Az embertelenség határáig

Negyven évvel ezelőtt, 1980. szeptember 29-én a gyulafehérvári székesegyház papsága és a hívek már készülődtek Szent Mihály arkangyal napjának ünnepi szentmiséjére. Sokan azonban a hajnal óta haldokló Márton Áron ágya körül imádkoztak. A mise előtt a püspök még egyszer felnyitotta szemét: „Édesanyám, megyek hozzád” – suttogta sírva. Ezek voltak utolsó szavai. Mire a szertartás elkezdődött, a sok szenvedést megélt főpap halott volt.

Márton Áron kőkoporsója az újratemetési ceremónián a gyulafehérvári székesegyházban, 2016 Fotó: MTI–Czeglédi Zsolt

Márton Áron erdélyi püspök betegségéről sokan tudtak, 1974-től veseproblémáktól szenvedett, s talán ezek vezethettek a rákhoz is. Számítani lehetett a halálára, egy ideje már tolószékbe kényszerült, mégis egész Erdély megrendült a 84 éves püspök eltávozásának hírétől 1980 szeptemberében. Rengetegen ismerték, mindenkivel, még a neki ártókkal is jó kapcsolatot igyekezett ápolni. Fáradhatatlan, egyenes székely ember volt. Szent Mártontól vett püspöki jelmondata is erre az egész életét átható vállalásra utalt: non recuso laborem – nem futamodom meg a munkától. Ahogyan a szenvedéstől, börtöntől, házi őrizettől sem.

Márton Áron papságig vezető útja éppolyan emberi volt, mint egész élete. Talán már gyerekkorában megfordult a mélyen vallásos csíkszentdomokosi családban felnövekvő székely legény fejé­ben Isten szolgálatának a gondolata, de a teológiára huszonnégy éves korában jelentkezett, ami ebben az időben a „kései hivatás” kategóriájába tartozott. A világháború az ő életét is megváltoztatta. A harcok második évében, 1915-ben bevonult katonának, szolgált az olasz fronton Doberdónál, majd az orosz frontot is megjárta. Négyszer sebesült meg, főhadnagyként szerelt le.

Majd hazaköltözött Csíkszentdomokosra, segített apjának a gazdaságban, élte a vidéki ifjak életét, dolgozott szülei gazdaságában. Egyik életrajzírója szerint még udvarolt is egy falubeli leánynak. Édesanyjával üzente meg neki, hogy karjaiból Jézus karjai közé rohant, és kérte, imádkozzon érte, hogy hűséges tudjon maradni.

Gróf Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök szentelte pappá 1924-ben. A fiatal pap különleges képességeit mutatja, hogy a marosvásárhelyi főgimnáziumban igazgatóhelyettes lett, két évig az egyházmegye levéltárosa, 1932-től püspöki titkár, Kolozsváron pedig a hallgatók kérésére egyetemi lelkész és hitszónok. Hamar világossá vált számára, hogy az erdélyi magyarság megmaradása szempontjából kulcsszerepe van a nevelésnek.

A templomnak és az iskolának.

Negyvenkét éves, amikor a tudós XI. Piusz pápa 1938-ban püspökké nevezte ki a fiatalon elhunyt Vorbuchner Adolf utódaként. Rendkívül nehéz időszakban kezdte meg püspöki tevékenységét: az első világháború és Trianon óriási lelki pusztítást is végzett az erdélyi magyarság körében. Tömegek menekültek el Erdélyből.

A liberalizmus és a baloldali ideológiák már több évtizede tépázták a katolicizmust. Az elszakított országrészben szüntelenül látogatta plébániáit, bérmálta a fiatalokat.

A második bécsi döntés után, 1940-ben sokan úgy gondolták, hogy a két részre osztott erdélyi püspökség északi felébe teszi át székhelyét Márton Áron, hiszen ott ekkor még nagyobb számban éltek katolikusok. Nem így történt. Székhelye a román kézen maradt Gyulafehérvár volt továbbra is, onnan irányította az egyházmegyét egyre nehezebb körülmények között. 1944 tavaszán Kolozsváron bérmált, és ezt az alkalmat is megragadta a zsidóüldözés elítélésére.

Márton Áron kőkoporsója az újratemetési ceremónián a gyulafehérvári székesegyházban, 2016
Fotó: MTI–Czeglédi Zsolt

A rendőrfőkapitány már másnap magához hívatta Baráth Béla plébánost, és rajta keresztül nyíltan megfenyegette a püspököt. Amikor kolozsvári barátai aggódva felkeresték szállásán, Márton Áron a jelenlétükben azonnal levelet diktált Sztójay Dömének: „Az egyházmegyém népével együtt megdöbbenve kellett tapasztalnom a felelőtlen intézkedést, hogy a zsidóságnak még az életét sem kímélik meg, az embertelenségnek az utolsó határáig mentek el. Tisztelettel, de felelősségemnek teljes tudatában figyelmeztetem, hogy ilyen tényért egy embernek, még ha miniszterelnök, vagy egy kormánynak sem elég a felelőssége, mert ennek terhét egy egész nép viseli, éppen ezért kérem, hogy ezt a rendelkezést azonnal vonja vissza…” Kolozsvári papjait utasította a zsidóság szervezett mentésére.

Egyházmegyéjének helyzete 1944. augusztus 23-a után sem javult, amikor Románia átállt a Szovjetunióhoz. A Vörös Hadsereg elvonulása után a román hatóságok megtorlási akciói kezdődtek börtönnel és helyenként, például a püspök szülőfalujában, Csíkszentdomokoson vérengzéssel. Márton Áron minden tekintélyét latba vetve igyekezett megfékezni a túlkapásokat, kiszabadítani a jogtalanul bebörtönzötteket.

Az igazi megpróbáltatások azonban az újabb román fennhatósággal kezdődtek. Márton Áron memorandumot küldött Petru Groza miniszterelnöknek, amelyben a politikus kijelentéseit cáfolta. A magyarság helyzete sokat romlott Erdélyben, de az 1946-os állapotokhoz képest néhány év múlva a magyar élet folyamatos devalválódását kellett megtapasztalniuk. Erdélyben is bekövetkezett az egyházi iskolák államosítása. Romániában a papok, püspökök nyugdíjazása is a kényszerintézkedések közé tartozott. Hamarosan Márton Áront is letartóztatták, és 1951-ben életfogytiglani fegyházbüntetést kapott.

Nem kért kegyelmet, de lefogása után négy évvel, 1955-ben felfüggesztették a büntetését, március 25-én Gyulafehérvárra is visszatérhetett. Körlevélben értesítette papjait, hogy átvette az egyházmegye vezetését, s többek között a békepapi mozgalommal kapcsolatban is kifejtette véleményét. Ezután kezdődtek híres bérmaútjai Székelyföldön, ami miatt a hatóság 1957-től 1967-ig szigorú házi őrizetben tartotta. Lakhelyén kívül csak a székesegyházba mehetett, de oda is felügyelettel. Hogy ezután mennyire volt szabad, legalábbis kérdéses. Minden lépését figyelték, minden beszélgetését, telefonját lehallgatták.

A szent életű püspök halála óta eltelt negyven év nagy idő, de szerencsére még sokan élnek közöttünk, akiknek sorsa Márton Áron apostoli működésének a nyomát viseli. Ilyen például Darvas-­Kozma József csíkszeredai plébános. Először Márton Áron házi őrizete alatt találkozott a püspökkel 1967 őszén. Kisszeminarista volt, és a székesegyházban a Veni Sanctén látta az egyházmegye első emberét. A nagyobb egyházi ünnepeken a székesegyházban tartott miséin megjelentek a diákok. 1968 pünkösdvasárnapján Márton Áron püspöktől kapta meg a keresztény nagykorúság szentségét.

Darvas-Kozma Józsefet 1972-ben kezdte a román titkosrendőrség alaposabban megfigyelni. A teológián házkutatás történt, és Márton Áron ennek hírére a korábbiaknál is alaposabban foglalkozott az egyházmegye kispapjainak sorsával. A kispap ettől kezdve rendszeresen beszámolt püspökének a zaklatásokról. A szent életű pásztor megkönnyítette dolgát: megmondta neki, hogy nem kell sem a titkártól, sem az irodaigazgatótól időpontot kérnie. Három rövid csengetés volt a jel, erre beengedte. Hiszen mindenkit lehallgattak, így lehetett elkerülni az állami ellenőrzést. 1989 után derült ki, hogy a falak tele voltak a lehallgatókészülékek vezetékeivel. A legbizalmasabb beszélgetéseket a kertben valószínűleg nem tudták rögzíteni.

Darvas-Kozma Józsefet 1977-ben azzal vádolták, hogy külföldi rádióadókat hallgat. A szentelése előtt csaknem mindennap berendelték ellenőrzésre. Mindez a megfélemlítés eszköze volt. A teo­lógia rektora mindig elkísérte a kihallgatásokra. „Több mindent megtapasztaltunk – mondja a plébános. – Előfordult, hogy csak intett, annak jelzésére, semmit se mondjak. – József atya akkor diakónus volt, a titkosrendőrség a pappá szentelést akarta megakadályozni. – Ekkor Áron püspök úr azt mondotta: közöld velük, fiam, hogy te minden egyes kihallgatás után eljöttél hozzám, beszámoltál a történtekről, s tudok róla. Fejezzék be a háborgatást, hanem én megyek Bukarestbe. Törvény van rá, hogy ha nincs tettenérés, tilos vizsgaszesszióban a diákok háborgatása.” A szent életű, idős főpap így mentette meg klerikusát.

Amikor Márton Áron három évvel később elköltözött az örökkévalóságba, holttestét a székesegyházban ravatalozták fel. A temetésre szombaton került sor. Hatalmas tömeg gyűlt össze.

A gyászistentiszteletet Lékai László esztergomi bíboros végezte. A temetés idején Erdély katolikus templomaiban megkondult a harang, sokan úgy tudják, a református templomokban is. A püspök szemfedelére valaki piros-fehér-zöld kokárdát tűzött, de az sokáig nem maradhatott rajta, mert a román titkosszolgálat embere, egy szekus letépte.

Fogoly úr

Még manapság is nehéz úgy járni-kelni Erdélyben, hogy ne találkozzunk Márton Áronnal. Hol egy szobor, hol egy idősebb emlékező, hol egy rácsos ablak idézi föl a püspök alakját és emlékezetét – azt az embert, aki többek szerint a XX. század legnagyobb magyarja volt. És akit Illyés Gyula egyszerűen emberkatedrálisnak nevezett. Amikor harminc éve gyűjtőutakra kezdtünk járni a gyimesi csángókhoz, hogy megismerjük táncaikat, meséiket, titokzatosan félpogány, de annál szenvedélyesebb istenhitüket, alig akadt olyan porta, ahol a középkorú férfiak ne beszéltek volna a püspökről, aki 1949-ben lóháton, feszes tartással vonult be Csíksomlyóra, ahol a csángók körbevették a főpapot, és testükkel alkottak pajzsot, hogy a kommunista pribékek el ne hurcolhassák őt. Amikor az elmúlt években a dél-erdélyi Marosújváron kutattuk a Teleki grófok nyomait egy pusztuló kastély árnyékában és egy Árpád-kori templomnál, amelynek falai között ma birkákat tartanak, akkor is Márton Áronra találtunk, aki az ellene koholt perben minden felelősséget magára vett, menteni igyekezvén többek között Felsőmarosújvár kastélyának utolsó urát, gróf Teleki Ádámot is. És amikor nemrégiben Máramarossziget börtönmúzeumában forgattunk, felkerestük azt a nyomorúságos cellát is, ahol a püspök raboskodott, és bár társai kímélni akarták a piszkosabb munkáktól, ő ragaszkodott a küblipucoláshoz és a legrosszabb fekhelyhez. Ma persze nem sok minden emlékeztet rá ebben a múzeumban…

Annál inkább megteszi ezt Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla­ honismereti albumsorozatának újabb darabja, a püspök halálának negyvenedik évfordulójára megjelent kötet (Emberkatedrális – Márton Áron és bölcsőhelye. Csíkszentdomokos hitvallója, PéterPál Könyvkiadó, 2020). Az Erdély művelődéstörténeti, néprajzi, természeti értékeit szinte kőről kőre feldolgozó házaspár eddig többtucatnyi fotóalbumban mutatta be a történelmi Magyarország keletibb régióit, illetve e régió nagy alakjait, akik példát adtak a kisebbségi sorba taszított magyarságnak. E két vonulatot egyesíti a mostani gyűjtemény. Váradi Péter Pál gazdag képanyagával és Lőwey Lilla személyes hangvételű, de ismeretterjesztő eltökéltségű szövegével „járja be” Márton Áron szülőföldjét, a felcsíki Csíkszentdomokos falut, valamint a püspök életének főbb állomásait. Ha valahogy, így lehetne közelebb hozni e kor fiatalságához is azt az embert, akit még a XX. század sem tudott megrendíteni, hitétől, hivatásától eltántorítani.