Dunába fullasztva

Legalább húszezer ember vesztette életét a mohácsi csatában, akiket a helyszínen temettek el. A Mohácsi Nemzeti­ Emlékhely területén talált öt tömegsírban egykor legfeljebb másfél ezer embert földeltek el. Hol van a többi ­áldozat és hol volt pontosan az ütközet? – kérdések, amelyekre nincsenek biztos válaszok. Az emlékhely tömegsírjainak feltárása segítheti a tisztánlátást.

A mohácsi emlékhely bejárata. Nemzeti kegyelet Fotó: Teknős Miklós

A Mohácsi Nemzeti Emlékhely idei szenzációja az augusztus közepén újra megnyitott III. számú tömegsír. A maradványok fölé vízálló, nagyobb szelet is elviselő sátrat építettek fel, hogy a csontokat megóvják az időjárástól, napsugárzástól, egyúttal nyugodt körülményeket biztosítsanak a régészek, történészek, antropológusok számára. A helyszínen a pécsi Janus Pannonius Múzeum szakemberei október közepéig dolgoznak, amelyet a leletek – ennél a munkafolyamatnál sokkal hosszadalmasabb – feldolgozása követ. A csontvázakat különválasztják, osztályozzák, antropológiai, morfológiai vizsgálatot végeznek rajtuk. A végső cél, hogy az elhunytak fél évezreddel az 1526-os csatát követően méltó végtisztességet kapjanak. Az emlékhely a nemzeti kegyeleti szempontoknak megfelelően új interaktív kiállításon – a legújabb antropológiai, régészeti, történészi kutatások eredményeit felhasználva – mutatja be majd a látogatóknak a magyarság egyik legfontosabb, sorsfordító történelmi eseményét.

A világ vége

– A hét és fél hektáros emlékhely természetvédelmi terület. A múzeumokból, az egyetemekről sok történész és régész segíti a nívós szakmai munkát, de az üzemeltetés teljes egészében a mi feladatunk – tájékoztat Varga Zsolt, a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyet kezelő Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi őrszolgálat-vezetője. – A visszajelzések alapján jó gazdái vagyunk egy olyan történelmi esemény emlékhelyének, amelyről mindannyian tanultunk. Látogatottságban számos kiállítóhelyet messze felülmúl ez a park, miközben ne felejtsük el, hogy – némi túlzással – a világ végén vagyunk. Hét kilométerre van Mohács, négy kilométerre a horvát határ. Ide nem jön vonat, busz ritkán jár. Meg kell küzdenünk a látogatókért. Ennek ellenére évek óta tize­nnyolc–húszezer közötti vendég érkezik évente – mondja Varga Zsolt.

A járvány kitörése előtt meglepően sok volt a külföldi látogató, elsősorban horvát, amire az a magyarázat, hogy déli szomszédunk nemzeti öntudatának része a mohácsi csata, hiszen a magyar hadak jobb szárnyának egy részét horvát katonák alkották. Az emlékhely egyik munkatársa horvátországi magyar, aki naponta jár át, és kalauzolja a délről érkező vendégeket. Az emlékhelynek horvát nyelvű Facebook-oldala is van, hogy az érdeklődők minél többet tudjanak meg erről a helyről. A csehek szintén szép számmal jönnek – a csatában odaveszett II. Lajos ugyanis magyar mellett cseh király is volt.

A napokban a budapesti Szent László Gimnáziumból érkező busznyi diák állta körül a megbontott tömegsírt. A virtuális világban jártas középiskolások arcán őszinte csodálkozás, némelyiken döbbenet. Meglegyintette őket a brutális történelem. Más az, amikor a híradókban archív képeket mutatnak a kambodzsai, a srebrenicai tömegsírokról, és más, amikor az ember ott áll a legfeljebb húsz négyzetméteres gödör mellett, amelybe közel félezer éve százharminc keresztény tetemét bedobták. A tömegsír az ásatásokra gyakran járó laikust is meglepi. A számos egymásra hányt emberi maradvány hátborzongató üzenete a mulandóságnak, a barbarizmusnak.

Az egyik múzeumi szakember Picasso-festményhez hasonló ábrát tartva a kezében a sír széléről nézi a csontokat. Közelebb lépve hozzá elmagyarázza, hogy ami távolról absztrakt műnek tűnik, az az 1976-os feltárás során az egyes halottakat eltérő színnel jelző útmutató. Ez alapján veti össze a múltbéli állapotot a jelennel, deríti ki, hogy hol mozdultak el a csontok. És az is látszik, hogy 44 éve az alapvető információkat papíron dokumentálták, 2020-ban szinte mindent számítógépre visznek fel.

A kutatók 1889 óta keresik a mohácsi csata pontos helyszínét, a csatázó felek táborainak nyomát, az összecsapás centrumát és azt, hogy a Mohácson elesett több mint húszezer katonát hova temették. Azzal mindenki egyetért, hogy az I. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír irányítása alatt álló, hatvan-nyolcvanezer fős oszmán sereg (a Julianus-naptár szerint) 1526. augusztus 29-én ért a mohácsi harcmezőre. A II. Lajos magyar és cseh király, valamint a Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György vezette huszonöt-huszonhétezres keresztény hadsereg az egyenlőtlen harcban megsemmisítő vereséget szenvedett. Szulejmán szultán győzelmi jelentésében az olvasható, hogy a muzulmán harcosok a hitetleneket lekaszabolták, illetve a Dunába fullasztották. A csata után a török sereg néhány napig a környéken maradt, majd szeptember 12-én bevonult a védtelenül hagyott Budára és Pestre.

Mi történt Majsnál?

– A mohácsi síkon felsorakozó seregekben számos nemzet fiai, oszmán részről többek között törökök, albánok, bosnyákok, a keresztény oldalon magyarok, csehek, lengyelek, németek, horvátok, olaszok, illetve szerbek csaptak össze – tájékoztat Csornay Boldizsár régész, a Janus Pannonius Múzeum igazgatója.

A csatarekonstrukcióról szóló egyik első ­tudományos igényű tanulmányt Leopold Kupelwieser publikálta 1899-ben, aki az oszmán had és a királyi sereg összecsapását Sátorhely körzetébe tette, ahol most az emlékhely található. Gyalókay Jenő hadtörténész későbbi megállapításai alapvető változást hoztak: az egykorú török források alapján a nagy tömegsírokat az úgynevezett Törökdomb közelében sejtette, ám ott nem találtak semmit. Utódaik sem jutottak közös nevezőre. Négyesi Lajos hadtörténész és Bertók Gábor régész Majs térségébe, B. Szabó János történész Udvartól délre, a mai Horvátország területén sejti Földvár település helyét, mely az egyetlen megbízhatónak tartott szemtanú, Brodarics István krónikája szerint az ütközet középpontjában állt. Sátorhely környéke mellett érvel Pap Norbert pécsi geográfus professzor. A csata kutatásának elmúlt százharminc évében számos más elmélet is felmerült, szinte az egész mohácsi síkon sorjáznak a vélelmezett csatahelyszínek.

– A mi verziónk viszont azért sokkal erősebb bármelyiknél, mert a földrajzi egyezések és elméleti megfontolások mellett mi egy korabeli ütközet fizikai nyomait is hozzá tudjuk tenni a koncepciónkhoz. Ez másnak még nem sikerült – tájékoztat Bertók Gábor ásatásvezető, a pécsi Janus Pannonius Múzeum régésze.

A csata első két tömegsírját Papp László régész 1960-ban fedezte fel. A város támogatta a drámai végkifejletű összecsapásra emlékeztető hely létesítését, ám a hatvanas évek nagyságai nem erre összpontosítottak. Az építési munkák csupán 1975 őszén kezdődtek meg, amikor újabb három tömegsír került elő. (Összesen ezerötszáz–ezerhatszáz ember maradványait rejtheti a megtalált öt tömegsír.) 1976-ban rögzítették a helyszíneket, majd visszatemették a sírokat azzal a megfontolással, hogy az alapos feltárást később folytatni kell. 1976. augusztus 29-én, a mohácsi csata 450. évfordulóján tízezer ember jelenlétében avatták fel az emlékhelyet, amely 2011-ben jelentős megújuláson esett át, ekkor adták át az új, Szent Koronát mintázó fogadóépületet.

– Az emlékhelytől öt kilométerre fekvő Majs település környékéről került elő a legtöbb hadi lelet. Az elmúlt három évben fémkeresők segítségével háromszáz, a mohácsi csata idejéből származó lövedéket azonosítottunk – mondja el Bertók­ Gábor. – Van, amelyik fémbe csapódott – azaz páncélon ment át –, csontot ért, de elhullajtott lövedékre is van példa. A feljegyzések szerint török oldalon minimum négyezer puska volt, a magyar oldalon legalább ötszáz szakállas puskás harcolt. A legtöbb lőszer 10-15 milliméteres golyó volt, amelyeket az akkoriban általánosan használt puskákból lőttek ki, de találtunk muskétából leadott lövedéket, illetve az úgynevezett szakállas puskák golyói is előkerültek.

Bertók Gábor szerint biztos, hogy Majs közelében komoly csata dúlt, azon persze lehet vitatkozni, hogy ez a fő ütközet helyszíne-e, vagy sem, illetve hogy az 1526-os csata nyomait találták-e meg.

– Az elmúlt évtizedekben olyan műszerek, technológiák jelentek meg, amelyeknek a segítségével korábban megválaszolhatatlan kérdésekre adhatunk korrekt feleletet. Olyan alapvető információkat kaphatunk például, hogy az áldozatok hány éves korukban hunytak el, mikroelemek segítségével meghatározhatjuk, honnan érkeztek, mivel táplálkoztak, milyen betegségeik lehettek. Megállapítható, hogy ki milyen sérülést szerzett – magyarázza Csornay Boldizsár.

Szekértáborok

Ha az ütközet az öt kilométerre fekvő Majs közelében zajlott le, felmerül a kérdés, hogy kiket temettek el a mai nemzeti emlékhely területén. Feltételezik, hogy a magyar szekértábor a jelenlegi park környékén állomásozott. Azaz a tömegsírok áldozatai nem a csatatéren vesztették életüket, hanem a tábor őrei lehettek.

Az összecsapás után a szultán utasítást adott a keresztény áldozatok eltemetésére – és az értékeik összeszedésére. Ez a „gyűjtögetés” olyan alapos volt, hogy Bertók Gábor és kollégái egyetlen bronzból készült ruhakapcsot, egy vascsatot és két bronzpálcikát találtak mindösszesen, amelyeket szintén gombként használtak. Nincsenek fegyverek, használati tárgyak, ruhafoszlányok – nincs semmi. Ez felveti annak lehetőségét, hogy az ellenséges katonákat alsóruhára vetkőztetve, esetleg pucéran vetették a tömegsírba. Az egymásra hányt tetemek zöménél meghatározható a teljes csontváz, de vannak olyan testrészek, amelyek elmozdultak a helyükről, és nehéz egyénhez kötni őket. Most csak a III., míg jövőre a IV. számú tömegsírt tárják fel. Azért csak ezt a kettőt, mert néhány évtized múlva olyan technika állhat rendelkezésre, amely a jelenleginél sokkal több adattal szolgálhat a további tömegsírok megbontása után a mohácsi csatáról.

Számos vitás kérdésre választ kaphatnánk, ha a szakemberek megtalálnák a sokezres tömegsírokat. Az ütközet ötszázadik évfordulója 2026-ban lesz. Addig még sok minden történhet.