időjárás 1°C Elza 2022. december 1.
logo

Baskír félvér – Árpád magyarjainak útjai

Bertók T. László
2020.10.11. 16:44
Baskír félvér – Árpád magyarjainak útjai

Huszonöt évvel ezelőtt egy lovasokból álló csapat elhatározta, hogy a honfoglaló ­magyarok előtti főhajtásként – alighanem elsőként – öt hónap alatt végiglovagolja vándorló eleink­ útját Magna Hungariától Levédián és Etelközön keresztül egészen mai fővárosunkig. Útjukat Árpád vezér magyarjai 895-ös vereckei bejövetelének ezeregyszázadik évfordulójára időzítették. A legifjabb közülük egy 18 éves lány volt, aki a túrán ért felnőtté, vált igazi lovassá, és akinek további életét is meghatározta az expedíció.

A Kelenvölgyi Lovardát körbevette, szinte kiszorítja magából a terjeszkedő város. Korábbi futtatóján átadás előtt álló négyemeletes társasházak sorakoznak sűrűn egymás mellé építve. A beruházó „lakóparknak” nevezi, de miként lenni szokott, ebből a „park” szó csak erősen túlzó marketing. Az öreg lovardának mindenesetre végleg költöznie kell a fél kilométerrel kijjebb lévő új helyére, amit gazdái sem nagyon bánnak, mert ott sokkal tágasabb. Meg aztán nem hiányzik nekik, hogy a betondzsungel majdani lakóinak trágyaszagproblémájuk adódjon. Mi azonban még a régi, zsúfolt és kétségkívül illatozó lovardában találkozunk Diószegi Edinával. Ő az a hölgy, aki a huszonöt évvel ezelőtti honfoglalási túra legfiatalabb résztvevője volt, és akinek az egész további életét meghatározta az akkori esemény. Férjével is – aki édesapjától örökölte a lovardát, és a mérnöki pályát hagyta hátra a lovakért – a hátasoknak köszönhetően ismerkedett meg.

Féltucatnyi lovaglóöltözetes bakfis és kamasz nyüzsög a régi istállóépületekkel és szalmabálákkal szegélyezett lovardaudvaron – köztük Edina gyermekei is. Van, aki éppen a bokszok felé kíséri lovát inni, és van, aki patát pucol, csutakol, ami kötelező program a lovaglás után. Különös jelenség, hogy a lovasok zöme – mint a legtöbb lovardában – itt is lány. Semmi rejtély, nincs rá jobb magyarázat, mint hogy divat. Már csak a díjugratók között van férfifölény.

Edina egy fal mellett ácsorgó csontsovány, a többihez képest kis termetű ló mellett áll. A sötétbarna kanca méretben valahol egy póni és egy átlagos európai ló között helyezkedik el.

Diószegi Edina a Mese nevű kancával negyedszázada, az expedíció idején és ma
Fotó: Teknős Miklós

– Ő itt Mese! Igazi baskír félvér, vele tettem meg a négyezer-ötszáz kilométeres utat Magna Hungariától Budapestig. Nem azért ennyire sovány, mert éheztetjük, hanem a kora miatt. Harminc év a lovaknál ritkaság, de neki nagyon jó a genetikája. Meg aztán a hucul fajták eleve szívósabbak, mint az európai lovak. Kap persze speciális tápot, vitamint, de ettől még kilátszanak a bordái. De így is még mindig teli van energiá­val, ha futásról van szó. Én már nem ülök fel rá, de van egy barátja, egy kislány, aki hetente többször is megjáratja, olyankor Mese majd’ kicsattan a boldogságtól, hogy ügethet.

Mesét 1995-ben, valahol Magna Hungaria területén, a baskíriai Meleuz város környékén vásárolták a lovascsapat erre hivatott tagjai, akik jó előre kiutaztak beszerezni a hátasokat. Arrafelé ridegtartás a jellemző, és mivel földutakon járnak, többnyire nem is patkolják őket. A túra ötlete Edina édesapjáé, idősebb Diószegi Györgyé volt, akit egy, az MTV által a millecentenáriumra meghirdetett dokumentumfilmes pályázat inspirált. Úgy gondolta, mi mással lehetne szebben tisztelegni a honfoglaló ősök előtt, mint azzal, hogy lóháton járják végig a feltételezett útvonalukat a Kárpát-medencéig.

– Apunak semmi köze nem volt a lovagláshoz, ő gépészmérnök és főiskolai tanár volt. Viszont az ötlete megtetszett öt lovas rendőrnek, akikhez aztán többen csatlakoztak, lelkes szponzorok is – emlékezik Edina Mese fejét simogatva. – Apu a szervezésben vállalt főszerepet, és bár neki is felajánlották, hogy jöjjön, de ő azt mondta, nekem kell menni. Pedig csak egy frissen érettségizett, egészen addig védőburokban nevelkedett, 18 éves „jó kislány” voltam, akinek fogalma sem volt arról, mire vállalkozik. De nem mondtam, talán nem is mondhattam volna nemet, pedig sosem lovagoltam azelőtt. Mai fejjel, anyaként képtelen vagyok megérteni, hogyan tudott apám elengedni egy ilyen vidékre! Nem sokkal azelőtt esett szét a Szovjetunió, javában zajlott a csecsen háború, oligarchák és gengszterek uralták Oroszországot, ezért fegyvereseket kellett felbérelni a biztonságunk érdekében. Nehéz volt eldönteni, hogy kiktől kellene jobban tartanunk: a maffiózóktól vagy az önkényeskedő, korrupt rendőröktől? Volt, hogy arról írtak a helyi újságban, bizonyára kémkedni jöttünk, és valami illegálisat szállítunk a csecseneknek vagy a tatároknak. Többször razziáztak, átkutatták a három ekhós szekerünket. Vagy például a gájok (út menti ellenőrzési pontokon strázsáló rendőrök) bevitték a számunkra alkalmas éjszakai szálláshelyet kereső Niva sofőrjét, mert gyanúsnak találták, hogy többször elhajtott előttük. Máskor civil gépfegyveresek vettek körbe, azt hittük, végünk, pedig csak meg akartak vendégelni minket. A mértéktelen közös vodkaivás volt a béke és barátság légkörének előfeltétele, úgyhogy csapatunk férfi tagjainak rendre próbára kellett tenniük „diplomáciai érzéküket”. Kapitányunk, az azóta sajnos elhunyt Csobolyó Miklós rendőr százados jól bírta, így a kozákoktól hivatalos atamáncímet is kapott, ami náluk a létező legmagasabb adható elismerés. Előfordult, hogy a helyi fő-fő maffiózó fia odajött a fegyvereseivel, hogy lovagolni akar a lovaink egyikén. Persze sikerült kiválasztania a legszebbet, egyben legvadabbat, amely rendesen alá is ásta az ifjú gengszter tekintélyét az emberei előtt. Ugyanakkor még a fegyveres tatárok, kozákok, maffiózók sem okoztak annyi kellemetlenséget, mint az egyenruhások. Az orosz–ukrán határon fél napig tűző napon a betonon kellett állnunk, és minden indok nélkül megtiltották, hogy vizet hozzunk a lovaknak. A főszponzor Budapestről telefonon próbálta tisztázni a helyzetet.

Közben a fal mellé kikötött Mese dobogva próbálja lábszáráról elhessegetni a legyeket, fél szemmel Edinát, fél szemmel a lovászt kíséri figyelemmel. Utóbbit alighanem a közelgő vacsora miatt, amit onnan lehet tudni, hogy nyihog és hörög egyet, valahányszor a lovász üres kézzel halad el mellette. Aztán, hogy jobban magára vonja a figyelmet, orrával addig piszkálja, míg fel nem borítja vízzel teli vödrét, majd felnézve lesi a hatást: pincér, mikor veszi már észre, hogy zabra várok?!

A hajdani Magna Hungaria lakói, 1914
Fotó: Getty Images

Mese még valahol Baskíria sztyeppéin legelészett, amikor Edina hajnalonként a lovas rendőrökhöz járt gyorstalpaló lovasképzésre. Mind­össze fél éve volt a felkészülésre a nagy út előtt. Nem tudta még, hogy nem is az lesz a kihívás, hogy fenn tud-e maradni vágta közben, hanem hogy bírja-e fenékkel nyeregben öt hónapon át a napi harminc-hatvan kilométert. A csapattagok zöme 1995 májusában vonattal utazott ki az Uráltól nyugatra fekvő Ufába, ahol akkorra már majdnem hiánytalan volt a lólétszám. A „megismételt honfoglalás” mindjárt a baskír össz­népi Kurultájon (törzsi gyűlésen) való részvétellel kezdődött, amelyen testvéri nép fiaiként illett néptáncműsort rögtönözniük.

A menet mindvégig országutakon vonult, elöl a lovasok, majd a szekerek. A szállást jó nomád módjára kinek a csillagos ég jelentette, kinek a sátor, de csakis a lovak igényei szerint megválasztott helyeken, víz mellett, ahol legelhető a fű. Edina számára a tisztálkodás hiánya okozta a legnagyobb kényelmetlenséget, el se tudja képzelni, hogy élhettek így ősanyáink.

– Ünnep volt, ha meg tudtunk fürdeni műanyag ládában vagy folyóban. Amikor négy-öt naponként megálltunk egy-két napra pihenni, olyankor a patakban mostuk a ruháinkat. Bográcsban főztünk, hűtőnk nem lévén csak helyi piacokról beszerezhető alapanyagokból. Rengeteg bárányt ettünk.

A férfiak szakácskodtak, és nekik volt állandó és gyötrelmes feladatuk a lovak patkolása is, ami azért volt nehéz, mert a baskír lovak számára ez a macera ismeretlen volt. Akadt, amelyiket csak kalodába fogva lehetett megpatkolni. Bekéredzkedtünk egy tanyára, de a kalodát is szétrúgta. Szerencsére az út második felére a szponzorunk utánunk küldött egy profi patkolókovácsot.

A baskír, tatár, orosz és ukrán emberek általában nagyon szerettek minket, folyton jöttek, barátkoztak, etettek, itattak és marasztaltak minket, ami néha már terhes volt.

Közben egy szénakazalban megbújó sötétbarna kupac mocorogni és röfögni kezd. Egy csüngőhasú disznónál nincs viccesebb jelenség, elsőre nehéz megmondani, melyik az eleje, melyik redő alatt lapul a szeme. Ő Ricardo, a bunkó malac – ahogy Edina fogalmaz –, folyton méltatlankodik, az udvar királyának hiszi magát, és van egy barátja is, Pogácsa, olyan kedves, mint egy doromboló cicus. Szabadon élik világukat, eszük ágában sincs megszökni a lovardából. Minden állatnak megvan a maga karaktere, ahogy annak a két birkának is, akik önfeledten rohangásznak az udvaron, és alkalomadtán ételt lopnak egy ottfelejtett zsákból.

– Öt hónap múlva, Vereckén átkelve, október 14-én érkeztünk a Hősök terére. Óriási volt a felhajtás körülöttünk, köszöntések, fogadások, kitüntetések, tévé- és rádiószereplések. Elkészült utunkról a háromrészes film is, a Dunán ment adásba. Ez persze számomra mellékes ahhoz képest, hogy az életemet határozta meg az expedíció. Fizikailag megerősödve, felnőtté válva kerültem haza. Az első években a lószerelem hatása alatt még lovasoktatással foglalkoztam, de aztán, amikor elvégeztem a jogi egyetemet, választanom kellett két életforma között. A jogi pálya mellett döntöttem, a lovakat meghagytam a férjemnek meg a gyerekeimnek, én ma már inkább csak gyönyörködni járok le a lovardába. Persze valahányszor találkozom Mesével, szemébe nézek, és újra és újra előjönnek a jó és az egyre halványuló rossz emlékek. Marad a romantikus illúzió, mint amit a népvándorlásról dédelgetünk nemzeti emlékezetünkben.

Ekkor a kapuban feltűnik egy csapat fiatal kantáron vezetett lovakkal. Az egyik paripa igazán impozáns, kiderül, hogy ő Mese négy csikója közül az egyik. Atletikus termetét illetően láthatóan az apjára ütött, de szívóssága és egészséges génjei a távoli puszták mélyéből erednek.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.