Géza, a jutasi

Jöjjön csak ide, karpaszományos! – így hívott Géza úr, a pinceraktár helyettes vezetője.

Szerényi Gábor rajza

„Nem kakaót meg vajas kiflit kell reggelizni” – mondta a harctéri tapasztalatok alapján, nem titkolt megvetéssel a komolytalan diákreggeli iránt. De rögtön táplálkozási szaktanácsadást tartott: „Abált szalonnát, kolbászt kell enni!” És bár a munkahelyi szabályzat tiltotta, reggelente egy stampedli cseresznyepálinkával indította a napot. Cigarettázott is hozzá, elmélete szerint csak akkor ártott volna, ha valamelyiket kihagyja. Ez a műszaki raktár egyébként egy szövetkezet része volt, és valamiért nagy számban alkalmazott hajdani katonatiszteket, de leginkább segédmunkásként. Mintha egyszerre akarták volna az illetékesek érzékeltetni, hogy emberségesen bánnak a rendszer ellenségeivel, de afelől sem hagynak kétséget, hogy megmutassák, hol a helyük a kétes elemeknek.

Az egyikük, László úr, igazi főhadnagy volt fénykorában. Ő már gyakorlatilag soha senkihez egy szót sem szólt. Mint aki addigi életében letudta már az összes beszélgetnivalókat. Még a helyhez valahogy folklorisztikusan tartozó, kacskaringós, röviden cifrálkodó káromkodásoktól is megtartóztatta magát, pedig az amúgy majdnem munkaköri kötelesség volt. Különösen, ha egy-egy rakat doboz olykor a statika csábításának engedve nagy robajjal leomlott a pince döngölt burkolatára, és lehetett elölről kezdeni a felstószolást.

„Jó, itt vagyok a reggelihez!” – köszönt be tréfálkozva egyikük. Az adekvát felelet pedig ekképp hangzott: „Tessék csak jönni-menni, amíg mi eszünk!”

„Na, figyelj ide, karpaszományos” – váltott tegezőre Géza úr. „Ha az elöljárója, mondjuk, az őrnagy úr megkérdezné magától, hogy karpaszományos, milyen messze van ide az a dombon levő juharfa, akkor mit felelnél?” – váltott vissza egy mondaton belül tegezőre, de felajzott pedagógiai célzattal.

Szerényi Gábor rajza

Épp túl voltam egy teherautónyi gumibizgentyű lerakodásán, így némi vélt morális többlettel, ám kissé nyeglén visszakérdeztem: „Miért kéne azt épp nekem tudnom?”

„Hogyhogy miért? – képedt el Géza úr, aki már beleélte magát a rögtönzött oktatási programba. – Hát ott lapul az ellenséges géppuskafészek, amit ki akarunk lőni, és az aknavetőnk röppályájához kell tudni a távolságot!” Beletörődtem, hogy részt veszek egy virtuális katonai hadművelet mérnöki előkészítésében. Ki tudja, mire jó egy ilyen árnyéktudás, látens militarista edukáció.

„Hát mondjuk olyan nyolc vagy kilenc, esetleg tizenegy méternyire” – mondtam kissé bávatagon, ám katonás puritanizmussal latolgatva az esélyeket, vagyis a képzelt távolságot.

A pinceraktárból ugyanis egy alsókar hosszúságú gyújtós nem látszott, nemhogy egy egész, képzeletbeli juharfa.

„Rossz válasz – mordult türelmetlenül az őrmester, gyakorlatilag szolgálatba helyezve magát. – Csak egy nyamvadt civil nyimmeg-nyammog ilyen szerencsétlenkedve!” (A nyö betűs szavakat láthatóan élvezettel forgatta nyelvével, mint igazán hangsúlyosnak tartott becsmérléseket.) De természetesen nem érte be a ledorongoló bírálattal, hanem szélesre tárta a megvilágosodás felé vezető szellemi út logikai kapuját. Imigyen: „Összecsapja a bokáját, karpaszományos, és a következőképpen beszél: őrnagy úrnak alázatosan jelentem, a célpontnak kiszemelt juharfa távolsága tizenkét méter harmincnyolc centi!”

Nem bírtam magammal, pedig ekkor még nem olvastam Örkény István Tóték című drámáját. Csak ennyit kottyantottam: „És ha nem annyi?” „Az nem számít” – legyintett Géza úr dekadens színházi rendezővé válva egy pillanatra, aki maga is tisztában van azzal, hogy az életen nem lehet kifogni, maximum egy kis ügyességgel ideig-óráig úrrá lenni az épp nekünk jutott jelenetben.

„A lényeg, hogy határozott legyen. Ne egy nyeklő-nyakló zöldfülű” – fűzött hozzá még a nyö betűs készlete utolsó tartalékaiból.

A zöld csíkos inget végül megvettem a raktári meló havi díjazásából, rég ki is kopott ruhatáramból. Ám ha bármikor – éjjel álmomból ébresztve is! – valaki megkérdi (lehetőleg azért minimum őrnagy legyen!), hogy milyen messze van az ellenséges juharfa a mi aknavetőnktől, én gondolkodás nélkül megmondom a centire pontos választ.