegyetlenül nehéz, igen. De éppen ez adja meg az értékét is.

Ábelnek vannak olyan barátai, akik „vallástalannak” mondják magukat, amire ő rosszallóan szokta csóválni a fejét. Hiszen dehogy vallástalanok, csak egy másik vallás hívei. Akik abban hisznek, hogy nincs Isten.

Hogy az univerzum teljesen véletlenül jött létre – mondta a minap Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia új elnöke egy interjúban –, jóval nehezebb elhinni, mint azt, hogy egy teremtő szándék előzte meg a fizikai világ kialakulását, és annak számunkra ismeretlen célja van. „Én tisztelem az ateista barátaimat – tette hozzá –, mert az ő hitük jóval erősebb, mint az enyém, hiszen egy jóval valószínűtlenebb dologban hisznek, mint én.” Nem nyitunk vitát.