Kosztolányi gyűrűje

Az elragadtatott érzelmi fellobbanásból gyönyörű versek születtek, mint a Röpima, a Szeptemberi áhitat.

Forrás: wikipedia.org/Készítette: Székely Aladár

Hajnali három volt, gyakorlatilag nyitott szemmel aludtam a Hegyalja úton fürgén nyargaló autóbusz második ajtajánál állva. Nem mertem leülni, félve, hogy elalszom, sűrű nap volt, kiállítást nyitottam vidéken, interjút készítettem két szobrásszal is, akik erősítették a sztereotípiát, hogy nem a szavak, inkább a véső, a kalapács, a mintázófa emberei. Hajnali három, ez még a Hobo (bluesban) megénekelte korai időnél is húsz perccel korábbi, így – a hála istennek éber sofőrhöz képest – robotpilóta üzemmódban igyekeztem átvészelni a hazaút utolsó szakaszát. Jó ügyért – a művészetért például – bírni kell az éjszakázást is.

Előttem ott kapaszkodott a kulturális túra egy másik szereplője, Nádasi Judit, aki a kiállítás egyik művészének, Papp Oszkárnak volt az özvegye. Az út során gyakorlatilag már mindent megbeszéltünk. Felidéztem, hogy micsoda különleges sztorikat hallottam a férjétől, igazi ínyencfalatokat a hajdani művészvilág rejtett kincseiből. Merengtem azon, hogy Papp Oszkár, a Kossuth-díjas festőművész, akit a gyerekkorában kapott Japi becenevén ismert a bohém világ, elmesélte, édesanyjával időnként meglátogatták Füst Milánt, a zord prófétai karakterére erősen rájátszó, zseniális írót. A félelmetesen karizmatikus idős mester egyszer éppen új lakását bemutatva kiszólt a konyhába feleségének imigyen: „Erzsikém, szólj az inasnak, hogy hozzon be jégbe hűtött pezsgőt és két jégbe hűtött lovat!” Igaziból inas sem volt, nemhogy lovak.

A másik epizód is kitűnő mulatságnak bizonyult. A hatvanas években különösen nagy szó volt, ha valaki a zárt szocialista rendszerből kijuthatott Nyugatra, pláne tanulmányútra, az erősen korlátozott devizaszabályok, politikai szorongatottság mellett. Papp Oszkár szerencséjére bekerült egy kisebb körutazásba. Előtte – mintegy felkészülésként – tisztelgő látogatást tett a szigorú mesternél, aki kivallatta, milyen útvonalon haladnak, majd instrukciókat adott, melyik múzeumokat kell feltétlenül meglátogatnia, miféle kulturális helyszíneket. Gyakorlatilag egy művészeti bedekkert diktált le á la Füst Milán.

„Colmarban pedig elmész az Unterlinden Múzeumba, és megnézed Matthias Grünewald hármas oltárát.”

A már neves festőnek számító Papp Oszkár engedelmesen bólogatott. Füst Milán pedig váteszi hangon tovább nyomatékosította prófétai intelmét: „Ha nem láttad Krisztus szenvedését és felmagasztalását, nem vagy művész!”

Az út szinte tökéletesre sikeredett. Sikerült a párizsi Louvre-ban megnézni Veronese Kánai menyegzőjét, hosszasan merengeni a thermopülai csatáról, különös tekintettel arra, hogy a megidézett óperzsa–görög összecsapásban David festményén egyszerre meghatározó a nyers erő, az érzékletes testiség és az emelkedett színpadiasság. A feszes tempójú út során Colmarba érve kiderült, hogy a múzeum zárva, s mire újból látogatható, addigra sajnos a csoport már régen újra otthon van.

Hazaérkezés után Füst Milánnál mindenesetre meg kellett jelenni, beszámolni az élményekről, tapasztalatokról. Talán valahogy el lehet terelni a figyelmét – gondolta naivul Papp Oszkár. Az ifjú festő beszélt neki mindenről. Hosszasan, hevesen ecsetelgette a fantasztikus remekműveket, milyen elementáris erejű volt például Braque különböző korszakaiban készült képeit összehasonlítani. Ahogy a hagyományos ábrázolásmódban bukdácsoló művész eljut oda, hogy a természeti jelenségeket át merte transzponálni geometrikus formákba. Szóval ez tényleg nagyon tanulságos, és lehet az alkotói fejlődés szakaszait szemlélve a saját személyiségfejlődést is kreatívan elemezni. Zavarában ilyen komplikáltan nyomta a szöveget. Ám a zord mestert nem lehetett félrevezetni. Összehúzott szemmel hallgatta a bőbeszédű, sebesen áradó beszámolót, és a rettegő lélek mélyébe látott. Egy tekervényesen burjánzó mondat közepén felemelte mutatóujját, s így szólt sztentori hangon: „És Grünewald?!” Hebegett-habogott zavarában a lebukott diák. Az úgy volt, hogy éppen zárva volt, és hát muszáj volt továbbutazni, és hát… Füst Milán az ajtó felé mutatott, és ellentmondást nem tűrő hangon rivallta: „Mars vissza!”

Szerényi Gábor rajza

Félig tehát már álomban mulattattam magam a régi sztorikon merengve, ahogy az éjszakai autóbusz éppen az Erzsébet hídhoz kanyarodott. Semmi nem történt volna, ha az út hátralévő rövid idejében már csukva tartom a számat, s nem szólok egy szót se. A legódivatúbb udvariassági etikett se rótt volna meg, ha egyszerűen csak hallgatok. De valahogy kényszeresen, ahogy bámultam Papp Oszkár özvegyének kezét, valami sugallatra csak kiböktem egy közhelyes – amúgy igaz – mondatot. „De szép ez a gyűrű.” Rám nézett, és ezt felelte: „Hát igen, ez a Radákovich Mária gyűrűje.”

Abban a pillanatban mint egy magnéziumláng sistergése világította be a felismerés fényével az éjszakát. Mint egy elkésett nyomozónak a tények apró darabjaiból összeállt kép. Papp Oszkár – akit én már idős mesterként ismertem meg, látogattam Dessewffy utcai műtermében – a fia annak a Radákovich Máriának, aki Kosztolányi Dezső életének utolsó, de titkolt nagy szerelme volt. A költő viaskodott a kórral, vergődött az érzelmi viharban, válni is akart, meg nem is. Szorongatott utolsó hónapjaiban – barátja, Karinthy Frigyes beszámolója szerint – javult is állapota a szerelemtől. Az elragadtatott érzelmi fellobbanásból gyönyörű versek születtek, mint a Röpima, a Szeptemberi áhitat, ám végül a halálos betegség legyűrte.

Ma már irodalomtörténetileg – levelek, visszaemlékezések publikálásával – többé-kevésbé feldolgozott a hajdani, tragikus végű szerelem. A költő élete utolsó napjaiban azt kérte barátjától, hogy szerelmes levelezésüket helyezzék a feje alá a koporsó párnájára, a kutatók csak reménykednek, hogy végül nem sikerült oda rejteni, s talán előkerülnek valahogy a felbecsülhetetlen értékű írások.

Azt is tudhatjuk, hogy Füst Milán (és felesége) volt a titkos üzenetközvetítő Kosztolányi és Radákovich Mária között. Innen tehát a kapcsolat, amelynek néhány hónapja alatt fényképek is készültek, amelyeken a szerelmespár mellett fel-felbukkan Radákovich Mária akkor tízéves kisfia, Papp Oszkár is, akinek beceneve, Japi, idős korára is megmaradt.

Nincs még hajnali fél négy, és az Erzsébet hídon átsuhanva bámulom a gyűrűt, Kosztolányi Dezső utolsó szerelmének ékszerét, amelynek fénye hirtelen ezernyi képet gerjeszt. Azokat, amelyeket láttam, és azokat is, amelyeket a hallottak, olvasottak alapján csak elképzelni van módom. Egy nagy költő tündökletes lelke, egy tragikus végjáték, amikor az élet utolsó napjait átragyogja a gyönyörű és reménytelen érzelem.

Eszembe jut a Logodi utcában lakó poéta, ahogy versében, a Hajnali részegségben, e páratlanul panteisztikus vízióban ragadja meg és mutatja fel az isteni teremtettség felismerésének ujjongó mámorát. És itt – néhány évtizeddel később – a dunai híd közepén ezt a poétikus tablót nyitja meg a képzeletnek ez a rejtélyes gyűrű mint alkalmi kulcs. Kosztolányit hívva a hasonlathoz, aki szerint a zászló sem csak bot és vászon, ugyanúgy ez az apró ékszer sem csupán ékkő és aranygyűrű, hanem médiummá avanzsál a budapesti éjszakában, varázslatos kulccsá, mellyel benyithatunk a múlt sejtelmes világába. Ez a gyűrű ereklye, önkéntelenül is képzeteket kelt. A hajdani szenvedély, szívfájdalom emlékét. Egy nagy költő villanásnyi mementója ez.

Ahogy talán ő írná, és ment a gyűrű tovább a pirkadat felé, hátrahagyva az éj sötétjében a szerelem fájdalmában is gyönyörű látomását, de a költőnek le kellett szállnia a valóságba érkezés bús végállomásán.