Két tölgyfa

Trianon után egyetlen lengyel többségű település maradt az országban: a szlovák határszéli Derenk, amely a diktátum után népszavazáson mondta ki, hogy Magyarországhoz akar tartozni. Bár nyomát ma már alig találni, a szétszóródott lakosság leszármazottai számon tartják származásukat, visszajárnak a romfaluba. A lengyelek az ország többi részén is összetartanak, ápolják identitásukat és a magyar–lengyel barátságot.

Fotó: Andras Eberling

A derenkieknek ez előbb nem tetszett, aztán belenyugodtak. Becsületesen kifizették őket, a régi porta árából jó minőségű földet vehettek maguknak másutt. Mégsem lett jó vége a történetnek, mert az 1950-es években éppen emiatt kuláklistára kerültek.Elsőként lengyel kutatók figyeltek fel a népcsoportra az 1980-as évek elején. Olyan messzire szakadt közösségre leltek itt, mint a magyarok Moldvában. Éppúgy, mint a csángók, a derenkiek is szinte érintetlenül őrizték meg a XVIII. századi lengyel nyelvet. Tárgyi hagyatékukból a miskolci Herman Ottó Múzeum szakemberei állítottak össze jelentős néprajzi gyűjteményt. Az anyag a budapesti lengyel múzeumba került tartós letétbe, egy része állandó kiállítás keretében tekinthető meg az Állomás utcai épületben.

Rémiás Tibornak, a miskolci közgyűjtemény akkori osztályvezetőjének, a nyíregyházi Jósa András Múzeum jelenlegi igazgatójának – aki származását nézve maga is derenki górál, avagy gurál – és Janusz Kamockinak, a krakkói Jagelló-egyetem történészprofesszorának sikerült dokumentumokkal bizonyítania, hogy a XVIII. század elején a lengyel telepesek a mai Bukowina Tatrzańska, Białka Tatrzańska és Czarna Góra településekről érkeztek Szádvár alá.

Kettévágott utca

– A pestis miatt kiüresedett faluba legnagyobb tömegben a szepességi górálok jöttek, akik odahaza erdőművelésből éltek, és itt hasonló tájjal találkoztak – idézi fel a feledésbe merült múltat Rémiás Tibor, aki több monográfiát is írt a településről. – Mivel a köves talaj miatt a földművelés nem ment, szívesen foglalkoztak állattenyésztéssel, híresek voltak a hízott disznókról. Csak egy-két magyar iparos költözött be a faluba, illetve azok, akik ide házasodtak, így a trianoni Magyarország egyetlen homogén lengyel községe Derenk volt. Mégis a leghűségesebb magyar falunak bizonyult! A csehszlovák–magyar határt a falu egyetlen utcájának közepén húzták meg, minden a túloldalra került Jabloncához kötötte őket. Ennek ellenére népszavazáson úgy döntöttek, Magyarországhoz akarnak tartozni. Ezután tették a határt a domboldalra.

A kutatások azt is igazolták, hogy a derenkiek számára a lengyel eredet nem volt teljesen egyértelmű. Magukról úgy beszéltek, mint ahogyan a környező magyar falvak lakói emlegették őket, vagyis tótként, amin szlávot, szlovákot értettek. Az öregek sokáig sajátos nyelvüket tartották legfontosabb megkülönböztető jegyüknek, ám ez mára holt nyelvvé vált. Identitástudatuk csupán a kisebbségi lengyel önkormányzatok tevékenységének köszönhetően kezdett kialakulni, újjáteremtődni.

A nyelv mellett a derenkieket római katolikus vallásuk különböztette meg a környékbeli magyaroktól. Ehhez a „mássághoz” a megváltozott körülmények között is ragaszkodtak. Nem véletlen, hogy épp a derenki búcsú megszervezésével vált egyre intenzívebbé a lengyel eredet felelevenítése, a gorál azonosságtudat reneszánsza.

A rendszerváltás után Derenk történelmi emlékhellyé, a visszatérés színhelyévé vált, a magyarországi lengyel hagyományőrzés legfontosabb forrásává. Közkinccsé tételében a Bem József Lengyel Kulturális Egyesület, a Lengyel Információs és Kulturális Központ, a Szent Adalbert Lengyel Katolikus Egyesület andrástanyai és istvánmajori részlege, valamint Istvánmajor falugondnoka, Rémiás István játszott fontos szerepet. Az 1943-ban lerombolt templom helyén felépült egy kápolna, ugyanide kőkeresztet állítottak, majd 1994-ben megszervezték az első búcsút, amelyre több százan érkeztek Borsod-Abaúj-Zemplén megye falvaiból, az ország távolabbi pontjairól és Szlovákiából. A temető is megújult, az egykori házak helyét információs táblák jelzik, amelyekből az is megtudható, hová költözött innen az illető család. A Derenk Emlékház Andrástanyán nyílt meg, abban az épületben, amelyet a derenki származású Safarcsik Tibor és felesége, Ilona ajánlott fel erre a célra.

Lengyelek az ország más területein is éltek, élnek. 44 önkormányzatuk van, ebből 17 Budapesten. A lengyel–magyar kulturális egyesületek száma is eléri a tizenötöt. Van ilyen Balatonbogláron, Békéscsabán, Egerben, Érden, Esztergomban, Dunaújvárosban, Győrben, Kaposváron, Nyíregyházán, Rákosligeten, Sopronban, Székesfehérváron, Szolnokon és Újpesten. A Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesület 1998 óta ápolja a magyar ügyért hazánk területén harcoló, illetve itt menedékre lelt lengyel katonák emlékét. A Polonia Nova Közhasznú Kulturális Egyesület a lengyel kultúrát és tudományt népszerűsíti.

A Lengyel–Magyar Piłsudski Történelmi Társaság Győrben fejti ki munkáját, ahol 2005-ben felállíttatta a magyar–lengyel barátság emlékművét, kezdeményezte a magyar–lengyel barátság napjának megrendezését, a magyar és lengyel testvérvárosok találkozóját. A társaság rendszeresen megszervezi a Szent Kinga Szabadegyetemet is, ezzel tiszteleg az ezeréves közös múlt nagy alakjai és jelentős eseményei előtt, erősíti az összetartozást.

Tótos lengyelek

A fővárosban Kőbányán élt a legtöbb lengyel, ahová már a XIX. században érkeztek. Borsodi Lászlóné felmenői is köztük voltak. Gyermekként sokat hallgatta nagyszüleinek, Szlávik Jánosnak és hitvesének, Domszki Magdának a történeteit.

– Ük- és dédszüleinket rendesen megkínozta az út, mégis jöttek, kellett a munkahely. A legkisebbek a lovas kocsi tetején utaztak, a felnőttek gyalogoltak. Voltak, akik csak egyetlen szezonra érkeztek. Vagy így tervezték, vagy nem bírták tovább. Akik maradtak, azoknak általában úgy alakult az életük, hogy másik családdal osztoztak a munkásnegyedben kiutalt kétszobás lakáson, amíg össze nem kuporgattak annyi pénzt, hogy elköltözzenek. Mivel mi már magyar iskolába jártunk, és az apánk magyar ember volt, elfelejtettük az anyanyelvünket – emlékezik a budapesti asszony, és megmutat néhány családi fotográfiát. Nem túl régiek, az 1940-es években készültek. Korábbiak nincsenek a tulajdonában. A szerény körülmények között élő kétkezi munkás nem adott az ilyesmire.

A legnagyobb magyarországi tót „faluban”, ahogyan mondani szokták, Békéscsabán sokan ma sem tudják, hogy lengyelek is laknak a városban, és hogy a „tótos” nevek sok esetben lengyel eredetűek. Maguk a lengyelek már megbarátkoztak a jelenséggel, csak szórakoznak rajta. Leszkó Malgorzata például Dąbrowa Górniczában született, és csak 1983-ban költözött ide férje révén, aki csabai, de akit Németországban ismert meg. Ezekben az években sok lengyel kereste a boldogulását Magyarországon, mert itt jobb élet volt, mint hazájukban. Látván, hogy az ide érkezettek gyermekei kezdik elfelejteni az anyanyelvüket, 1997-ben Malgorzata nyelvtanfolyamot indított. Mivel ma már nincsenek érdeklődő fiatalok, a kurzusokat felnőtteknek tartja, akiket gyakran elvisz Lengyelországba, ahol használhatják is az elsajátított kifejezéseket.

A békéscsabai Magyar–Lengyel Baráti Kulturális Egyesületet 2000-ben hozták létre, így szeptember 26-án ünnepli megalakulásának huszadik évfordulóját. A két évtized alatt számos kiállítást, hangversenyt rendeztek, kórusuk Chopin nevét viseli. A lengyel önkormányzaton belül információs irodát működtetnek, segítenek a tolmácsolásban, fordításban, a magyar–lengyel vállalkozások létrehozásában, tanulmányutak szervezésében, és könyvtárat tartanak fenn.

A Békés megyei lengyelség érdekében végzett munkájáért Leszkó Malgorzata megkapta a Lengyel Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, és Pro Cultura Minoritatum Hungariæ díjban is részesült. A magyar­–lengyel barátságról Stanisław Worcell szavai jutnak eszébe: „Magyarország és Lengyelország két ősi tölgyfa, mindegyikük külön és önálló törzzsel, de gyökereik szélesen szétterülnek és összefonódnak a föld felszíne alatt, és láthatatlanul összekapcsolódnak egymással. Innen van léte és frissessége az egyiknek, valamint élete és egészsége a másiknak.”

Évezredes kapcsolatok

A lengyelek magyarországi jelenléte csaknem ezer évre nyúlik vissza. Az egykori lengyel–magyar határvidéket, különösen a felvidéki Árva vármegyében és a Szepességben nagyobbrészt ők népesítették be. A Duna–Tisza táján elsőként – rabságból váltva ki őket – Szent István telepített le lengyeleket. Később az Anjouk és a Jagellók is követték példáját.

Tömegesen a XVIII. század elején jelentek meg lengyelek az elnéptelenedett országrészekben, a munkaerőgondokkal küzdő földbirtokosok hívó szavára. A második nagy beáramlás a XIX. századra esik. Az 1880-as népszámlálás adatai szerint Magyarország területén százhuszonötezer lengyel telepedett le, főként Salgótarjánban, Diósgyőrött, Rudabányán, Dorogon, Tatán és Újpesten. Mivel munkaerejüket elsősorban a téglagyárakban, a kőbányákban és az építőiparban hasznosíthatták, Angyalföldön és Csepelen is nagyobb kolóniáik alakultak ki. A legnépesebb közülük a kőbányai volt ötezer lakossal. Különállását az 1930-as évek végéig őrizte meg. Ezért tevődött ide a magyarországi lengyelek szellemi-kulturális központja.

A beköltöző lengyelek közül sokan a magyar főváros gazdasági és kulturális életében játszottak említésre méltó szerepet: Józef Zarzycki nevéhez fűződik például a gyufagyártás megkezdése, az Orion elődjét Jan Krzemieniecki alapította, a divatot pedig a Monasterski és a Lezmirski család diktálta egy időben.

A lengyel nyelvű oktatás megszervezése 1901-ben kezdődött, de szervezett iskolák csak az 1920–30-as években léteztek Kőbányán, Rákoson, Óbudán és Tatabánya-Bánhidán. Az első magyarországi újságot 1872-ben adták ki. Ma több hírforrásuk, rádióműsoruk is van.

Napjainkban tizenkétezer lengyel, illetve lengyel származású magyar él Magyarországon.