Átlátszó

A prüdéria ennyire kikopott a szigetlakókból, és a köz szeme láttára könnyítenek magukon?

Az egyik legfontosabb követelmény a demokrácia csúcsa felé törekvő államokban az átlátszóság. Persze nem arról van szó, hogy mindenkin át kell látni, bár az ilyen adottságnak is bizonyára hasznát vennénk. Például, aki andalító dallamokat dúdol a fülünkbe, csecsebecsékkel halmoz el, túlságosan is kedves, attól jó, ha azon nyomban menekülünk. Ez a képmutató figura valamit akar tőlünk. Az átlátszóság lényege az, hogy nyíltan, a felszabadultság érzetével cselekszünk, nincs semmiféle titkunk és trükkünk, hátsó szándékunk, leplezett vágyunk. Az átlátszóság a demokrácia egyik mérőfoka, minél nagyobb, annál jobb.

Mindent kiterítünk az asztalra – a cselszövés nélküli politikai céljainkat, az elnyerni vágyott közbeszerzést –, mindenki tisztán és becsületesen játszik, és a szabad versenyben győz a jobbik, aki hiteles tervvel állt elő. Ahogy azt mi itt, a kis homokozónkban elképzeljük.

Még az 1980-as évek közepén a Szovjet­unió is kísérletezett ezzel a kifejezéssel. Glasznoszty – áttekinthetőség, nyitottság, kiterjedtebb értelemben szólásszabadság, a vélemények nyílt ütköztetése. A múlt kibeszélése, a régi bűnöktől való egyfajta megtisztulás, de mindezt azzal a céllal, hogy ezzel segítse a peresztrojka (átépítés) reformjait, amelynek következtében a politikai életben a kommunista párt maradt volna a meghatározó erő. Jó ötlet volt ez Mihail Gorbacsovtól, kellett egy kis szabad szellő az áporodott levegőjű lakásba, csak épp nem gondolta végig, hogy mi lesz az országában, ha hetven év szennyesét egyszerre kiborítják.

A szörnyábrázatból emberarcú szocializmus – milyen csodálatos kifejezés –, ám az idő már rég lejárt az arcfelvarrásra, a rendszer a darabjaira hullott szét. Gorbacsov osztályrésze pedig bukás, mégpedig minden téren. Neki nem jött be az „üvegesítés”.

Japán a második világháború után – amerikai edzővel – megkezdte megerőltető futását a demokrácia pályáján. Hetvenöt év alatt elég messzire jutott, de azért megőrizte hagyományainak egy részét. Ilyen a tisztaságmánia. A ház minden zugának ragyognia kell. Kis túlzással, ha egy vendég, aki csak különleges alkalmakkor nyer bebocsátást a lakásba, véletlenül egy piciny porcicát lát, akkor a ház ura elsüllyed szégyené­ben. Sőt a vendég távozta után harakirit követ el. Ez különösen igaz a WC-re. A világ irigykedve szemléli a japán illemhelykultúrát, amely egyre terjed. A melegített ülés, a WC-vel egybeépített bidé, amellyel különböző vízerősséggel moshatunk alvázat, megnyugtató zene, amely alólunk szól, és az egész folyamat végén a ráadás, a kellemes fuvallatokkal való szárítás.

A japán társadalom nemcsak az otthoni illemhelyekre, hanem a közvécékre is igényes. Nem megy be bárhová, csak ha meggyőződött a tisztaságról. Ám itt felmerül egy probléma, ugyanis egy zárt helyre mégiscsak be kell menni, hogy ellenőrizzük a WC-t. A japán zsenialitás ezen is felülkerekedett. Tokió néhány parkjában a közelmúltban üvegvécéket telepítettek. Nemzetközi díjas japán építész tervei alapján készültek, valóban szem-szájnak és egyéb testrészeknek ingere. Azért átlátszó az illemhely, hogy a következő használó előbb kívülről felmérhesse a WC állapotát, különös tekintettel a tisztaságra. Ha valamit nem talál rendben, inkább összeszorított fogakkal továbbáll.

Szép dolog az átlátszóság – jutott eszembe a tudósítás olvastán –, de azért csak kellene az a néhány perc intimitás. A prüdéria ennyire kikopott a szigetlakókból, és a köz szeme láttára könnyítenek magukon? Aztán a cikk végén megvilágosultam: ha valaki bemegy az illemhelyre, akkor az „okosüveg” – természetesen mi más! – ezt érzékeli, és azonnal elhomályosodik, akadályozva a belátást. Íme, a japánok megoldották az átláthatóság és intim egyedüllét problematikáját. A következő feladat átültetni ezt a demokráciába.