Géza, a jutasi

Jöjjön csak ide, karpaszományos! – így hívott Géza úr, a pinceraktár helyettes vezetője.

Szerényi Gábor rajza

Jöjjön csak ide, karpaszományos! – így hívott Géza úr, a pinceraktár helyettes vezetője. Itt keccsöltem a nyári szünidőben boldogult ifjúkoromban, mert a szüleim úgy gondolták, hogy helyes az, ha a gyerek az elméleti képzés mellett a kétkezi munka világát is megtapasztalja. Jó tudni a másodfokú matematikai egyenlet megoldóképletét. Ismerni az Urál hegy- és vízrajzát. Beszámolni ásványi kincseiről, avatottan tájékozódni a kémiai kötések birodalmában, nem összetéveszteni az aranybulla és a mohácsi vész dátumait. Szabatosan elmondani a páros ujjú patás állatok jellegzetességeit, habozás nélkül azonosítani, melyik az anapesztus, a jambus, a trocheus, a daktilus, meg a hókarú Héra, hogy Nauszikaát ki ne felejtsük. De azért menjen a gyerek, ha nem is Héphaisztosz kovácsműhelyébe (oda mégiscsak protekció kellett volna!), de legalább valami fiúknak való fizikai munkába.

A vascsövek teherautóra pakolását, az olajos gépi alkatrészek trógerolását nem volt rossz csinálni, egyfajta sportnak fogtam fel, és még a mérsékelt díjazás is ösztönzött. A havi díjamból már kinéztem egy olyan zöld csíkos inget, amihez hasonlót viselt példaképem, Szörényi Levente, az Illés együttesből. A karpaszományos besorolást azért kaptam, mert gimnáziumba jártam, és a raktárvezető-helyettes a régi, második világháború előtti világ nómenklatúrájában gondolkodott. Akkor viszont az érettségi előtt álló diáknak ez a sarzsi járt. Nem tiszti rang, de azért több, mint egy közönséges mezei baka.

Géza úr pedig a hajdani, félelmetes hírű jutasi őrmesterek egyike volt. Borzongató emléke élt még a hetvenes években, de egy dolog a szóbeszéd – „valaki valakinek elmesélte, aki a saját szemével látta azt, akitől hallotta” –, és megint más, amikor álmos reggel személyesen kell megjelenni egy levegőtlen pincében fizikai munkára jelentkezve. És ott van teljes mivoltában egy igazi, hajdani jutasi őrmester. Ráadásul itt is főnök.

Persze mire a hetvenes években így összehozott minket a sors, már szelíd, harc nélküli életszakasz jutott a veterán őrmesternek. A műszaki cikkek vezénylése békés feladat, de azért ő rendre hozta régi formáját. Így nem egyszerűen kipakoltuk a vasúti vagonnal érkezett több száz alkatrészt, de „megrohamoztuk a célpontot” és „megküzdöttünk” az anyag – amúgy passzív – ellenállásával. „Nem kislyány az, hogy ölelgessük!” – reccsent oktatólag, jellegzetes őrmesteri humorral, amikor látta, hogy egy termetes műszaki bálán nem igazán találtam a fogást, és egy kicsit szerencsétlenkedve imbolyogtam a megfelelő átkaroló mozdulatot keresve.

„Nem kakaót meg vajas kiflit kell reggelizni” – mondta a harctéri tapasztalatok alapján, nem titkolt megvetéssel a komolytalan diákreggeli iránt. De rögtön táplálkozási szaktanácsadást tartott: „Abált szalonnát, kolbászt kell enni!” És bár a munkahelyi szabályzat tiltotta, reggelente egy stampedli cseresznyepálinkával indította a napot. Cigarettázott is hozzá, elmélete szerint csak akkor ártott volna, ha valamelyiket kihagyja. Ez a műszaki raktár egyébként egy szövetkezet része volt, és valamiért nagy számban alkalmazott hajdani katonatiszteket, de leginkább segédmunkásként. Mintha egyszerre akarták volna az illetékesek érzékeltetni, hogy emberségesen bánnak a rendszer ellenségeivel, de afelől sem hagynak kétséget, hogy megmutassák, hol a helyük a kétes elemeknek.

Az egyikük, László úr, igazi főhadnagy volt fénykorában. Ő már gyakorlatilag soha senkihez egy szót sem szólt. Mint aki addigi életében letudta már az összes beszélgetnivalókat. Még a helyhez valahogy folklorisztikusan tartozó, kacskaringós, röviden cifrálkodó káromkodásoktól is megtartóztatta magát, pedig az amúgy majdnem munkaköri kötelesség volt. Különösen, ha egy-egy rakat doboz olykor a statika csábításának engedve nagy robajjal leomlott a pince döngölt burkolatára, és lehetett elölről kezdeni a felstószolást.

„Jó, itt vagyok a reggelihez!” – köszönt be tréfálkozva egyikük. Az adekvát felelet pedig ekképp hangzott: „Tessék csak jönni-menni, amíg mi eszünk!”

„Na, figyelj ide, karpaszományos” – váltott tegezőre Géza úr. „Ha az elöljárója, mondjuk, az őrnagy úr megkérdezné magától, hogy karpaszományos, milyen messze van ide az a dombon levő juharfa, akkor mit felelnél?” – váltott vissza egy mondaton belül tegezőre, de felajzott pedagógiai célzattal.

Szerényi Gábor rajza

Épp túl voltam egy teherautónyi gumibizgentyű lerakodásán, így némi vélt morális többlettel, ám kissé nyeglén visszakérdeztem: „Miért kéne azt épp nekem tudnom?”

„Hogyhogy miért? – képedt el Géza úr, aki már beleélte magát a rögtönzött oktatási programba. – Hát ott lapul az ellenséges géppuskafészek, amit ki akarunk lőni, és az aknavetőnk röppályájához kell tudni a távolságot!” Beletörődtem, hogy részt veszek egy virtuális katonai hadművelet mérnöki előkészítésében. Ki tudja, mire jó egy ilyen árnyéktudás, látens militarista edukáció.

„Hát mondjuk olyan nyolc vagy kilenc, esetleg tizenegy méternyire” – mondtam kissé bávatagon, ám katonás puritanizmussal latolgatva az esélyeket, vagyis a képzelt távolságot.

A pinceraktárból ugyanis egy alsókar hosszúságú gyújtós nem látszott, nemhogy egy egész, képzeletbeli juharfa.

„Rossz válasz – mordult türelmetlenül az őrmester, gyakorlatilag szolgálatba helyezve magát. – Csak egy nyamvadt civil nyimmeg-nyammog ilyen szerencsétlenkedve!” (A nyö betűs szavakat láthatóan élvezettel forgatta nyelvével, mint igazán hangsúlyosnak tartott becsmérléseket.) De természetesen nem érte be a ledorongoló bírálattal, hanem szélesre tárta a megvilágosodás felé vezető szellemi út logikai kapuját. Imigyen: „Összecsapja a bokáját, karpaszományos, és a következőképpen beszél: őrnagy úrnak alázatosan jelentem, a célpontnak kiszemelt juharfa távolsága tizenkét méter harmincnyolc centi!”

Nem bírtam magammal, pedig ekkor még nem olvastam Örkény István Tóték című drámáját. Csak ennyit kottyantottam: „És ha nem annyi?” „Az nem számít” – legyintett Géza úr dekadens színházi rendezővé válva egy pillanatra, aki maga is tisztában van azzal, hogy az életen nem lehet kifogni, maximum egy kis ügyességgel ideig-óráig úrrá lenni az épp nekünk jutott jelenetben.

„A lényeg, hogy határozott legyen. Ne egy nyeklő-nyakló zöldfülű” – fűzött hozzá még a nyö betűs készlete utolsó tartalékaiból.

A zöld csíkos inget végül megvettem a raktári meló havi díjazásából, rég ki is kopott ruhatáramból. Ám ha bármikor – éjjel álmomból ébresztve is! – valaki megkérdi (lehetőleg azért minimum őrnagy legyen!), hogy milyen messze van az ellenséges juharfa a mi aknavetőnktől, én gondolkodás nélkül megmondom a centire pontos választ.