Börtöntöltelék múzsák

Az ódon Mednyánszky-kastély fehér lábú nyárfáit aztán már csak képkiállításokon láttam viszont, de annál többet volt alkalmam megfigyelhetni Mednyánszky Lászlót a Vasvári Pál utcában Pesten, ahol neki műterme volt, amely műterem majdnem mindig zárva volt, mert gazdája kiismerhetetlen vándorútjain járt. A zárt műterem ajtaján sohase kopogtatott valamely bundás vagy cilinderes úriember, aki vastag erszényt rejteget kabátjában, és képet akar elvinni – ellenben a szomszédos Basch Árpádék rémületére annál gyakrabban mentek fel a nyikorgó falépcsőkön olyan emberek, akik talpalatlan cipőjük révén, a névkártyájuk helyett a meztelen lábuk nyomát hagyták a grádicson, különösen esős időben. (Vajon megismerhette-e a mindenlátó Mednyánszky a meztelen lábak nyomából, hogy melyik ismerőse akarta tiszteletét tenni némi kiruházkodás céljából?) Basch Árpádéknak nem volt okuk az aggodalomra, ezek a rejtelmes vendégek nem csináltak semmiféle kísérletet a lakatok és zárak felnyitása körül abban a házban, ahol Mednyánszky lakott; illedelmesen eltávoztak, amikor patrónusukat nem találták odahaza, legfeljebb a házzal szemközt álló „Bableves” csárda függönyei mögül lesték, mikor tűnik fel az utcán Mednyánszky groteszk figurája…

A festőmesterek ruházkodásukban, külső megjelenésükben is szeretnek néha színeket és pózokat kölcsönözni a palettájukról… Nos, Mednyánszky Lászlót megjelenése után senki nem mondja még csak szobapiktornak se. Ha nem sértő e szó: öreg csavargónak lehetne őt az első pillanatban mondani. (Nem öreg bohémnek vagy „vén lumpnak”, amely fogalmak bizonyos úrias elzüllöttséget is feltételezhetnek, hanem olyanfajta embernek, aki a kabátját cukorspárgával is összekötözi, ha arról leszakadt a gomb. Azt hiszem, ebben a városban neki volt olyan cipője, amelyért a Teleki tér árusai nem tartották érdemesnek az alkudozást. Ha jobb cipő került a lábára, azt nyomban elkérték tőle ismerősei.

A nadrágja nem sokban különbözött azokétól az amerikai bohócokétól, akik már rongyosságukkal is megnevettetni akarják a publikumot. Lehetne őt madárijesztőnek is mondani – de nem, a magyar borsóföldeken nem lelhetne kondíciót az ilyen széllelbélelt figura.)

Valóban, külsőleg nem sokban különbözött „ismerőseitől”, akik ott a „Bableves” ablakánál várták hazaérkezését. Hiszen igaz, hogy festőnek, írónak néha ott kell hagynia a makart-csokros polgári szalonokat, hogy új modellekkel is megismerkedjen, de ezek a mákvirágok, akik ásítozva, vakarózva, spriccerfogyasztással, kártyázgatva töltötték idejüket a Mester megérkezéséig, valóban azon az úton járnak közönségesen, amely út a toloncház vagy a börtön felé vezet. […] Arcok tanyáztak itt, amelyekkel állítólag nem kellemetes éjszaka találkozni, és keserves káromkodástól támadtak az első ráncok a száj körül. A hajakban néha szalma is akadt a külteleki fuvarosok istállóiból, és kétségbeejtő dolgokat találtak ki, hogy egymást megnevettessék a félhomályos csárdában… Nem, sehogyan sem lehet elhinni, hogy ezek a pesti csavargók rokonságban volnának azokkal a romantikus betyárlegényekkel, akik valamikor a magyar országutakat járták!

(Hej, hogy csodálkoztak volna azoknak a finom szalonoknak az úrinői, amely szalonokban már nagy rangot jelentett egy-egy Mednyánszky-festmény felakasztása: ha látják vala, hogy milyen különös „barátai” vannak a művésznek. A „Bableves” csárda asztalai szutykosak, penészesek, zsírosak lettek a könyöklésüktől, amíg jött a boltosok hangjától csiripelő utcáról a Mester, és kiváltotta a kocsmárostól zálogban lévő ismerőseit.)

És ha felnyílott a szemközt lévő házban a Mednyánszky-műterem ajtaja, ugyancsak megjelengettek ismét ezek a lehetetlen „barátok”. Egyik a mester szalmakalapját vitte el, cserébe hagyva érte a magáét, amely már arra sem volt jó, hogy nyáridőben a tehervonó lovak fejére kössék. A másik feltétlenül a mester jobbik kabátját öltötte magára, ha ugyan volt valaha Mednyánszkynak egyszerre két kabátja. A harmadik M. L. pénzét vitte magával, ha ugyan akadt pénz valaha a műteremben. Habozás nélkül, halogatás, gondolkozás nélkül adta oda mindenét a különös festőművész, amit szegény emberek kértek tőle. Indiá­ban vannak ilyen zarándokok, akiket a nép szentekként tisztel, akik egy fillér nélkül is megélnek. Ilyenforma Mednyánszky László, pedig a festményei ekkor aranyat értek. Szerencsére, azoknak a szegény léhűtőknek, akik M. L.-t felkeresni szokták, nem jutott eszükbe, hogy szalmakalap helyett egy festményt is a hónuk alá csaphatnának. A Mednyánszky-képeknek volt rendes műárusuk, és így történt, hogy M. L. akkor sem halt éhen a városban, amikor sajátságos ismerősei még a mellényét is elcsalogatták tőle. A műárus megint csak újból felruházta a festőt, megint csak került kalap a fejére és valami pénzmag is, hogy az erdők és a fák lelkének legnagyobb megértője, az őszi ködben is napsugárként látó költő és alkonyatban vándormadárként utat találó bolyongó darab időre elhagyhassa különös modelljeit, a Vasvári Pál utca vendégeit. Elment nézni nyárfákat, megfesteni erdei vágásokat, őszi világokat: ki tudná, hová, merre, hisz arról sohasem beszélt senkivel, hogy merre járt. Csak megérkezett egy napon valamely képével, amelyen megint elragadónak, újnak, meglepőnek, megejtőnek látszanak erdőszéli fák és erdőmélyi borongások.

A legények addig várakoztak a „Bableves”-ben. A mester teljes bizonyossággal kiváltotta őket darab idő elteltével. Amíg képét eladta.

(Krúdy Gyula: A „bolond Mednyánszky”, a csavargók patrónusa, 1925)

Minden évben október 18-án, Szent Lukácsnak, a festők és a festészet patrónusának napján ünnepeljük a magyar festészet napját.