Elrabolt idő – tartalomfogyasztók és -előállítók

Egy Netflix-dokumentumfilm tartja lázban a közösségi médiumok szakértőit. A The Social Dilemma az adatkapitalizmus bugyraiba vezeti a nézőt, bemutatva a közösségi alkalmazások negatív hatásait. Kérdés, mit kezdünk a pontos helyzetértékeléssel.

Szerényi Gábor rajza

A tévének annak idején 25 évébe telt, hogy elérje a tízmilliós felhasználószámot, a számítógépeknek ez tíz év alatt sikerült, az internetnek elég volt öt év. Az első mindent behálózó közösségi médium, a Facebook pedig alig néhány hónap alatt hódította meg először a Harvard, majd a többi Ivy League, az észak-amerikai elit egyetemek közösségét és nemsokára az egész világot. Idén nyárra több mint 2,7 milliárd aktív felhasználót számlál. Marc Zuckerberg cége bár a legnagyobb közösségi médium, messze nem az egyetlen. A felgyorsult világnak köszönhetően az egyre fiatalodó generációk mind több és több közösségi felületen vannak jelen. Forgács Mariann, a Be Social digitális ügynökség társalapítója és társügyvezetője szerint az ötven pluszos generáció az, amely csak a Facebookon vagy esetleg az Instagramon van jelen, az életkor csökkenésével folyamatosan lép be a YouTube, a Pinterest, a Tik Tok, a Snapchat, és a fiatalok egyre inkább nemcsak tartalomfogyasztók, hanem tartalom-előállítók is lesznek.

Az online térben valamennyien tájékozódunk, játszunk, vásárolunk, tanulunk. Az azonnali információtömegnek azonban ára van, méghozzá a felhasználó saját maga, akit a közösségi alkalmazás terméknek tekint és jó pénzért értékesít a hirdetőknek. 2014-es adatok szerint a Facebook naponta 600 terabyte-nyi adatot szerez be felhasználóiról. Ez 193 millió Háború és béke méretű szövegtartalomnak felel meg.

A The Social Dilemma ezt az eszméletlen mennyiségű adatot jeleníti meg ijesztő pontossággal. Egy elképzelt család életén keresztül mutatja be, hogyan közöljük a hirdetőkkel, mit csinálunk, kivel, miért, milyen állapotban. Ahhoz pedig, hogy ezeket az információkat az oldal összegyűjthesse, olyan platformot kell létrehozni, amely minden korábbinál nehezebbé teszi a tőle való elszakadást, vagyis addiktív. Ám az üzleti modell folyamatos fejlődést kíván, ezért a felhasználókon keresztül azokat is el kell érni, akik még nem regisztráltak, hogy ők is vásárlóvá válhassanak. Akit pedig becsatornáztak, azt minél nagyobb fogyasztásra kell ösztönözni.

A korábbi Google-fejlesztő Tristan Harris szerint a legnagyobb probléma, hogy a közösségi média már nem eszköz, hanem uralni kezdte a felhasználókat. Szűts Zoltán média- és digitálispedagógia-kutató szerint a film nem helyez nagy hangsúlyt arra, hogy az applikációk és közösségi médiás szolgáltatások lehetnek pozitívak is, ha az ember azokat ésszel használja. Tehát kitűz egy célt, például a nyelvtanulást, és ennek megfelelően naponta fél órán át használja az adott nyelvi applikációt. A közösségi média segíthet a szülő-gyerek vagy a távoli barátokkal való kapcsolattartásban is. Ám a korlátok nélküli használat már káros, „ugyanúgy, mint a gyógyszer, ha túladagoljuk, nem gyógyítja a betegséget, hanem még betegebbé tesz”.

A kérdés, hogy ezt egy olyan környezetben, amely a dopamintermelésre hat, hogyan lehet kivitelezni. A like-olás ugyanis kimutatottan boldogsághormont szabadít fel, így az ember függővé válik a másoknak tetsző tartalmak megosztásától. Szebb fényképeket, jobb fitneszprogramokat, hosszabb futóetapokat, finomabb ételeket szeretne megmutatni. A kozmetikázott életből online személyiség épül, amely azonban mind a felhasználónak, mind a környezetének káros, önértékelési zavarokat okoz. A felhasználó egyrészt bizonytalanná válik, hiszen nem azonos a képernyőn látott élete a tükörben visszaköszönővel, másrészt a többiek képeit látva kisebbségi érzése keletkezik.

A közösségi médiumok ezzel kevéssé törődnek, inkább igyekeznek kihasználni az emberi agy azon tulajdonságát, hogy a jutalmazóközpont sokkal aktívabb, ha az ember magáról beszél. MRI-vizsgálatok mutatták ki, hogy míg a személyes kommunikáció során harminc-negyven százalékban mondjuk el saját véleményünket vagy mesélünk a velünk történtekről, addig az online térben ez az arány nyolcvan százalék körül mozog, ami komoly dopaminlöketet eredményez.

Ennek is köszönhető, hogy a szülők gyakran panaszkodnak, amikor megpróbálják gyereküktől elvenni a telefont, azok szabályos hisztériás rohamot kapnak, nem tudnak magukkal mit kezdeni. Forgács Mariann szerint fontos meghatározni, hogy miért fogyasztja valaki a közösségi médiás tartalmakat, hogy tényleg el akar-e valamit érni, vagy csak unatkozik. Utóbbi esetben valóban nagy veszély leselkedik különösen a tinédzsergenerációra, akik nem ismernek más időtöltési lehetőséget.

– A szülőknek komoly szerepük van abban, milyen fokú függőség alakul ki a közösségi médiumokat illetően – mondja Szűts Zoltán. – A tiltás nem hatékony egy tinédzsernél, ezért gyakorlatilag coaching folyamatra van szükség, hogy a gyerek lássa, milyen veszélyeket rejt az állandóan pörgetett tartalom. Mennyire időrabló és addiktív. Igaz, ez a függőség a kutatások szerint még nem erős, de az egyre színesebb-szagosabb tartalom miatt efelé halad a világ.

A szakértők egyetértenek, hogy a szülők sok esetben meg akarják spórolni a folyamatot, és nem törődnek a gyerek folyamatos nethasználatával, hiszen addig is nyugalom van körülöttük. A koronavírus miatti bezártság például megsokszorozta a közösségi felületeken töltött időt, mivel a szülőknek nem volt idejük tudatosan más programmal lekötni a gyerekeket. Ez kiválóan szolgálta a techcégek céljait is, mivel az amúgy is időrabló tevékenység még több időbe került, ezáltal több adatot szolgáltatott. Iparági szakértők régóta kongatják a vészharangot, hogy mi fog történni, ha a mesterséges intelligencia tudatára ébred, és akkor az emberiség nem tudja majd megvédeni magát. A The Social Dilemma szerint messze nem ez a legnagyobb veszély, hanem az idő. Mert ezalatt a mesterséges intelligencia megtanulja a felhasználó szokásait, és ennek megfelelően alakítja személyre szabva a közösségi felületet. Ez pedig nem disztópia, hanem a XXI. század valósága.

Az ördögi kör bezárul, hiszen a személyre szabott felület miatt még több időt töltünk a felületen, még több pénzzé tehető adatot szolgáltatva. Mindez olyan mértékű káros hatással van a társadalom mentális egészségére, hogy egyre több figyelmeztető cikk és film jelenik meg. Forgács Mariann szerint a The Social Dilemma remek példája az esetleges kritikus tömegnek, hogy az emberek ráébredjenek: adataik, információik fontosabbak a személyre szabott hirdetéseknél, bármennyire is kényelmes azok használata. Ő tehát azt várja, hogy egyre több hasonló figyelemfelkeltő mű fog születni. Szűts Zoltán kevésbé látja pozitívan a helyzetet, szerinte alapvető változásra lenne szükség, amiben elsősorban az állami szabályozás játszhat szerepet. Persze fontosak a hasonló megrázó dokumentumfilmek, de a szakértő felteszi a kérdést, vajon mi vitte rá a Netflixet, amely az Amazonnal, a Facebookkal és a Google-lal a legnagyobb techcégek közé tartozik, hogy szembemenjen együttműködő partnereivel. Elképzelhető, hogy mivel az ő algoritmusa is a felhasználószerzést célozza, versenytársaitól akarja a felhasználók idejét és ezen keresztül adatait megszerezni.

– Az ügyfeleinket rendszeresen kérjük, hogy Facebookon és Instagramon a kétlépcsős azonosítást alkalmazzák, mert anélkül olyan, mintha az utcán kezükben a személyi igazolványukkal kiabálnák legfontosabb adataikat. Amit online elérhetővé teszünk, azt nem lehet eltüntetni, és nagyon nem mindegy, hogy egy nagymama unokájáról készített, Messengeren elküldött fényképe hol köt ki – magyarázza Forgács Mariann az adatvédelem fontosságát. Azonban úgy látja, hogy amíg a felhasználók közvetlen környezetében nem történik valami nagyon nagy baj, nem figyelnek az adatbiztonságra, jelszavukat sem igazán változtatják meg. A dokumentumfilm ebben talán segítséget nyújthat, hogy legalább a közösségi médiában jártasak átgondolják, tényleg minden applikációra szükség van-e a telefonjukon, és azok nem tudnak-e auto­matikusan többet a kelleténél, például nem férnek-e hozzá a fényképeikhez vagy helyadataikhoz.

Ha ezt a folyamatot sikerül végigvinni, talán elindulhat valamilyen párbeszéd a generációk között, mivel jelenleg az idősebb generáció fiatalos bolondságnak tartja a közösségi médiát, amit remélhetőleg majd kinő a gyerek. Hiányzik a generációk közti információátadás, amely korábban jellemezte az emberi tanulási folyamatokat, így a közösségi média negatív hatásai a teljes társadalom szövetét is felbonthatják, ha nem történik alapvető változás az elkövetkező években.