Mladić sugárút – több tízezer ember haláláért felelős hős

Augusztus 25-én Hágában csöndben elkezdődött a „srebrenicai hóhér”, Ratko Mladić fellebbezési tárgyalása. A délszláv háborúban elkövetett háborús bűnöket vizsgáló bíróság első fokon 2017-ben népirtás, emberiesség elleni bűntettek és a hadviselés szabályainak megsértése miatt életfogytiglani börtönre ítélte őt.

Mladić, a boszniai szerb hadsereg egykori főparancsnoka 2017-ben ártatlannak vallotta magát, és fellebbezett az életfogytiglani börtönt jelentő ítélet ellen. A vád képviselői szintén fellebbezési kérelmet nyújtottak be: a muszlim nők és a boszniai horvátok ellen elkövetett bűnöket is népirtásként akarják felvetetni Mladić bűnlajstromára, és elérni, hogy ezért is elítéljék.

A fellebbviteli tárgyalás hosszas huzavona után kezdődött meg, mert Mladić és ügyvédei minden lehetséges módon megpróbálták elodázni azt. Megromlott egészségére hivatkoztak, majd kétségbe vonták, hogy szellemi állapota lehetővé teszi a tárgyalás figyelemmel kísérését. A koronavírus-járvány további halasztásra adott okot. Az ENSZ-nek a délszláv háborúban elkövetett háborús bűnöket vizsgáló bíróság örökébe lépő nemzetközi törvényszéki mechanizmusa nem hagyta magát kifárasztani. Nem úgy a nemzetközi média, amely ezúttal csekély figyelmet szentelt a srebrenicai hóhér tárgyalásának. Ez részben érthető is, hiszen az utóbbi egy-két évben oly sok válsággóc alakult ki, s oly sok áldozattal járó terrorakciók rázták meg a világot, hogy ezek fényében már nem hírértékű az a több tízezer ember, akinek életéért közvetve vagy közvetlenül Mladić felelős. A vádat kiterjeszteni még egy népirtással nemcsak hogy mellőzi a hírértéket, de annak értelme sincs, hiszen egy 78 éves embert nem érdemes még egy életfogytiglannal sújtani.

A román királyi hadsereg katonái az Oktogonnál 1919 augusztusában. Budapest megszállására álmukban sem gondoltak volna
Fotó: MTI

A fő vádpont Mladić ellen változatlanul a srebrenicai védett övezetbe menekült muszlim nők, gyermekek deportálása és több mint nyolcezer férfi, köztük aggastyánok és tizenéves fiúk lemészárlása. Ahogy korábban, Mladić most sem mutatott szemernyi megbánást sem. Az első augusztusi tárgyalási napon csak annak közlésére szorítkozott, hogy nem jó a fülhallgatója, és hogy a tárgyalóteremben eltöltött kilenc óra kifárasztotta. A második, szerdai napon azonban, amikor lehetősége volt felszólalásra, körömszakadtáig védelmezte a parancsnoksága alatt elkövetett rémtetteket: „Az volna Ratko Mladić bűne, hogy nem engedte, hogy ártatlan szerb embereket az usztasa fenevad barlangokba vessen, mint Jadovnóban vagy Jasenovacon?” A bírák szemébe vágta: „Engem olyan helyzetbe hozott a sors, hogy védenem kellett a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságot, amelyet maguk, a nyugati hatalmak a Vatikán segítségével szétvertek. Nem Ratko Mladić kezdte a háborút. Nem ő csiholta a terveket.”

Míg az első felvetés több szempontból vitatható, a második igazságtartalmát el kell ismerni. A háborús események és az azokat követő békekötés folyamatát szorosan követve az avatatlan szemlélő számára is világossá válik, hogy a tervek nem kizárólag Belgrádban készültek. Az is tagadhatatlan, hogy a Vatikán (II. János Pál, a lengyel pápa) szokatlan módon elsőként ismerte el Horvátország és Szlovénia függetlenségét, a többiek (mint például Németország) csak követték a példáját. Mladić hivatásos katona volt, a 9. hadtest parancsnoka a Jugoszláv Néphadseregben (JNA), s mint ilyen parancsot teljesített. A parancs pedig az volt, hogy a függetlenségét frissen kikiáltó Horvátországból ki kell kanyarítani a szerb lakta részeket, méghozzá úgy, hogy azok összefüggő területet alkossanak, s ilyen módon a kettévágott Horvátországot életképtelenné tegyék. Mladić és katonái 1991 nyarán, a horvát függetlenség kikiáltása után azonnal megkezdték ennek a tervnek a végrehajtását Dalmáciában és Likában azoknak a területeknek az elfoglalásával és a más nemzetiségű és vallású, alkalmasint katolikus horvát lakosságtól való megtisztításával, amelyekre a „Nagy-Szerbia” megvalósítását célzó belgrádi politika igényt tartott (így jött létre az úgynevezett Krajinai Szerb Köztársaság).

Mladić szervezte meg a helyi szerbekből álló szabadcsapatokat, akik ha lehet, még több vérengzésért felelősek, mint a reguláris alakulatok. Jóllehet a Horvátország területén elkövetett mészárlásokat Hágában nem rótták fel neki, a kollektív emlékezet megőrizte a dalmáciai Škabrnja 62 lakosának meggyilkolását, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy az összefüggő szerb terület megvalósításának útjában voltak, csakúgy mint később a muszlimok Srebrenicában. A boszniai Szerb Köztársaság létrehozása után a 9. hadtest annak „hivatalos” hadserege, Mladić pedig első katonája lett, s ettől kezdve Bosznia-Hercegovinában folytatta a nem szerb lakosság irtását, amely Szarajevó tízezer áldozatot követelő ostromában és a srebrenicai vérengzésben érte el tetőfokát.

Mladić valóban parancsot teljesített a civilek meggyilkolásával. Például felettese, Nikola Uze­lać tábornokét, amiről bizonyíték is van. De arról is maradtak híradófelvételek, hogyan szónokolt a srebrenicai tábor lakóinak: „Könyörületes leszek hozzátok, megajándékozlak benneteket az élettel.” Azt ígérte, hogy muszlim csapatok által ellenőrzött területre szállítják őket. Nem sokkal ezután parancsot adott a férfiak lemészárlására. A média azt is megörökítette, hogyan simogatta meg a kisfiúk fejét és osztogatott cukorkát nekik, miközben tizenéves bátyjukat elvitette a vesztőhelyre. Erre a cinizmusra vajon kitől kapott parancsot?

Szuvenír Mladić képével (középen) Belgrádban. Akinek nem inge... (Foto: Getty Images)

És az sem vall katonás magatartásra, hogy a boszniai háború végének közeledtével jó előre elrejtőzött a felelősségre vonás elől. 2011-ben bukkantak rá egy vajdasági faluban, de időről időre korábban is felröppentek hírek, hogy különböző családi eseményeken, lakodalmakon mutatkozott, fia közreműködésével kiszedegette nyugdíját a hadsereg pénztárából. Olykor személyesen is tiszteletét tette a bajtársaknál a JNA különböző objektumaiban. Mi több, NATO-tisztek találkoztak vele legnagyobb meglepetésükre egy sítúrán, testőröktől körülvéve. Jóllehet Milošević trónfosztása után Szerbia uniós csatlakozási tárgyalásainak megkezdéséhez feltétel volt Mladić kézre kerítése, erre évekig mégsem került sor. Ebben minden valószínűség szerint szerepük volt a szerb titkosszolgálatoknak, a segítségük nélkül nem sikerülhetett volna ilyen sokáig bujkálnia. Sőt abban a nimbuszban is, amely Mladić személyét a lakosság körében a mai napig övezi, ezért is maradtak eredménytelenek a hollétéről információt szolgáltatóknak magas jutalmat ígérő felhívások. Nem is olyan régen maga Aleksandar Vučić, jelenlegi szerb államfő is ragasztgatott „Ratko Mladić sugárút” feliratú plakátokat Belgrádban, és nemzeti hősnek kiáltotta ki, természetesen még azelőtt, hogy szerb radikális pártbeli tagságát szerb haladó pártira cserélte volna.

Ezek után Mladić jogosan reménykedik-e a felmentésben? Nem, de van annyira pragmatikus, hogy belátja, nem eshet olyan elbánás alá, mint Šešelj, aki hivatalosan semmilyen tisztséget nem viselt, így egészségi alapon szabadon bocsátható volt. Bármilyen ítélet szülessék is, Szerbiában igazságtalannak fogják tartani, a bíróság ítélkezési gyakorlatát átpolitizáltnak bélyegezik, Ratko Mladićot továbbra is hősként fogják tisztelni. Azon kevesek, akik áldozataival rokonszenveznek, az isteni igazságszolgáltatás működésével vigasztalódhatnak. Mladić lánya, Ana 1994-ben, 23 évesen öngyilkosságot követett el, az egyik magyarázat szerint az apja tettei miatti szégyenérzetből, a másik szerint szerelme halála vette rá, aki a boszniai hadszíntéren vesztette életét. A cinikusok azt mondhatnák: legalább Mladić is elvesztett valakit Boszniában.