A vírus nem hajléktalan

Járvány idején a fedél nélkülieké az egyik legveszélyeztetettebb társadalmi csoport. Ha egy hajléktalanszálló valamelyik lakója vírushordozó, ám ­tünetmentes, azt nem lehet kiszűrni. Akin észlelik a tüneteket, ahhoz mentőt hívnak, és kórházban kell gondoskodni a gyógyulásáról. Bár az utcai lét sok mindentől megfosztja őket, az az érzésük, hogy a maguk urai.

„Járványfüggetlen” karantén a bontásra ítélt szegedi MÁV-épületben. Rejtőzködve mit ér a megelőzés? Fotó: Délmagyarország–Török János

A csendes, szűk utcán megviselt, túlnyomórészt középkorú és idős emberek kis csoportja várakozik.

– Jön már a Zsolti! – kiált fel hirtelen valamelyikük, mire valamennyien felnyalábolják a holmijaikat, feltápászkodnak, és egy barna kerítésű épület elé ballagnak. A bejárat közelében üldögélő járókeretes hölgy szintén felemelkedik, és nekilát, hogy megtegye a hátralévő néhány lépést. Közben a Zsoltinak nevezett fiatalember belülről kinyitja a kaput. A kívülről eléje sorakozó férfiak maguk elé engedik a járókeretes hölgyet, így ő lesz az első, akin Zsolt a homlokához tartott digitális lázmérővel elvégzi a kötelező testhőmérséklet-mérést.

A Rimaszombati úton járunk, a Kelenföldi pályaudvar szomszédságában, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat helyi szociális központjában. A létesítmény reggel fél kilenctől délután fél négyig nappali melegedőként, délután öttől másnap reggel hétig pedig éjjeli menedékhelyként szolgál. Pontosan tizenhét óra, éppen kapunyitásra értünk ide. Az érkezőknek az előtérben elhelyezett kézfertőtlenítő automatát is használniuk kell, mielőtt elfoglalhatnák a szállásaikat vagy a közösségi helyiségek valamelyikét.

– Időszakos férőhelyeket működtető szállás vagyunk, meghatározott időre biztosítunk fekvőhelyet, így az intézményelhagyási tilalom esetünkben értelmezhetetlen. Az arc eltakarását nem írhatjuk elő folyamatosan, a lakóink ugyanis esznek-isznak, tisztálkodnak, aztán lefekszenek aludni. Eközben nem lehet rajtuk a maszk – mondja Bíró Péter intézményvezető.

A szociális központban elsősorban a megelőzésre összpontosítanak: több ezer maszkkal rendelkeznek, hogy valamennyi lakónak adhassanak, a szekrényeik pedig teli vannak részben az első hullám idején, részben a közelmúltban beszerzett fertőtlenítőszerrel. Emellett ügyelnek rá, hogy az ágyakat szellősebben helyezzék el, mint korábban, emiatt a szálló tizenöt fős kapacitása ideiglenesen tizenkét főre csökkent.

– Ha valamelyik lakónk vírushordozó, ám tünetmentes, azt nem lehet kiszűrni. Akinél észleljük a tüneteket, ahhoz mentőt hívunk, és kórházban gondoskodnak a gyógyulásáról. Ha a helyzet rosszabbra fordulna, a tavasszal kidolgozott forgatókönyvet követnénk: a szemköz­ti – korábban iskolaként működő, jelenleg szintén a szeretetszolgálat használatában álló – épületben elkülönítőt alakítanánk ki, kezdetben nulla-huszonnégy órás megfigyelés alá vonva a fertőzötteket. A karantén idejének letelte után – megfelelő ütemezéssel – az őket átvevő, egyéb „máltais” intézményekbe irányítanánk őket – mondja fel a protokollt Bíró Péter.

A társalgóban egy asztal, hűtőszekrény, néhány szék, a falak mellett a padlóra fektetett matracok.

Az asztalon ingyenes újságból kitépett, félbehajtott oldalak, rajtuk kenyérszeletek, felvágott, paprika – a lakók éppen most fejezték be a vacsorát. Egybehangzóan állítják, a hatóságok megteszik, ami rajtuk múlik, az emberek meg változatlanul átnéznek rajtuk. De mert mindannyiuknak megvan a negatív tesztje, félni nem igazán félnek.

„Járványfüggetlen” karantén a bontásra ítélt szegedi MÁV-épületben. Rejtőzködve mit ér a megelőzés?
Fotó: Délmagyarország–Török János

Elterjedt tévhitek

– Három maszkom is van, és ha kifogynék, itt adnak újat – állítja Nagy László, majd beszámol, mivel tölti az időt a szállón: az évek alatt összegyűjtött vagy háromszáz, DVD-re kiírt filmet, azok közül szokott választani egyet-kettőt. Kedvence a második világháború idején játszódó lengyel sorozat, A négy páncélos és a kutya, de szereti a „röhögtető” darabokat is. Fesztelensége akkor sem múlik, amikor a szállón kívül töltött időről kérdezzük. Minden szépítés nélkül bevallja: Iszok, mint egy dízel Zil száz kilométeren! Részletezi is: két darab műanyag palackos, kétliteres bort vásárol, darabját ötszázharminc forintért, és estére alig félliternyi készlete marad. Ez annyit tesz, hogy napi három litert „küld le”. Igaz, ha a barátai is a közelben vannak – a budaörsi és a budafoki buszpályaudvar a törzshelyük –, megosztja velük. A „miből?” kérdésre öntudatosan reagál: – Nem tarhálok, de hadd ne mondjam meg, miből. Az nem tenne jót nekem, és nem akarok kiszúrni magammal!

Egyébként 22 800 forint segélyt kap, aktív korúak ellátása címén, további tízezret átmeneti segélyként. Nem aggódik különösebben: a közeljövőben kinéz neki valami munka, ha jól tudja, egy játszótér építésénél kell segédkeznie.

– Piercing intézi a melót – teszi hozzá, mintha ezzel mindent elmondott volna. És csak­ugyan, a társai felszisszennek: – Na, ha ő, akkor annak annyi! – jegyzi meg az egyikük nevetve. Lászlót ez az eshetőség sem billenti ki jókedvéből. Sok helyen dolgozott már – volt gumiszerelő, ­vasbetonszerelő, segédmunkás és árufeltöltő a Tescóban –, és volt idő, amikor még lakása is volt. A felesége adta el a háta mögött, miután szétmentek. Ő ugyan nem látta a szerződést, amit alá kellett volna írnia az adásvétel előtt, de az asszonynak így is sikerült a dolog. Egy lányuk született, huszonhét éves, Németországban él.

– Hentesboltban dolgozik, pedig vegetáriánus. Szoktam is kérdezni tőle, amikor nagy néha beszélünk, ugye, nem kell a kínálatból ennie – említi, és a beszélgetés kezdete óta először hervad le a kedélye. Nem beszélnek gyakran, a lány nem érdeklődik iránta, számára ő már „elesett hős”. És hogy mégis mire volna leginkább szüksége?

– Legalább két guminőre! – vágja rá könnyedén, ám az ablak mellett álló, sovány és kopasz férfi – aki eddig karba tett kézzel, némán figyelte a társalgást – másként reagál.

– Az egészségemre! Ha megvolna, visszanyerném a munkámat! – bukik ki belőle keserűen. ­János grafikusművész volt. Amíg tudott dolgozni, mesekönyveket illusztrált, kifestőket készített. Aztán elkezdődtek az egészségi problémái: három helyen cseréltek eret a testében, és amputálták az egyik lábfejét. Ötvenhét éves korában pedig leukémiát diagnosztizáltak nála, kemoterápiára kellene járnia, de nem teszi: nem akarja meghosszabbítani a szenvedéseit. Ugyanakkor rajzolni sem rajzol, hogy alkotásait elküldje a különféle kiadóknak.

– Nem látom értelmét. Manapság már minden számítógéppel készül, és mindent elöntött a Kínából érkező, olcsó tucatáru – adja okát. Így leginkább a becsületkönyvtárakat járja (lényegük, hogy ingyen el lehet hozni a könyveket, de miután az ember elolvasta, vissza is kell vinni őket), hetente általában egy kötettel végez. Ami pénzhez hozzájut, annak legnagyobb részét rejtvényújságra költi, leggyakoribb elfoglaltsága ugyanis a keresztrejtvényfejtés. Két lánya Los Angelesben él, nincs velük kapcsolata. Mielőtt megindokolhatná, miért, László visszaveszi a szót, és megjegyzi: ez a hely más szállókhoz képest teljesen rendben van, többek között azért, mert itt nem lopnak…

A Máltai Szeretetszolgálat hajléktalanok számára létrehozott, speciális háziorvosi rendelőt is működtet, Budapesten ennek keretében évente 14-15 ezer alkalommal nyújtanak ellátást. (Egy személynek az év során akár többször is.) Szep­tember óta körülbelül nyolcszáz-ezer fő fordulhatott meg náluk, a járványhelyzettől függetlenül kialakult problémákkal – jellemző módon szív- és érrendszeri rendellenességekkel, a dohányzás következtében kialakult légzőszervi megbetegedéssel, neurológiai és pszichiátriai problémákkal, az alkoholfogyasztás következtében fellépő gyomor-bélrendszeri betegségekkel, valamint fekélyekkel. Békási Sándor intézményvezető cáfolja azt a viszonylag széles körben elterjedt hiedelmet, miszerint a hajléktalanok szervezetét olyannyira megedzették a viszontagságok, hogy ellenállóbbá váltak a vírussal szemben:

– Leromlott egészségi állapotuk, valamint a számos krónikus betegség azt mutatja, hogy a vírus rájuk nézve is fokozottabb rizikót jelent – mondja. – Ennek ellenére a vírusjárvány második hullámának megérkezése óta a rendelőben alig néhány emberen észleltük a fertőzöttség tipikus tüneteit. Őket – a vonatkozó szabályok értelmében – azonnal kórházba utaltuk.

Az intézményvezető tapasztalatai szerint a fővárosi otthontalanok körében nem lehet nagymértékű fertőzöttségről beszélni. Ennek egyfelől az az oka, hogy az ellátó intézmények ügyelnek rá, hogy létesítményeiket Covid-mentesen tartsák, a velük kapcsolatban álló otthontalanoktól pedig megkövetelik a biztonsági előírások betartását. Másfelől az utcán élő hajléktalanok nem tartanak közeli kapcsolatot a többi társadalmi csoporttal. Egy átlagember ritkán kerül másfél méternél közelebb egy fedél nélkülihez, de még ebben az esetben is huzamosabb időt kellene a közelében töltenie, hogy elkapja tőle a vírust. Ilyen együtt tartózkodásra pedig nem sűrűn akad példa. Békási doktor úgy érzékeli, jelenleg leginkább az a kérdés foglalkoztatja az utcán élő otthontalanokat, hogy a hideg idő és az esők beköszöntével előbb-utóbb csak be kellene húzódniuk valamelyik tartós elhelyezést nyújtó szállóra, ám ehhez két negatív tesztre volna szükségük. Erre viszont a többségüknek nincs pénze.

A Nemzeti Népegészségügyi Központ tájékoztatása szerint az átmeneti elhelyezést nyújtó éjjeli menedékhelyek igénybevételéhez nem szükséges PCR (légúti mintából vett) vizsgálati eredmény. A PCR-vizsgálat csak a mintavétel pillanatában fennálló fertőzöttségről, illetve fertőzőképességről ad felvilágosítást. A gyakorlatban nem kivitelezhető, hogy minden este, amikor a hajléktalan bemegy az éjjeli menedékhelyre, új vizsgálati eredményt szolgáltasson.

Arról, hogy az utcai gondozószolgálat a járvány idején milyen munkát végez az otthontalanok körében, Vácott győződünk meg. A főváros vonzáskörzetében lévő, harmincháromezres településen mintegy százhúsz hajléktalant és csaknem hajléktalan sorban élőt tartanak nyilván.

– Húsz főnek tudunk helyet biztosítani a nappali melegedőben, tizenhatnak az éjjeli menedékhelyen és tizenkettőnek az átmeneti szállón. További hat főt tudunk elszállásolni külső helyszínen. Az utcai gondozószolgálattal mintegy húsz-huszonöt fő dolgát tesszük könnyebbé – magyarázza Járja Andrea, a Szociális Szolgáltatások Házának igazgatója.

Munkatársai közben bepakolják a szétosztásra váró élelmiszercsomagokat a létesítmény ezüstszürke Renault kisbuszába, úgyhogy nincs más dolgunk, mint beülni a kockás pokróccal borított hátsó ülésre, és már indulunk is. Néhány perc után lefordulunk a főútról, lépésben haladunk az egyenetlen földúton, míg mindkét oldalon egy-egy összefüggő, földszintes épületsor tűnik fel: az Avar utcai garázsok füzére. Az autótárolókban jelenleg hajléktalanság közelébe sodródott emberek laknak. A tulajdonosokkal kötött bérleti szerződés alapján költöztek be, de ettől a húsz-huszonöt négyzetméteres helyiségek komfortfokozata még nem emelkedett meg: a falak közé természetes fény szinte egyáltalán nem jut be, a világításhoz és mosáshoz szükséges áramról – és persze a fűtésről – ki-ki úgy gondoskodik, ahogy tud.

Andrea és szociális munkás kísérőnk, Bea kiemel egy csomagot a kisbusz hátuljából, és az elsőnek választott garázs felé indulnak.

Nagy László (jobbra) volt már vasbetonszerelő, segédmunkás és árufeltöltő, és egykor még lakása is volt
Fotó: Kurucz Árpád

A rezsó luxusa

– Mentett – vagyis értékesítésből visszamaradt, de fogyasztásra alkalmas – pékáru, máj­krém, rizs, borsó- és babkonzerv, valamint hűtött készétel – ismerteti az igazgatónő, mit tartalmaz a zacskó. – Utóbbiakat azért adhatjuk, mert az ittenieknek van főzési lehetőségük: leg­gyakrabban rezsón melegítik meg maguknak az ebédet vagy vacsorát.

Bea kopogására hosszú hajú, vékony asszony kerül elő a masszív fémajtó mögül. Zsuzsa hat éve lakik itt, egy mosodában van munkája, a párjával együtt összesen százhúszezer forintot keresnek, ebből tízet költenek a helyiség bérlésére. Szépen ellátják magukat, állítja, nyilván ezért is mond nemet a felkínált maszkokra és takarókra, miközben Bea egy elektromos hőmérővel ellenőrzi a testhőmérsékletét.

– Ha valamelyik ellátottunkról kiderülne, hogy lázas, a háziorvosi szolgálatunktól kapna egy beutalót a helyi kórházba. Eddig egyetlen embert sem kellett beutalnunk – tudatja az igazgatónő. A hőmérő alig 36 fokos értéket jelez, beavatkozásra tehát most sincs ok.

Az Avar utca után a belváros felé vesszük az irányt. A Nagyboldogasszony-székesegyház szomszédságában két férfira figyelünk fel a templomhoz tartozó, aprócska parkban. Andrea és Bea éppen őket keresték. Bea hozzájuk siet, majd azzal tér vissza, hogy nem járulnak hozzá, hogy fénykép készüljön róluk, és a nevüket sem szeretnék megmondani. Az ellen viszont nincs kifogásuk, hogy a segítőkkel folytatott beszélgetés fültanúi legyünk. Miután átestek a testhőmérséklet-ellenőrzésen, és átvették a csomagokat (amelyekből immár hiányzik a készétel, hiszen az utcán élőknek nincs eszközük és lehetőségük, hogy megmelegítsék maguknak), a testesebb, szakállas férfi elmondja, miért vannak itt.

Járja Andrea (jobbra) és segítője, Bea a váci garázssoron. Szociális őrjárat járvány idején
Fotó: Kurucz Árpád

A Gödör titka

– Bevállaltuk a park takarítását. A plébános úr azt mondta, sokan becsöngetnek hozzá, hogy segítséget kérjenek, de hogy valaki segítséget adjon, olyannal még nem találkozott! – jegyzi meg, és hangjából érezhető büszkeség árad.

Bea bólint, majd – mintha csak egy korábban megkezdett csevegést folytatna – közli a másik, vékonyabb testalkatú férfival, hogy immár két hete elkészült az OEP-igazolása, már csak be kellene jönnie érte a szolgáltatások házába. (E dokumentum ahhoz kell, hogy a hajléktalan, akinek a nevére kiállították, fél évig méltányossági alapon, tehát tb-járulék fizetése nélkül vehesse igénybe az egészségügyi ellátást.) A férfi sietve jelzi, hogy még ma bemegy érte, de a hangja színtelen, mintha maga sem hinné, hogy így lesz. A pulzusa nagyon magas, olykor 146-ra is felszalad, de a váci kórház kardiológiai osztályára nem megy, a budapesti Honvédbe szeretne befeküdni.

– A következő ilyen alkalom elvisz! – jegyzi meg, és a pad karfájára terített, élénkzöld hátizsákot kezdi babrálni.

– Még jó, hogy itt vagyok mellette! – veszi vissza a szót a szakállas.

Az igazgatónő biztató pillantást vet rá:

– Diplomás szakápolóként csak tud a barátjára vigyázni…

– Tudnék én, csak hát nem hallgat rám! – hangzik a válasz.

– Sajnos az egészségük a legkevésbé fontos nekik. Általában nem érték a számukra – jegyzi meg Bea, amikor már visszafelé tartunk a kocsihoz. Az igazgatónő hozzáteszi: – Bármilyen helyzetben legyen is, fontos a hajléktalan akarata. Szándékai ellenére senkin sem lehet segíteni, ezért ahhoz kell igazodnunk, amit ő szeretne. Bár az utcai lét sok mindentől megfosztja őket, az az érzésük, hogy a maguk urai. És ez a fajta szabadság sokak számára vonzóbb, mint a szállóbeli élet.

Igaz, ellenpélda is akad. Akik az intézményi ellátás mellett döntenek, féltékenyen ügyelnek rá, nehogy olyanok is igénybe vegyék, akik megítélésük szerint nem jogosultak rá:

– Egyszer megtudták, hogy egy férfi Budapestről érkezett. Nem sokat finomkodtak vele. Megragadták, és a kezeinél-lábainál fogva áthajították a kerítés fölött, mondván: menjen vissza a fővárosba, az itteni ellátást hagyja meg a váciaknak!

A sínek alatt átvezető aluljáró kihalt. Budapesten feltehetőleg több hajléktalan is tanyázna egy ehhez hasonló, föld alatti átkelőben, itt azonban egyet sem látunk. Amikor a túloldalon visszatérünk a felszínre, és Vác-Alsóváros irányában megindulunk visszafelé, váratlanul véget ér a betonkerítés, amely jobb kéz felől jó pár lépésen át kísért minket. Száraz levelekkel fedett, elhanyagolt lépcső bukkan elő a lombos ágak fedezékéből. Leballagunk rajta, és néhány lépés megtétele után viszonylag nagy kiterjedésű, derékmagasságú fűtől lepett, üres placcra érünk. Ez az úgynevezett Gödör.

– Régebben rockkocsma működött itt, sörpadokkal és szabadtéri koncertek megtartására alkalmas színpaddal. Úgy nyolc évvel ezelőtt, amikor még utcai szociális munkásként dolgoztam, egyszer csak hívott a rendőrség: jöjjek gyorsan, szükség volna a segítségemre – meséli Andrea. – Sehogy sem tudtam elképzelni, mi történhetett, de siettem. Amikor ideértem, láttam, hogy a színpadon egy test van kiterítve: egy hajléktalan hullája! A pódium alatt ásott magának egy gödröt, oda mászott be, és ott is fagyott meg. Rajta kívül vélhetően senki sem tudott a rejtekhelyéről, így senkinek sem jutott eszébe, hogy itt kellene keresni – ki tudja, mióta lehetett halott, amikor rátaláltak…

A színpadot azóta elbontották, az egyszerű szociális munkásból pedig intézményvezető lett, de az utcai gondozók – Andrea döntése értelmében – minden alkalommal felkeresik a Gödröt. A lépcső közelében található beugróban ugyanis rendszeresen meghúzza magát egy vagy több otthontalan. Amint azt a bokrok ágai között kifeszített szárítókötél, a talajt borító – szétdobált ruhadarabok és összetaposott pillepalackok alkotta – szőnyeg, valamint a bejárat elé erősített, szürkéskék ponyva jelzi, a „lakrész” most is használatban van: egy Imre nevű fedél nélküli szokta itt tölteni az éjszakákat. A ponyva mögött két egymásra fektetett, átható szagot árasztó matrac, néhány gyűrött pokróc és egymásra tornyozott, műanyag ételhordó dobozok várják vissza a pillanatnyilag távol lévő háziurat. Kísérőink úgy vélik, bement a városba, hogy kéregetéssel némi pénzhez jusson. Bea kézzel írott üzenetet szúr az egyik bokor ágára, amelyben tudatja Imrével, hogy nem találtuk itt, ezért az esti körutat bejáró szociális munkások ismét felkeresik a helyszínt.

– Így pontosan tudjuk, mikor fordultunk meg itt utoljára, ahogy azt is, mióta nincs hírünk Imréről. Ha napokig nem változik a helyzet, értesítjük a rendőrséget – vázolja a várható lépéseket Andrea. – Nem fordulhat elő, hogy akár csak egy ellátott is kikerüljön a látóterünkből, hisz senkinek sem kívánhatjuk, hogy úgy járjon, mint az a szerencsétlen nyolc évvel ezelőtt.

Bizonytalan számtan

A hajléktalanok létszámára nézvést nincs pontos statisztika vagy kimutatás, leginkább a Menhely Alapítvány önkéntes válaszadáson alapuló felmérését szokták idézni, amelyből az derül ki, hogy a különféle ellátó intézményekkel kapcsolatban álló hajléktalanok közül hányan válaszoltak a szervezet kérdéseire. Idén egyébként összesen mintegy hétezer-hatszáz fő, akik közül 3067 a fővárosban él. E felméréstől függetlenül léteznek más becslések is, a leggyakoribbak szerint nyolc-tízezer hajléktalan élhet Budapesten. A hosszabb távú elhelyezést adó átmeneti szállókon, valamint az egy éjszakára befogadó éjjeli menedékhelyeken a fővárosban ötezer-ötszáz férőhely van.

– A hajléktalanokra ugyanazok a járványügyi szabályok vonatkoznak, mint mindenki másra – mondja Aknai Zoltán, a Menhely Alapítvány igazgatója. – A különböző intézmények igyekeznek olyan „házirendet” bevezetni, amellyel csökkenthetik a fertőzés bekerülését, terjedését. Jellemzően mindenhol kötelező a kézfertőtlenítés, a szociális távolság betartása, és – ahol értelmezhető és kivitelezhető – az arcmaszk használata. Az étkezést nyújtó szolgáltatások esetében az arcmaszk használata például nem releváns. A tavaszi járvány idején az derült ki, hogy a tesztelésen átesettek közül a hajléktalanok között jóval kevesebben vannak, akik megfertőződtek, mint a többségi társadalomban.

A szakemberek egyetértenek abban, hogy a hajléktalanok járvány idején az egyik legveszélyeztetettebb társadalmi csoport, az egészségi állapotuk, az életkoruk vagy akár az elhelyezési körülményeik miatt. Mások úgy vélik, hogy rendezetlen helyzetük, az abból adódó kockázatok miatt esetenként ők is kockázatot jelenthetnek a többi csoport egészségére. A vírus ugyanis nem hajléktalan.