Egy barát Magna Hungariában

785 éve, 1235-ben indult útnak Julianus barát Domonkos-rendi szerzetes társaival, hogy eljussanak Magna Hungariába, az őshazába, a keleti magyarság szállásterületére.

– Tám… tám… magyeri vagy? – dadogta, s rámeredt az asszonyra, mintha meg akarná enni.

– Madzsar! Madzsar! – integetett fejével az asszony, s csodálkozva nézte Julianust. Barna szeme vidáman s egyben szelíden csillogott a fehér kendő redőiből.

– Ó, Isten! – suttogta most Julianus is és elvörösödött, verejték lepte el homlokát, egész testét izzó forróság futotta el. Keresztet vetett, szinte szédült.

– Istent hiuád? Beteg vagy? – kérdezte az asszony ijedten.

De Julianus nem tudott szólni. Csak rámeredt az asszonyra, mint az eszelős, ajka reszketett. Aztán mintha leütötték volna, térdre esett.

– Hála neköd, Istenöm atyám! Hála neköd! Megvagyon! Meglelém!

Arcán, gubancos szakállán könnyek folytak.

Az asszony ijedten állott mellette, a férfi meg bosszúsan, de egy kis tisztelettel nézett reá a magasból. Azt hitte, őrült, s az őrültet tisztelni kell. Isten szava szól az őrültben.

Julianus körül elsüllyedt az egész világ. Nem látott egyebet, csak az asszonyt, aki ott állott ijedt arccal, kitáguló szemmel, s nem tudta, mihez kezdjen. Itta a ruhája fényét, az alakját, kerek, barnapiros arca gömbölyűségét, jó tisztaságát, barna szeme világos, átlátszó, gyermekes pillantását. Kis batyu volt az asszony kezében, azt is nézte.

De aztán uralkodott magán, s elmondva hálaadó szavait, gyorsan megtörölte a szemét ködmöne ujjával. Fölkelt térdeltéből. És mosolygott is meg sírt is egyszerre. Melle zihált, a szavak akadozva törtek ki elszoruló torkán:

– Álmodom-é? Vajon nem álmodom-é?

– Álmu? – kérdezte az asszony tétován, mintha nem jól hallana. – Nem, nem álmu…

Kissé mély, de lányos hangja volt.

– Nem álmu. Igaz valóság. Magyeri vagy.

– Madzser vagyok – ismételte, egy kissé dzs-nek ejtve a gyé-t, mint némely selypítő gyermekek. S nem értette, mi van ezen csodálni való. Mit falja ez a rongyos, ijesztő félbolond a szemével, mit sóhajtozik, könnyezik, pirul és sápad, mért dadog? És mért fohászkodik? Mért hajtogatja annyiszor, hogy magyar? Miért ejti ki a szavakat olyan idegenül? Miféle magyar ez? Miféle varázsló?

A férfinak, aki nyilván az asszony ura volt, nem tetszett a dolog. Megfogta az asszony kezét, s erősebben rászólt.

Az asszony engedett az unszolásnak, de egyre a rongyos embert nézte. Nem tudott elszakadni a szemétől. Érezte, különösebb dolog történik itt, mint egy idegen csavargóval való találkozás. Idegen, de valójában nem az. Közelebbi, mintha itt nőtt volna föl, ebben a városban.

(Részlet Kodolányi János Julianus barát című regényéből, 1938)

785 éve, 1235-ben indult útnak Julianus barát Domonkos-rendi szerzetes társaival, hogy eljussanak Magna Hungariába, az őshazába, a keleti magyarság szállásterületére.