Nolan ma Hollywood talán legnagyobb becsben tartott rendezője, aki lényegében bármilyen filmet megcsinálhat, annyi pénzből, amennyiből akarja. A kritikusok zabálják, a közönség kitart mellette, ráadásul évtizedekig képes volt tartani egy elég magas színvonalat, bármihez nyúlt. A direktor 2000-ben robbant be a köztudatba a Mementóval, azóta pedig maradandót alkotott számos műfajban a szuperhősmítosztól (A sötét lovag trilógia) az eszképista sci-fin át (Csillagok között) a második világháborús drámáig (Dunkirk). A Mementóban visszafelé mesélte el a történetet, A tökéletes trükkben két bűvész párharcát zárta sokkoló csavarral, az Eredetben pedig mesterséges álmokban ültetett belénk gondolatokat. A mai világban, ahol szinte minden nagy költségvetésű sikerfilm vagy folytatás, vagy pedig egy franchise része, üdítő egy eredeti történetre jegyet váltani, és látni, hogy nem csak Európában vannak még szerzői filmesek. Nolan maga is egy illuzionista, filmjeiben pedig az a legjobb, hogy a néző folyamatosan azt érzi, hogy meg akarják lepni, le akarják nyűgözni.
A Tenet egy olyan névtelen titkos ügynök (John David Washington) története, aki egy küldetés után megkapja a tenet szót, amely majd kapukat nyit ki a számára – jókat és rosszakat is. Főhősünk hamar kinyitja egy világ kapuját, amelyben a jövőből származó, inverz tárgyak mozognak visszafelé, és amelyeket az ember képes irányítani. Ezek a fegyverek egy jövőbeli háború maradványainak tűnnek, és a segítségükkel meg lehet akadályozni, hogy kitörjön a harmadik világháború. Az ügynök és a hozzá csapódó Neil (Robert Pattinson) összefognak, hogy kiderítsék, honnan jönnek ezek a tárgyak, közben pedig szembetalálják magukat egy orosz bűnözővel, Andrei Satorral (Kenneth Branagh), akihez feleségén (Elizabeth Debicki) keresztül próbálnak meg hozzáférkőzni.
Christopher Nolan forgatókönyve a feszült thrillerdramaturgiát és a nagyszabású akciójeleneteket alárendeli a tudományos-fantasztikus alapkoncepciónak, ezúttal viszont nem a tudatalattinkba merülünk alá, hanem kitágítjuk az idődimenziót. A rendező felépít, majd látványosan darabokra szed mindent: a cselekmény be-LSD-zett James Bond módjára körberohanja a fél világot, és hol két kisebb hadsereget ütköztet meg egymással különböző idősíkokban, hol pedig egy Boeing–747-est vezet bele egy épületbe. Nem ad mindenre magyarázatot, ám technikailag képtelen hibázni: végig olyan feszültséget teremt, és olyan tempót diktál az első perctől fogva, hogy a néző valósággal beleszédül. A történet folyása megy szembe hősünkkel, a világgal és a nézővel is. Elképesztő látvánnyal operál, a néha egyszerre két irányban zajló akciók ügyesen kivitelezettek: vonatokat, ajtókat, embereket mozgat több idősíkban, és úgy megcsavarja a néző agyát, ahogy filmnek ritkán sikerül. Mint az illuzionista, aki nem szeretné, ha a kezére figyelnének, hiszen akkor rájönnének, hogy csal.
