Ramazuri

De ki emlékszik még Schwarzenberger Szidire? – kérdezte magától Rezeda Kázmér, és tényleg, ugyan ki?

Szerényi Gábor rajza

– De ki emlékszik még Schwarzenberger Szidire? – kérdezte magától Rezeda Kázmér, és tényleg, ugyan ki?

Schwarzenberger Szidi remek asszony volt, bár kissé kikapós. Aztán ahogy múlt az idő, a kikapósságából annyi maradt, hogy Schwarzenberger Szidi feljárt a budai Várba, a Behrám-kertbe. Schwarzenberger Szidi üknagypapája Wiedermann János volt, üknagymamája pedig – a régi kor szokásának megfelelően – Wiedermann János neje. Wiedermann uram úgy jön képbe, hogy ő vette meg a klarissza apácáktól 1780-ban az épületet, amelyben a Behrám presszó üzemelt aztán. De addig még hosszú volt az út. A hosszú út kezdő lépése pedig 1696-ban lépődik, lépi pedig gróf Riccardy Péter, a ház általunk ismert első tulajdonosa. Riccardy uram özvegye – általában az asszonyok maradnak özvegyen, ennek is kell legyen oka – ajándékozta a házat a klarisszáknak, tőlük vette meg Szidi néni üknagypapája, Wiedermann uram. Történt az adásvétel 1780-ban, s aztán 1805-ben a ház már Balásy Ferenc jezsuita szerzetesé, aki nem mellesleg Buda jegyzője is volt. Szidi néni, valószínűleg ezért, úgy rühellé a jezsuitákat, mint királytigris a szőrös disznóparéjt, hiába no, vannak dolgok, amelyek nem megbocsáthatók.

Negyvennégy évvel később a ház borzalmas jelenetek tanúja lett. Akkoriban Jozef Mörps tüzérszázados lakott benne, aki Buda ostromakor az osztrákok oldalán harcolt. A várba behatoló magyar honvédek betörtek hozzá, állkapcsát összetörték, majd agyonlőtték, és rágyújtották az ágyát. A rémségek házát ezután Keller Kálmán fűszeres vette meg, ő is adta el Walther Ernőnek, aki a változatosság kedvéért fűszeres volt. Akkor már 1895-öt írtunk, lassan Szidi néni is megszületett – na jó, arra azért még kicsit várni kellett.

Szidi néni valamikor a második világháború alatt született meg, amikor a ház elpusztult, hogy aztán 1969-ben elkészüljön helyén a mai épület. S ahogy elkészült, mindjárt ki is nyitott aljában a Behrám presszó. Oda kezdett járni a Szidi néni. De nem a Behrám miatt. Behrámot kettőt is ismerünk a históriából. Az elsőt, Behrám csauszt még I. Szulejmán küldte követségbe Budára 1520-ban, hogy megerősítse a békét. A második pedig a kávét hozta Budára. Legalábbis az első vámnaplóval igazolt kávészállítmány 1579-ben érkezett a budai várba, és ezt a szállítmányt egy bizonyos Behrám hozta. Igény pedig nyilván volt rá, hiszen akkor már berendezkedett itt a török, és a kahvedzsik nagy mennyiségben főzték a fekete levest. No, hát erről a Behrámról nevezték el a Behrám presszót.

De Szidi néni nem ezért járt ide, hanem egyfelől azért, hogy elmondhassa mindenkinek, ez az „egész kóceráj” tulajdonképpen az övé lenne, ha „az a jezsuita nem marja el”, s ebből a kijelentéséből is látszott Szidi néninek, hogy ő a maga részéről egész egyszerűen nem vett tudomást az úgynevezett kommunizmusról, amely szocializmus néven futott akkoriban. Szidi néni másfelől egy bizonyos énekes kedvéért járt a Behrámba, amely énekes később például azt énekelte: „Ő volt rég a parkett ördöge, / Ha rámozdult, mint veszett fene, / Úgy járt neki lába meg keze, / Hogy úgy hívtuk, hogy parkett ördöge. / Legendás sztorikba foglalták az ő nevét, / Ezeregy mellbimbó dicsérte varázskezét. / És most meg azt mondja a MÁV-kórházban nekem, / Hogy neki valahogy gyanús az ízületem.”

Szerényi Gábor rajza

Semmit nem lehetett tudni Szidi néni mellbimbójának kalandjairól, így mindenki azt képzelt, amit csak akart. Így tett Szidi néni is, persze akkoriban, amikor Rezeda Kázmér elkezdett a Behrámba járni, Szidi néni még figyelemre méltó ifjú asszony volt. És Rezeda Kázmér látta őt olykor az énekes asztalánál, és nem tudta eldönteni hirtelen, kit irigyel jobban: az énekest vagy Szidi nénit…

Azután eltelt valahogy egy nagy kupac esztendő, és a Behrámból Café Miró lett. Ez azzal járt, hogy eltűnt Szidi néni, eltűnt a Behrám otthonos, szürkés, bagószagú szocreálja, minden olyan narancssárga lett, mintha az ember egy jobban sikerült Joan Miró–Salvador Dalí-féle házibulit nézett volna felső kameraállásból vagy csak Joan Miró Farm című képét csodálná, de nagyon másnaposan, egy pohár Aperol spriccen keresztül. Ám Rezeda Kázmér kitartott, és hűségesen járt a Miróba is, ahol már megismerték, és készítettek neki rántottát gazdagon, ha a délelőtti órákban érkezett, hogy elolvassa az újságokat. Azokban a régi időkben ugyanis még egy bizonyos papír nevű furcsa anyagra nyomtatott lapokat olvasgattak az emberek, úgynevezett kávéházakban, miközben reggeliztek, ebédeltek vagy vacsoráltak és a napszaknak megfelelő italokat fogyasztottak.

Azután elmaradt Rezeda Kázmér a Miróból, gyerekek érkeztek, viszont az újságok lassan eltűntek. De a minap, egy furcsa nosztalgiának engedve, Rezeda Kázmér átballagott régi, kedves presszójába, és meglepve tapasztalta, hogy időközben Ramazuri lett a neve. Bizonyos kor elteltével az ember bizonyos gyanakvással viseltetik az ismeretlen dolgok iránt, legfőképp, ha az ismeretlen dolog ismert volt valaha. Rezeda Kázmér a családjával volt éppen, a teraszra ültek a kellemes kora nyárban, és elégedetten állapította meg, hogy Hadik András lovas szobrának lován a derék négylábú tökei még mindig fényesre vannak szidolozva, vagyis fénylenek, mint „a Salamon töke”, ami esetünkben eléggé pontos leírás. Rezeda Kázmér ettől elégedett hangulatba került, és hátradőlve belekezdett legkedvesebb anekdotáiba, amelyekkel ilyes alkalmakkor szokta szórakoztatni fiait és nejét. Így esett szó Hadik András lovának fénylő tökeiről, a régi Behrámról, Miróról és Szidi néniről. Mindeközben, első szűrőként, ravaszul kért egy kávét, és elkérte a borlapot.

A kávé jó volt, a borlap meggyőző. Nyári délutánban fehér bor dukál. Rezeda Kázmér alaposan áttanulmányozta a Ramazuri gazdag borlapját, ahol „könnyed, citrusos és hűvös”, „fűszeres és elegáns”, „gyümölcsös és ásványos”, valamint „érett és karakteres” bontásban sorakoztak a jobbnál jobb fehérek. Végül a Lenkey Úrágya furmint és hárslevelű házasítását választotta, és nem csalódott.

Jöhettek az étkek. Rezeda Kázmér egy kacsamáj terrine mellett döntött, rebarbarával, eperrel, csokoládéval és brióssal, és megállapította magában, hogy ez nagyjából tökéletes. Asszonya tonhaltatárt evett, s ő is felsőfokot használt. A marhapofagulyás ölte a medvét, olyan finom volt. S a főételek imigyen sorakoztak: Rezeda Kázmér nem kockáztatott, rántott sertésszüzet kért vajas-petrezselymes újburgonyával. Nem talált hibát, sarkot, szögletet. Asszonya vajhalat evett, ő sem. Az egyik fiú mangalicaszüzet evett lecsóval, zöldfűszeres parázsburgonyával, és módfelett elégedetten csettingetett. A másik tagliatellét választott gombákkal, parmezánnal és rukkolával, mind megette. A harmadik paprikás csirkét rendelt kapros-túrós galuskával, és még kért. A barátnő – mármint a fiáé, nem Rezedáé – fűszeres csirkemellet evett édesburgonya-pürével és spárgával, és úgy nyilatkozott, hogy nagyon finom.

Úgy tűnt, hogy a Ramazuri ötöst kap. Ám ekkor a desszertekre került sor. A kókuszos panna cotta tápiókával és eperrel pedig annyira, de annyira finom volt, hogy az ötös mellé közösen beírtak Rezedáék egy csillagot. Arról nem is beszélve, hogy a tápióka eszükbe juttatta legkedvesebb sorozatukat, a Csengetett, Mylord?-ot, amelyben Lady Lavender Mrs. Lipton tápiókapudingját szokta hozzávágni Ivyhoz. S megbeszélték, milyen szerencse, hogy megvan nekik DVD-n, hamarosan ugyanis be fogják tiltani az egészet a rasszizmus elleni harcban, ami az elmebetegek és a gazemberek lázadásának fedőneve.

És ekkor, ebben a kegyes pillanatban belépett a Ramazuriba Szidi néni. Rezeda Kázmérnak még a lélegzete is elakadt. Hamar rendelt Kreinbacherék Öreg tőkék borából egy palackkal, hogy valamiképpen át tudja vészelni megdöbbenését. S ekkor Szidi néni leült a szomszéd asztalhoz, s így szólt: – Ez az egész kóceráj az enyém lehetne, ha el nem marja az az átkozott jezsuita. Eh, mindegy is ez. Kedveském, hozna nekem egy csepp konyakot? De ne túl drágát… Még szerencse, hogy a Hadik lovának tökei fénylenek. Ameddig fénylenek, élek.

És tényleg…