Lebetonozott forrás

Olvasni nem luxus, hanem lélekerősítő gyakorlat. Szeptember 8-a, az olvasás világnapja, valamint a tanévkezdés kapcsán funkcionális analfabétákról, Kárpát-medencei utakról és a kutatás irányát is kijelölő barátságról beszélgettünk Gereben Ferenc és Nagy Attila olvasáskutatókkal.

Gereben Ferenc és Nagy Attila. A digitális olvasás jelentősen roncsolja a figyelmünket? Fotó: Bach Máté

A nyolcosztályos iskolai végzettségről bizonyítványt nem szerzők aránya Magyarországon hosszú évtizedeken át tíz-tizenkét százalék volt, csak a legutóbbi néhány évben kezd ez a szám csökkenni. Az iskolát idő előtt elhagyók arányának megváltoztatásához rendkívül sokrétű stratégiára van szükség, de meggyőződésem, hogy ennek egyik legfontosabb eleme már benne van a mai valóságban: hároméves kor után kötelező óvodába menni. A kisgyermekkori szocializációs folyamat hatása tíz-tizenöt év múlva fog majd jelentkezni, nem árt azonban tudatosítani: a PISA-vizsgálatok is csak azokat a gyerekeket érik el, akik ott vannak az iskolában. Aki kimarad, és talán írni-olvasni sem tanul meg, az a statisztikában sem szerepel. Ismereteim szerint a mai Magyarországon a funkcionális analfabetizmus a tizenöt-húsz százalékot is elérheti a felnőttek körében.

Gereben Ferenc: Hadd tegyem hozzá, az olvasói elit szintén tizenöt-húsz százalék a másik oldalon.

Lugas: A hétköznapok tapasztalatai megerősítik a számokat? Találkoztak már írástudatlan emberrel?

Nagy Attila: A nyolcvanas években a Bartók Béla úti postán odalépett hozzám egy középkorú férfi, talán a közeli munkásszállás lakója, hogy lennék kedves megcímezni a levelét. Nyilvánvalóan analfabéta volt.

Gereben Ferenc: Ha már munkásszállást emlegetsz, fiatal diplomásként TIT-előadásokat vállaltam, munkásszállókra jártam a magyar költészetről beszélni. Egy alkalommal a szervező fiatalember kezébe nyomtam a verseskötetet, hogy én majd beszélek róla, ő meg olvasson fel belőle verseket. Próbálta, de gyakorlatilag nem tudott folyamatosan olvasni.

Gereben Ferenc és Nagy Attila. A digitális olvasás jelentősen roncsolja a figyelmünket?
Fotó: Bach Máté

Lugas: Pedig már kulturális aktivista volt…

Gereben Ferenc: Vagy legalábbis szimpatizáns. Akkor döbbentem rá, hogy abban a társadalomban, amelyik a szocialista kulturális forradalom jelszavait hangoztatja, és hirdeti az olvasó népet, velünk élnek a funkcionális analfabéták. Mándi Péter 1964-es országos vizsgálata szerint az akkori felnőtt-társadalom negyven százaléka egy év alatt egyetlen könyvet sem olvasott el. Vizsgálati módszere azóta etalonná vált, amelynek alapján folyamatában is figyelemmel kísérhetjük a változásokat napjainkig.

Nagy Attila: 2005-ben már hatvan százalékra nőtt ez az arány. A legutóbbi, százmillió forint nagyságrendű kutatás négy-öt százalékkal jobb eredményt mutat, de nem vagyok meg­győződve arról, hogy a mérés során az adatokat kontrolláló korrekciós lépések is megtörténtek.

Lugas: Ezen mit ért?

Nagy Attila: Arra a kérdésre, hogy jelenleg olvas-e, könnyű rávágni, hogy igen, de árnyaltabbá válik a kép, ha néhány oldallal később rákérdezünk: milyen könyvet olvas? Amikor ötven-hatvan éves férfiak nagy fejtörés után azt válaszolják, hogy a Pál utcai fiúkat vagy az Egri csillagokat, az nyilvánvalóan szépítő hazugság.

Lugas: Nemrégiben megjelent tanulmánykötetében (Boldogult olvasókoromban – Írások a magyar olvasáskultúráról) Gereben Ferenc említést tesz a határon túli magyarság körében végzett közös vizsgálataikról. Módosít a fenti képen a tágabb, Kárpát-medencei horizont?

Gereben Ferenc: Folyamatában érdemes ránézni erre is. Az ezredfordulón még ötvenszázaléknyi felnőtt olvasóval számoltunk Magyarországon, ugyanekkor a Felvidéken és a Vajdaságban hatvan százalék, Kárpátalján és Erdélyben hetven százalék volt az olvasók aránya a magyarság köré­ben. Ezen megdöbbentünk: fél évezredes hie­delem dőlt meg, hiszen a nyomtatott könyv korától kezdve a polgárosodás és a műveltség kéz a kézben járt. Miközben elhittük, hogy a modernizáció velejárója az olvasás, azt tapasztaltuk, hogy a jólét előrehaladásával a könyvolvasás visszaszorul, ellenben a szociálisan, infrastrukturálisan elmaradott régiókban konzerválódik a hagyomány.

Lugas: A jólét ezek szerint szellemileg leépít?

Gereben Ferenc: Ez akkor tűnt ki leginkább, amikor rákérdeztünk: mit olvasnak? A határon túliak magyar klasszikusokat – akikre leginkább szükségük volt az identitásuk fenntartásához. Szó, ami szó, meg voltunk illetődve. Aztán kint is beindultak a kommercializálódás és az amerikanizálódás folyamatai, tarolt a bóvli, amely a rendszerváltozás után elöntötte a hazai piacot.

Nagy Attila: Ez a tömbmagyarságra volt igaz. A szórványban torokszorító találkozásokban volt részünk. 1993-ban Marosvécsen megálltunk a kastélynál, amelyről tudtuk, fogyatékos gyerekek otthona. Nagy könyörgésre beengedtek minket a kertbe, kísérőnk bemutatkozott: Bátori Erzsébet – döbbenetes volt hallani –, és mutatta: „ott áll a nevezetes Helikon-asztal, de most ne nézzünk oda, sem a harmadik emeleti ablakra, mert onnan figyelnek bennünket”, és ahogy folytatta, román félmondatot kevert a szövegébe. Visszakérdeztem, hogy bocsánat, nem értem. Akkor meghökkent: „Uramisten, magam sem tudom már, hogy magyar vagyok vagy román!” Ellenpélda Zetelakáról, Székelyudvarhely szomszédságából, ahol 1991-ben föltettük a kérdést Kacsó András tanító úrnak: Mit gondol, vajon ötszáz év múlva lesz-e Magyarország? Elszánt válasz érkezett: Azt nem tudom, Magyarország lesz-e még, de hogy mi, székelyek leszünk, az biztos!

Gereben Ferenc: Nemrég Marosvécsen jártam, és láttam, hogy ha keservesen is, de a múlt néhány fontos eleme azért átmentődik a jövőbe. A kastélyt visszakapta a Kemény család, az erdőkből is valamennyit.

Lugas: Sokat utaztak. A mai vizsgálatok inkább online zajlanak, és egyre kevesebb szó esik az olvasók értékrendjéről is. Közös utazásaik során reflektáltak egymás kulturális hátterére?

Gereben Ferenc: Attila autóján mentünk a székelyföldi Illyefalvára könyvtáros-továbbképzéseket tartani a kinti kollégáknak, útközben olyan élettörténeteket osztottunk meg egymással, amelyeket mélyen elraktároztunk ifjúkorunk zugaiba. A vizsgálatok is a gyökerekig, a vallásosságig vezettek vissza bennünket. Nagyon jó együttműködés alakult ki közöttünk, amikor ki-ki meg kellett szólítsa a maga vallási kultúrájának képviselőit. Vizsgáltuk a katolikus és református értékrend és az olvasáskultúra összefüggéseit, majd Attila a középiskolás gyerekek olvasási és értékrendi mutatóit, én pedig a felnőttekét mértem fel. Egymás fejével tudtunk gondolkodni. Megőriztük a gyökereinket, de teljes konszenzussal. Ezt hívom én ökumenének.

Nagy Attila: Kettőnk barátságát az egymástól való tanulni vágyás hajlandósága is jellemzi. Feri templomba járó, katolikus ember, akinek a művészettörténeti érdeklődése igen erősen hatott rám. Árpád-kori templomainkról beszélgettünk egyszer. Én akkor már jó ideje nem voltam templomba járó ember, de a beszélgetés hatására elmentem a nyírbátori református templom istentiszteletére. A zsoltár úgy fakadt fel belőlem, mint mikor a lebetonozott forrás áttöri a követ, négyéves lányom meg is kérdezte: miért sírsz, papa? Praktikusra fordítva: Feri pannonhalmi diák volt, nekem debreceni gyökereim vannak, érdemesnek látszott tehát az egyházi iskolákat is bevonni a kutatásba. Máig nem felejtem, amikor az 1985-ös vizsgálat adatait bogarászva észleltem, nem hit kérdése, hanem szociológiai tényekkel tudom bizonyítani: egy az Isten.

Lugas: Mi jellemezte a középiskolások értékvilágát akkoriban?

Nagy Attila: Többek között tíz versszakot tettünk eléjük a vicik-vacak nótától a klasszikus verssorokig, hogy művészi értékük szerint osztályozzák őket. A szerző nevét elhallgattuk. A tíz közül ez lett a legrosszabb megítélésű az országos mintában, miközben a felekezeti iskolákban az abszolút első helyre került: „Csukott ajtókon zörgetek. / Sötét szobád, akár az akna. / A falakon hideg lobog. / Sírásom mázolom a falra.”

A többség úgy vélekedett erről, hogy visszataszító, felfoghatatlan. Az értéktesztekből az is világossá vált, hogy a felekezeti iskolák tanulói az üdvözülés mellett a barátságot, a szeretetet és a szerelmet, a belső harmóniát, a bölcsességet és a szépséget tartották a legfontosabbnak, szemben az országos mintával, amelyben a társadalmi elismertség, a jólét, a kellemes munka, a pontosság és a tisztaság jelent meg legfőbb értékként.

Gereben Ferenc: A felnőttek oldaláról nézve ugyanezt: a klasszikus szerzők iránt a reformátusok érdeklődtek inkább, a katolikusok hajlamosak voltak a „nagy irodalom” látszatát keltő bestsellerek irányába fordulni, míg a direkt szórakoztató lektűrt a nem vallásos válaszadók olvasták legnagyobb arányban. De 2000-re ez is összemosódott, a hagyományos értékrendet kilúgozta a nemzetközi bestseller. A magyar klasszikusok vesztesei lettek ennek a folyamatnak.

Nagy Attila: Ráadásul 2020. szeptember 1-jétől folytatódik a magyar nyelv és irodalom órák számának évtizedek óta tartó csökkenése. Fel kellene mérni, hogy a magyar társadalom majdani alakulása szempontjából mi lesz a gyermekeink sorsa. A család szerepe perdöntő, mert az iskola „hozott anyagból dolgozik”. Főképp az otthonról hozott kulturális tőkére építhet. Legfontosabb feladatunk, hogy a családok mind szélesebb köreiben kívánatossá váljanak az iskola által közvetített értékek, mert a sikeres társadalmi integráció máig megkerülhetetlen intézménye az iskolarendszer.

Lugas: Hogy aztán ötven év múlva a mai fia­talok is Gárdonyi Gézára vagy Jókai Mórra hivatkozzanak legfrissebb olvasmányként?

Gereben Ferenc: Ezek a szerzők a magyarság kulturális kódjait őrzik, legjobb műveik nemzeti identitásunk részei. Egyfajta védőoltást jelentenek az infokommunikációs technológia térnyerése idején. Nicholas Carr szerint „a neten való élet valójában állandó elcsábíthatóságot és állandó intellektuális szétesettséget feltételez”. És kiszolgáltatottságot! Ahogyan egy elektronikus reklámban olvastam: „Ha nem írunk rá semmit, akkor is elolvasod!” Csak ennyi állt az oldalon. Megdöbbentem, hogy ez a cég mit reklámoz igazából. Mi ez a pökhendi magatartás, hogy amit mi eléd teszünk, azt fogod elolvasni?!

Nagy Attila: Nem becsülném le a számítógép jelentőségét, magam is rengeteget tanulok általa, de az olvasás nem egyszerűen ismeretszerzés. Amikor szépirodalmat olvasok, időnként lassítok, és már nem is a könyvben haladok tovább, hanem a magam párhuzamos történetében. Elindul a saját életem filmje. Olvasni nem luxus, nem úri huncutság, hanem lélekgyógyító, sebeket hegedni segítő, a nagy kérdésekben újabb és újabb stratégiákat kipróbáló, lélekerősítő gyakorlat. Ezt tudja és sikeresen alkalmazza a biblioterápia és a meseterápia korunkban. Ezektől a gyakorlatoktól, varázslatos pillanatoktól nem kellene megfosztanunk magunkat! De megfosztjuk, mert teljesíteni kell, számítógép előtt ülni egész nap, és még a kikapcsolódás pillanatai is a monitorhoz kötnek.

Lugas: Ennek mi az ára?

Nagy Attila: Maryanne Wolf bostoni agykutató szerint a digitális olvasás jelentősen roncsolja a figyelmünket. Képernyőn olvasva egész egyszerűen gyengül a részletek feldolgozására való képességünk. Az iskolai oktatásban feltétlenül szükség van a hagyományos olvasás megőrzésére. Meg kell fogalmazni a célokat, hogy a szülők és a pedagógusok a gyermek kettős olvasási képességét (biliteracy) fejlesszék a digitális tartalmak kizárólagossága helyett! Tudomásul kell venni, hogy a könyvolvasás és a kézírás kihagyhatatlan össztantárgyi feladat.

Gereben Ferenc: A könyv fejleszti az önálló gondolkodást, a kreativitást és a nyitottságot. A könyv felé billenti a mérleg nyelvét az is, hogy Kopp Máriáék éppen Kelet-Magyarországon mérték a legtöbb betegséget, ott, ahol az olvasás leg­gyengébb bázisait találtuk. Ahogy a népegészségügyi mérésekre rátettük az olvasási eredményeinket, rájöttünk: ezek illeszkednek egymáshoz. Családtípusonként szintén megvizsgáltuk a helyzetet, és úgy találtuk, az egyszülős családokban kevesebbet olvasnak. Ahol anya és apa egy­aránt elérhető a gyerekek számára, ott valahogy erősebb az a harmonizáló erő, amely teljes bevetéssel működteti a kultúra energiáit.