Halálra ítélt magyarok

A Felvidék forrong, egyre többen elégedetlenek az új hatalommal.

Mikszáthfalva, 1936 Idõs asszony és kisgyerek Mikszáthfalván. Az egykor a Balassagyarmati járáshoz tartozó Szklabonya település 1910-ben – híres szülöttje tiszteletére – felvette a Mikszáthfalva nevet. 1920-ban Csehszlovákiához került. 1993. január 1-tõl Szlovákia területén van. MTI Fotó: Bojár Sándor Fotó: Bojár Sándor

Kihirdetik a nemzeti imára és jelmondatra kiírt pályázatok eredményét 1920 nyárutóján. A Felvidék forrong, egyre többen elégedetlenek az új hatalommal, és prágai magyar képviselőknek is menekülniük kell. A román bíróság három nagyváradi magyart halálra ítél, itthonról fellépnek érdekükben.

Százhuszonöt rövid nemzeti ima és ugyanannyi jelmondat érkezik be arra a pályázatra, amelyet a Védő Ligák Szövetsége hirdetett meg, s amely – mint a Pesti Napló szeptember 8-án beszámol róla – „legfeljebb 15-20 szóban kifejezze azt a gondolatot, hogy addig nem tudunk megpihenni, míg hazánk nem lesz újból egységes. Ugyanekkor pályázatot hirdetett a szövetség egy jelmondatra, amely egyetlen rövid, frappáns mondatban fejezze ki ugyanezt a gondolatot.” Az imapályázat győztese Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna, akinek a műve legendássá vált: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.” A jelmondatpályázat nyertese B. Szabó Mihály nyugalmazott főispán, a híressé vált szöveggel: „Csonka Magyarország nem ország, / Egész Magyarország mennyország.”

A Trianonnal elcsatolt területek magyarságát a békegaranciák ellenére egyre több támadás éri. A Pesti Hírlap A prágai magyar képviselők üldözése címmel közöl cikket szeptember 8-án. „A Deutscher Nachrichtendienst értesülése szerint dr. Körmendyt, Toblert és Szentiványit, a prágai parlament magyar képviselőit mentelmi joguk ellenére le akarták tartóztatni. Hazaáruló üzelmekkel vádolják őket. A három képviselő még idejében Bécsbe menekült, és így elkerülte a letartóztatást.” A Budapesti Hírlap ugyancsak 8-án arról ír: „Kassán és a Felvidék valamennyi nagyobb városában a rend teljesen felbomlott, a tót legénység megtagadta az engedelmességet, a nép ellenáll a hatóságok intézkedéseinek. A sárosi sztrájknak, amely kifejezetten magyar nacionalista színezetű, az a közvetlen oka, hogy a csehek nem helyezték el Fábry zsupánt, valamint Galló tanfelügyelőt, akik a legnagyobb erőszakkal igyekeztek csehesíteni. Nyílt lázadásra nem került egyelőre sor, mert tiszta cseh ezredek szállották meg az egész környéket.”

A Magyarország szeptember 8-án halálra ítélt magyarokat mentő erőfeszítésekről számol be. „A tavasszal alakult meg Budapesten Bihar vármegye megszállott területének törvényhatósága, amely elnökéül és vezetőjéül Hoványi Géza udvari tanácsost, volt országgyűlési képviselőt választotta meg. […] A legnagyobb és legnehezebb feladatául tűzte ki, hogy Csécsi-Nagy Imre huszárezredes, Cserey alezredes és Jankovich Tihamér járásbíró kivégzését megakadályozza, akiket tudvalevőleg a román törvényszék ítélt halálra. Azzal vádolták őket, hogy a kommunizmus bukása után szabadságforradalmat szerveztek Bihar megyében, és ki akarták verni Biharból a románokat. Bár ezt semmi kézzelfogható bizonyíték nem támogatta, a románok mégis a legsúlyosabb ítéletet hozták. […] Memorandumot szerkesztettünk – mondotta Hoványi –, melyet idegen nyelvekre fogunk lefordítani és amelyeket az összes külföldi missziókhoz megküldünk.”

Végre megoldást találnak az elszakított országrészekből menekülő családok ügyére, akik kénytelenek a pályaudvarokon, vagonokban lakni – ír erről Az Est szintén 8-án. „A vagonlakók elhelyezését az idő, a korai hideg is sietteti, s becsületbeli kérdése az országnak, hogy akiket magyarságuk miatt kiűztek, legalább biztos fedél alá kerüljenek.” Tomcsányi Vilmos Pál igazságügyi miniszter elmondja a lapnak: „Egy korábban kiadott rendeletemhez képest augusztus 1. óta csak a vagonlakók számára utal ki lakást a lakáshivatal. […] Minden reményem megvan arra, hogy november elsejéig minden vagonlakó biztos hajlék alá kerül.”

A Magyarország 8-i riportja a lakáshivatal egy napjáról fest képet. „Pont tíz órakor megnyílik a bíró ajtaja, és a bíró kikiált a folyosóra. – Lágymányos utca húsz! Férfiak és nők vegyesen, mintegy tíz ember, tör utat magának a túlzsúfolt folyosón a bíró szobája felé. […] Záradékul még súlyosabb igényekkel jelentkezik valaki. Egy kapitány özvegye, akinek férje meghalt a hadiszolgálatban, s aki négy gyermekével maradt özvegyen. A románok kiutasították, és két hónap óta a Nyugati pályaudvar egyik vagonjában lakik, és oly rettenetes küzdelmet folytatott a nyomorúsággal, hogy belebetegedett. Két nappal ezelőtt írást kapott az üzletvezetőségtől, hogy a vagont szeptember 10-ig ürítse ki, különben kilakoltatják. Az özvegy kapitányné így négy gyermekével szep­tember 10-én nem is az utcára, hanem a sínekre kerül. A bíró berekeszti a jegyzőkönyvet, és a felek aláírják.”