Régi és soha véget nem érő „nóta” a könnyűzenéről szóló közbeszédben, hogy vannak komplett műfajok, amelyeket a magyar rádiós szerkesztők módszeresen száműznek az éterből. És hogy fordított arány tapasztalható a kereskedelmi rádióállomások száma és a zenei sokszínűség között. Miközben klubokban, kis színpadokon, a derengő félhomályban ma is léteznek briliáns előadók, klasszisok, akiknek esélyük sincs arra, hogy eljussanak a széles nyilvánossághoz. Nekünk, a közönségnek pedig esélyünk sincs arra, hogy tudomást szerezzünk a létezésükről – pláne ha tőlünk távoli, számunkra egzotikus országban élnek és alkotnak.
És ekkor jön az üdítő kivétel: a Népek dalai című műsor a Dankó rádión. Minden este kilenctől éjfélig az egész napos nótaszót megszakítja valami egészen más világ: valami, ami térben és időben változatos, ami kultúrákat idéz meg, és kreatív zenei kísérletektől sem riad vissza. Szabó Tamás és Popovics László szerkesztőknek köszönhetően megismerhetjük, mire táncolnak Mexikó poros falvaiban, mi szerepel az elefántcsontparti slágerlistán, mit dúdol a szerelmes mongol, és miként öli bánatát dalba az ura után hiába vágyakozó ír tengerészfeleség. A vénséges Cadillacek országából való buja kubai ritmusok után ismerős balkáni dallamok, talán szerb, talán macedón.
És persze jönnek a hazai világzene kiválóságai. Ki a szatmári cigányzenét alkotja teljesen újra, ki az autentikus magyar népzenétől jut el az alterockig, úgy, hogy közben képes hitelesen megőrizni önazonosságát. Megint mások a jazz eszköztárát hívják segítségül a folkzene városiasításához, vagy éppen finom ívű, szépre csiszolt, ölelő melódiákkal ébresztenek bensőséges érzéseket a hallgatóban. Mindent áthat olyan sűrű és tapinthatóan örömzenei atmoszféra, amelyből a magyar zenei nyelv összetevői mellett az európai összkultúra esszenciája is kiérezhető.
Aztán mielőtt megunnánk bármit is, a szerkesztők jó érzékkel átröpítenek minket a világ távoli pontjára, ahol más az élet, más a zenébe csomagolt életérzés. És jól teszik, hiszen ez ízig-vérig szórakoztató műsor még akkor is, ha tapintható némi nevelési szándék is, amikor a két-három számból álló zenecsokrok előtt a szerkesztők kontextusba helyezik a hallgatót. Néhány szóban megismertetnek az előadóval, a szám születésének körülményeivel és persze szükségképpen azzal a kulturális közeggel, amelyben a világzene mint definiálhatatlan „műfaj” éli az életét.
