Miután a magyar csapatok csak szeptember 11-én érhették el Kolozsvárt, a tikkasztó meneteléstől holtfáradt gyalogság helyett a gyorshadtest csapatai mentek előre, hogy a Székelyföldet visszacsatolják. A románok itt is serényen vittek mindent, ám a székelyeket kemény fából faragták, és nem hagyták magukat megfélemlíteni. A Kézdivásárhely főterén éktelenkedő román zászlót levonták, rúdját szecskává aprították és elégették. Szeptember 13-án a munkácsi 2. gépkocsizó dandár érte el Kézdivásárhelyt, ahol az esős időjárás ellenére a környék falvainak székelyei is ott tolongtak, és leírhatatlan lelkesedéssel fogadták a gyorscsapatokat. D. Paál Lajos református lelkész a megszállás nyomorúságát ecsetelte: „Mennyi kibeszélhetetlenül szívet tépő fájdalommal, mennyi visszaszorított zokogó keserűséggel, megalázottan, megalázva álltunk ezen a piacon huszonkét esztendő alatt parancsszóra kirendelve, hogy hallgassuk az elvakult román dicsekedést, fajunkat, vérünket gyalázó, Isten káromlásait. Hogy belerágták a lelkünkbe Nagy-Románia örök határainak sérthetetlenségét, dicső hadserege győzhetetlenségét, utolérhetetlen bölcsességét, nagy királya népe iránti, s viszont szerelmét. Hogy vonultatták el előttünk életünkre törő, vagyonunkat elvevő, katonai és közigazgatási szervezeteiknek rabló hadseregét. Egy-egy öndicséretüket zengő ünnepségük után vaskövetkezetességgel jöttek közibénk hóhérpribékjeik, hogy elszedjék tőlünk keserves munkánk nyújtotta, életfenntartó javainkat, s ebben a buzgóságban nem vetett gátat az éhes gyermekek jaja, a zokogó édesanya könnye, a holtra fáradt férfi panasza. Mindenünket elvették… csak a hitünket nem tudták kikezdeni. Csak azt tudtuk, hogy van Isten… igazságos Isten… aki nem engedi, hogy a gazságra, rablásra, tolvajlásra, törvénytelenségre épült ország fennmaradhasson. Csak a reménységünk nem szenvedett csorbát, s megszaggatott szívünkkel, megmaradt rongyainkban téged álmodtunk, te reánk virradt boldog szabadulás szentséges szent napja. […] Egyik szemünkkel nevetve, a másikkal sírva, engedelmesen, alázatosan, Isten örök végzése előtt meghajolva borulunk le, s áldó imádságban adunk hálát a kegyelem Istenének, hogy megadta érnünk ezt a szent napot. Imádkozva könyörgünk, vegye oltalmába, gondviselésébe, szent irgalmasságába, drága kegyelmébe tőlünk elszakadt, a rabság igájában megmaradt fajtestvéreinket.” Az üdvözlésekre vitéz Heszlényi József tábornok válaszolt. Katonás rövidségű beszédét e szavakkal zárta: „Büszke magyarságotokból hitet merítünk, és küzdünk a szebb jövőért, egész Erdély visszaszerzéséért.” A Toldi könnyűharckocsik és a gépesített alakulatok virágszőnyegen vonultak végig a hatalmas embertömeg éljenzése közepette.