Ramazuri

De ki emlékszik még Schwarzenberger Szidire? – kérdezte magától Rezeda Kázmér, és tényleg, ugyan ki?

Szerényi Gábor rajza

De Szidi néni nem ezért járt ide, hanem egyfelől azért, hogy elmondhassa mindenkinek, ez az „egész kóceráj” tulajdonképpen az övé lenne, ha „az a jezsuita nem marja el”, s ebből a kijelentéséből is látszott Szidi néninek, hogy ő a maga részéről egész egyszerűen nem vett tudomást az úgynevezett kommunizmusról, amely szocializmus néven futott akkoriban. Szidi néni másfelől egy bizonyos énekes kedvéért járt a Behrámba, amely énekes később például azt énekelte: „Ő volt rég a parkett ördöge, / Ha rámozdult, mint veszett fene, / Úgy járt neki lába meg keze, / Hogy úgy hívtuk, hogy parkett ördöge. / Legendás sztorikba foglalták az ő nevét, / Ezeregy mellbimbó dicsérte varázskezét. / És most meg azt mondja a MÁV-kórházban nekem, / Hogy neki valahogy gyanús az ízületem.”

Szerényi Gábor rajza

Semmit nem lehetett tudni Szidi néni mellbimbójának kalandjairól, így mindenki azt képzelt, amit csak akart. Így tett Szidi néni is, persze akkoriban, amikor Rezeda Kázmér elkezdett a Behrámba járni, Szidi néni még figyelemre méltó ifjú asszony volt. És Rezeda Kázmér látta őt olykor az énekes asztalánál, és nem tudta eldönteni hirtelen, kit irigyel jobban: az énekest vagy Szidi nénit…

Azután eltelt valahogy egy nagy kupac esztendő, és a Behrámból Café Miró lett. Ez azzal járt, hogy eltűnt Szidi néni, eltűnt a Behrám otthonos, szürkés, bagószagú szocreálja, minden olyan narancssárga lett, mintha az ember egy jobban sikerült Joan Miró–Salvador Dalí-féle házibulit nézett volna felső kameraállásból vagy csak Joan Miró Farm című képét csodálná, de nagyon másnaposan, egy pohár Aperol spriccen keresztül. Ám Rezeda Kázmér kitartott, és hűségesen járt a Miróba is, ahol már megismerték, és készítettek neki rántottát gazdagon, ha a délelőtti órákban érkezett, hogy elolvassa az újságokat. Azokban a régi időkben ugyanis még egy bizonyos papír nevű furcsa anyagra nyomtatott lapokat olvasgattak az emberek, úgynevezett kávéházakban, miközben reggeliztek, ebédeltek vagy vacsoráltak és a napszaknak megfelelő italokat fogyasztottak.

Azután elmaradt Rezeda Kázmér a Miróból, gyerekek érkeztek, viszont az újságok lassan eltűntek. De a minap, egy furcsa nosztalgiának engedve, Rezeda Kázmér átballagott régi, kedves presszójába, és meglepve tapasztalta, hogy időközben Ramazuri lett a neve. Bizonyos kor elteltével az ember bizonyos gyanakvással viseltetik az ismeretlen dolgok iránt, legfőképp, ha az ismeretlen dolog ismert volt valaha. Rezeda Kázmér a családjával volt éppen, a teraszra ültek a kellemes kora nyárban, és elégedetten állapította meg, hogy Hadik András lovas szobrának lován a derék négylábú tökei még mindig fényesre vannak szidolozva, vagyis fénylenek, mint „a Salamon töke”, ami esetünkben eléggé pontos leírás. Rezeda Kázmér ettől elégedett hangulatba került, és hátradőlve belekezdett legkedvesebb anekdotáiba, amelyekkel ilyes alkalmakkor szokta szórakoztatni fiait és nejét. Így esett szó Hadik András lovának fénylő tökeiről, a régi Behrámról, Miróról és Szidi néniről. Mindeközben, első szűrőként, ravaszul kért egy kávét, és elkérte a borlapot.

A kávé jó volt, a borlap meggyőző. Nyári délutánban fehér bor dukál. Rezeda Kázmér alaposan áttanulmányozta a Ramazuri gazdag borlapját, ahol „könnyed, citrusos és hűvös”, „fűszeres és elegáns”, „gyümölcsös és ásványos”, valamint „érett és karakteres” bontásban sorakoztak a jobbnál jobb fehérek. Végül a Lenkey Úrágya furmint és hárslevelű házasítását választotta, és nem csalódott.

Jöhettek az étkek. Rezeda Kázmér egy kacsamáj terrine mellett döntött, rebarbarával, eperrel, csokoládéval és brióssal, és megállapította magában, hogy ez nagyjából tökéletes. Asszonya tonhaltatárt evett, s ő is felsőfokot használt. A marhapofagulyás ölte a medvét, olyan finom volt. S a főételek imigyen sorakoztak: Rezeda Kázmér nem kockáztatott, rántott sertésszüzet kért vajas-petrezselymes újburgonyával. Nem talált hibát, sarkot, szögletet. Asszonya vajhalat evett, ő sem. Az egyik fiú mangalicaszüzet evett lecsóval, zöldfűszeres parázsburgonyával, és módfelett elégedetten csettingetett. A másik tagliatellét választott gombákkal, parmezánnal és rukkolával, mind megette. A harmadik paprikás csirkét rendelt kapros-túrós galuskával, és még kért. A barátnő – mármint a fiáé, nem Rezedáé – fűszeres csirkemellet evett édesburgonya-pürével és spárgával, és úgy nyilatkozott, hogy nagyon finom.

Úgy tűnt, hogy a Ramazuri ötöst kap. Ám ekkor a desszertekre került sor. A kókuszos panna cotta tápiókával és eperrel pedig annyira, de annyira finom volt, hogy az ötös mellé közösen beírtak Rezedáék egy csillagot. Arról nem is beszélve, hogy a tápióka eszükbe juttatta legkedvesebb sorozatukat, a Csengetett, Mylord?-ot, amelyben Lady Lavender Mrs. Lipton tápiókapudingját szokta hozzávágni Ivyhoz. S megbeszélték, milyen szerencse, hogy megvan nekik DVD-n, hamarosan ugyanis be fogják tiltani az egészet a rasszizmus elleni harcban, ami az elmebetegek és a gazemberek lázadásának fedőneve.

És ekkor, ebben a kegyes pillanatban belépett a Ramazuriba Szidi néni. Rezeda Kázmérnak még a lélegzete is elakadt. Hamar rendelt Kreinbacherék Öreg tőkék borából egy palackkal, hogy valamiképpen át tudja vészelni megdöbbenését. S ekkor Szidi néni leült a szomszéd asztalhoz, s így szólt: – Ez az egész kóceráj az enyém lehetne, ha el nem marja az az átkozott jezsuita. Eh, mindegy is ez. Kedveském, hozna nekem egy csepp konyakot? De ne túl drágát… Még szerencse, hogy a Hadik lovának tökei fénylenek. Ameddig fénylenek, élek.

És tényleg…