Se kutya, se lift – wifi, kanapé, kávé: egyetem

Köztudottan három dolog kell az egyetemhez: wifi, kanapé, kávé. Ettől működik a hely. Székre a hallgató nem szívesen ül, és az órára is beviszi az italát. Közben a maga módján igenis önálló, a kreditrendszerben kiszámolja a teljesítményét, pontjait összehozza a tanmenettel, de a legtöbb diák még­iscsak a kutyakérdésre mozdul rá. Hogy miért nem lehet a tanterembe bevinni, amikor az ő lelki egyensúlyához hozzátartozik a kutya.

Amikor bedöglött a lift, megjelent egy grafika a falon: se kutya, se lift. Alkotója végső katasztrófaként élte meg a helyzetet.

Aki emlékszik még arra, milyen kézbe venni a tematikát első héten, hosszú olvasmánylistákkal bóklászni a könyvtárban, katalóguscédulákat böngészni, annak kicsit fura, hogy az oktató ikeás zsáknyi könyvvel érkezik a bölcsészkarra. De a húszévesek is megmosolyogják: ugyan, mit akar itt ezzel az internet korában? Pedig a tanár úr csak kedvet akar csinálni az olvasáshoz. Úgy okoskodik, hogy a felkínált témák közül is könnyebb választani, ha kézbe lehet venni a szemináriumi dolgozat megírásához szükséges forrásokat, s amíg a diák elidőz a tartalomjegyzék fölött, vagy legalább átpörgeti a lapokat, megérzi a tananyag súlyát. De a fiatalok nem harapnak rá az olvasmányra.

Hogy is volt előző évben? Egyik hallgatója sértődötten megjegyezte, hogy nem találta meg a kötelező irodalmat a lakóhelyéhez közeli könyvtárban. Persze hogy nem olvasta, ilyen körülmények között mit kell ezen csodálkozni? Ettől még igenis felkészült az órára, gimnáziumi éveiből is emlékszik a témára nagy vonalakban, ráadásul a beszámoló előtti este rákattintott a Wikipédia szócikkére, kimásolta, felmondta. Mi kell még? A tanár szerint ez így ciki. Többet kellene olvasni. Most pedig megjelent egy kisebb hegynyi olvasmánnyal, amit ­fotózni is lehet. Miért, nincs fenn a neten? – ül ki a döbbenet az arcokra.

Korábban jó ötletnek tűnt a tizenöt-húsz fős szemináriumok elején végigfuttatni a kérdést: kinek mi tetszett a feladott tanulmányból, ilyenkor a megszólítottak elmondták, mi keltette fel érdeklődésüket a szerző érveléséből. Megszólítottak voltak, tehát illett válaszolni, vagy legalább pironkodni, hogyha kiderült, se kép, se hang – nem sikerült elmélyedni a témában. De a pironkodás sajnos ragadós, az oktató keresi hát a motiválás újabb lehetőségeit, figyeli az együttműködés jeleit, mikor jelenik meg a várakozás öröme az arcokon. Például akkor, ha feltölti a drive-ba a kötelező olvasmányt, e-mail-csoportot hoz létre a zavartalan kommunikáció érdekében, és leginkább akkor, ha teljes a kiszolgálás. Ennek aztán év közben látja kárát, mert befektetett munka nélkül nincs elköteleződés. Újra és újra elmondja tehát: kérem, járjanak könyvtárba, kutassanak a témában. De a zsákmány megszerzésének izgalma – ami egy jó könyv levadászásával együtt jár – teljességgel hiányzik. Ami nincs a neten, az nem is létezik. De ami ott van, az valóság? A szövegek egyenrangúak, sugallja a világháló, pedig van egyfajta hierarchiájuk, és illene is különbséget tenni blogbejegyzés, ismeretterjesztés vagy szakirodalom között.

A tanár idén mindent bevet: világjárvány idején húszasával hívja be kétszáz fős hallgatóságát az előadásra, a hallgatókat beosztja, streameli az órát, és az otthon ülőknek is lehetőséget ad a véleménycserére. Hozzá is szólnak néhányan, például megkérdezik, szabad-e bevinni kutyát. De még ez sem töri le az oktatót, podcastot – rendszeresen jelentkező rádióműsort – készít doktoranduszai bevonásával, hogy kedvet csináljon a témához. További ötletei is vannak, hiszen az egyetem egyre inkább szolgáltat, és verseng a jelentkezők kegyeiért, míg végül a kutya is okos tekintettel hallgatja az előadást. Csak ne most könnyítsen magán – frászol a tanár.