Egygrammnyi szerencse

A Dunában arany rejtőzik, de az aranymosás fortélyaival ki lehet belőle nyerni. Meglehetősen munkaigényes dolog, és nagy szerencse kell hozzá, hogy napi egygrammnyit összeszedjen valaki. Talán ezért is van, hogy az országban mindössze két ember akad, aki rendszeresen foglalkozik aranyászattal. Akik hobbiból csinálják, már jóval többen vannak, ám ők általában hamar feladják, és más elfoglaltság után néznek.

20201006 Ács Eperjesi László aranymosó fotó: Teknős Miklós (TEK) Magyar Nemzet Fotó: Teknős Miklós

Leginkább olyanoknak érdemes aranymosással próbálkozni, akik képesek félretenni az egójukat, hogy tanulhassanak a náluk tapasztaltabbaktól, de emellett nem akarják megspórolni a kutatómunkát, tehát maguk is utánanéznek az alapoknak – figyelmeztet. – Olyanoknak, akik képesek napokon, heteken át céltudatosan, egymagukban dolgozni, és nem szegi kedvüket az eredménytelenség. Az elmúlt évtizedben lelkes egyetemi hallgatóktól kezdve mérnökökön át vezető beosztású emberekig éppen úgy találkoztam érdeklődőkkel, mint három műszakban robotoló gyári munkásokkal. Kilencvenkilenc százalékuk néhány nekifutás után feladta. Végső soron a kitartástól függ, ki marad, és ki morzsolódik le.

Úgyhogy mind a ketten a partot járják. Eperjesi László általában mindennap kint van – mármint ha az időjárás és a vízállás megengedi (nagyjából e két tényezőtől függ ugyanis, hogy az aranyásznak érdemes-e elkezdeni a munkát) –, Kovács Attila pedig akkor, amikor éppen van rá érkezése.

Az aranyász munkája a megfelelő mosóhely kiválasztásával kezdődik, és megesik, hogy a terep felmérése több időt vesz igénybe, mint maga a mosás. Már csak azért is, mert a Duna medrének szabályozása és rendszeres kotrása miatt manapság jóval kevesebb alkalmas szakasz akad, mint száz vagy kétszáz évvel ezelőtt.

– Fontos a part megfelelő dőlésszöge, és hogy a kiszemelt szakasz lehetőleg egy kanyarulat belső ívén helyezkedjen el. Jó, ha függőleges – vagy közel függőleges – magaspart emelkedik föléje. A magam részéről szeretem a nagyobb, elakadt fák környékét, vagy az általában víz alatt levő, de a szint csökkenésével előbukkanó szárazulatokat – említ néhányat a helyszínválasztás szempontjai közül Kovács Attila.

Eperjesi László előkészül: a part felső rétegeit a mosópad mellé kell kupacolni, majd a rostára hányni
Fotó: Teknős Miklós

– A legígéretesebb jel a föveny vöröses, illetve sötétebb, padlizsános árnyalata, amit a vas-oxid ásványok, a magnetit és hematit jelenléte okoz. Az ilyen helyeken általában az arany jelenléte is koncentráltabb, mint másutt – teszi hozzá Eperjesi László.

Miután megtalálta a megfelelő szakaszt, az aranyász felállítja a mosópadját. Ha a hagyományos megoldás híve, a kilenc-tizenegy fokos szögben dőlő pad felső negyven centiméterét nejlonnal borítja be. Erre erősíti vízszintesen a rostának nevezett, szitára emlékeztető alkalmatosságot, míg a fennmaradó részeket – alulról felfelé haladva – mintegy öt centiméter széles, keresztben kihúzott posztócsíkokkal borítja be, ügyelve rá, hogy minden soron következő darab átfedje az alatta lévőt.

– Az első és második világháborút követően a szovjet katonák egyenruhájának anyaga volt a legkiválóbb e célra, mert annak szálai semmiképp sem eresztették el az aranyszemcsét, ha egyszer közéjük került. Az utolsó mohikánok még a nyolcvanas években is az ideiglenesen hazánkban állomásozó csapatoktól szerezték be a posztót – alkoholért, ennivalóért, cigarettáért. Manapság persze máshogy kell megoldani a dolgot: kezdésnek egy lópokróc is megteszi, de a modern szőttesek vagy a poláranyagok is szépen megfogják és megtartják az aranyszemcséket – meséli Kovács Attila.

Aki az újabb metódusok híve, máshogyan alakítja ki a munkaeszközeit, máshogyan rendezi be a munkakörnyezetét. Eperjesi László például nem posztó-, hanem műanyag borítású padot használ, és nem kézi erővel lapátolja rá a vizet: egy harminckét köbcentis, keverékkel működő, benzines szivattyút használ e célra.

Szűkösebb idők tartaléka

– A nyolcvanas évek elején vettem, az akkori lengyel piacon, mongoloktól. Azóta meglassult, és néhány óránál tovább nem szeret működni, de még mindig állja a sarat, akarom mondani, a vizet! – bök a mellette pöfögő masinára.

Az aranyász ezzel végzett is az előkészületekkel, és nekiláthat a munka érdemi részének: a part felső rétegeit a mosópad mellé kell kupacolni, majd a rostára hányni. Az azon átjutó anyagot aztán – kézi erővel, a merítőlapátot emelgetve, vagy gépi erővel, a szivattyút beállítva – végig kell „terelni” a padon. A vízzel távozásra bírt föveny a posztócsíkokon vagy a bordázott műanyagon hátrahagyja legértékesebb alkotóelemeit, az aranyszemcséket. Persze senki se gondoljon a Jack London aranyásó-történeteiben emlegetett vagy a westernfilmekben látható, kisebb-nagyobb tömbökre.

– A Dunában még rizsszem nagyságú rögök sem igen akadnak, jellemzően annál is kisebb alakzatok fordulnak elő: egy aranyszemcse átlagos mérete 0,3 milliméter. Az ilyenekből százezer szemcse tesz ki egy grammot! – okosít ki Kovács Attila. – Az utolsó mohikánok közlése szerint egy aranyász egy nap alatt átlagban egygrammnyi aranyszemcsére is szert tehetett. Valószínűleg így is volt, mert ma is elérhető ez az eredmény. De tíz-tizenhat munkaóra alatt előteremthető mennyiségről van szó, amihez minimum másfél köbméter sódert és tizen­kétszer-tizenötször ennyi vizet kell megmozgatni!

Amikor erről kérdezzük, Eperjesi László egyszerűen a zsebébe nyúl, és apró csomagot húz elő. Óvatos mozdulatokkal kibontja, és miután végzett, körömnyi hosszú, hengeres apróság hever a tenyerén. Melegsárga színű, barátságos ragyogású, beolvasztott aranyporból összeállt rögöt mutat.

– Csaknem tizenegy grammos darab. Harminckét nap alatt szedtem össze a szükséges szemcsemennyiséget. Negyven köbméternyi fövenyt kellett megmozgatnom és átmosnom érte – említi a pontos adatokat, hangjában árnyalatnyi elfogódottsággal, majd visszacsomagolja és zsebébe süllyeszti zsákmányát.

– A régi aranyászok még higanyt használtak az aranypor tömbbé formálásához, rá­adásul puszta kézzel, különösebb védőfelszerelés nélkül végezték e műveletet, amivel súlyos egészségi kockázatnak tették ki a szervezetüket.

A magam részéről tehát senkinek sem ajánlom, hogy érintkezzen vele vagy belélegezze a gőzeit – int óvatosságra a lelet további sorsáról szólva Kovács Attila.

A mai kincsvadászok ezért leginkább a vegyszermentes, mechanikus tisztítás mellett döntenek, mielőtt por formájában tárolnák vagy beolvasztanák a föveny adományát. Mivel a Dunából kinyert arany tisztasága kilencvenkilenc százalékos is lehet, bármikor jó áron értékesíthetik. Eperjesi László például így tesz: eladja, amire szert tett. Többen viszont a szűkösebb időkre gondolva gyűjtik és félreteszik, hisz nem terheli őket beszolgáltatási kötelezettség.

Kovács Attilának nincsenek készletei belőle. Nem a mennyiséget és a lehetséges bevételt tartja fontosnak, hanem valami mást:

– A hagyománykövető aranymosás tisztítja az elmét, edzi a testet és kitartásra, állhatatosságra tanít. Az ember közben akarva-akaratlanul is visszatalál a természethez. Számomra a Duna partján eltöltött idő, a friss levegő, a nyugalom, a táj stresszoldó hatása az igazi kincs – mondja.

Beolvasztott aranyporból összeállt tizenegy grammnyi rög
Fotó: Teknős Miklós

Eperjesi László egyetért:

– A nyugalom, ami idekint körülveszi az embert, csakugyan megfizethetetlen, az itt szerzett élményekről nem is szólva.

A fövenyt átvizsgálva talált már I. Lipót idejéből származó pénzérmét, szarvasagancsot, megkövesedett állatfogat, alkalmi művész által kifaragott, majd elhajított faszobrot. Két hónappal ezelőtt tőle háromlépésnyire fordult ki a földből egy derékvastagságú, elöregedett nyár – ha rádől, biztosan nem a saját lábán megy haza. De az is előfordult, hogy munka végén a parton felejtette a táskáját, benne az irataival és munkaeszközeivel. Már-már lemondott róluk, de egy megtaláló vette a fáradságot, és visszajuttatta hozzá. Persze nem mindenki ennyire barátságos. A horgászok például nem szeretik a szivattyú zaját, mert elriasztja a halakat, úgyhogy egy partszakaszon ráhívták a rendőröket. Felmutatta nekik a területileg illetékes vízügyi igazgatóság által kiállított engedélyt, ami feljogosítja őt „hobbicélú aranymosási tevékenység végzésére”, és el is mentek.

Visszatöltött gödrök

– A nap végére egyébként engem is zavar a zaj. Gondolkodom rajta, hogy átállok elektromos szivattyúra – az nem zörög –, de legalább húszkilós akkumulátor kellene hozzá, azt pedig nem egyszerű hozni-vinni – morfondírozik. Úgyhogy amíg nem talál jobb megoldást, marad a benzinesnél. És ha már szóba kerül, mi mindent kell elpakolnia, mielőtt levonul a területről, hozzáteszi:

– Nem megyek haza anélkül, hogy fel ne tölteném a munka során keletkezett gödröket, és el ne egyengetném az átrostált fövenyből keletkezett kupacot, ami a munkapad első lába előtt szokott felhalmozódni. Mivel ez homok nélküli, tisztított kavics, többen megkérdezték már, miért nem kezdek vele valamit, az építőiparban biztos lenne rá kereslet. Mindig azt feleltem, hogy azért, mert nincs rá engedélyem. De mert odahaza kilazult a kerítés egyik oszlopa, és meg akarom támasztani egy betonbunkóval, azt hiszem, ma kivételt teszek: hazaviszek egy vödörrel, és bekeverem.

Azonosító gyűrű

N. László Endre (1930–2008) néprajzkutató addig faggatta és figyelte az utolsó csallóközi aranyászokat, míg maga is eggyé vált közülük. Kutatási eredményeit és személyes tapasztalatait számos cikkben és könyvben tárta az olvasók elé. A dunai aranymosás című, összefoglaló munkája a mai kincsvadászok bibliája. Ebben – egyebek mellett – azt is leírja, hogy a második világháborút követő évekig hogyan telt egy aranymosó és a köréje szerveződött szakmai csoport, az úgynevezett aranyászbokor élete. A külső szemlélők a közönséges pecsétgyűrűnél nagyobb, vaskosabb aranyászgyűrűből tudhatták, hogy viselői melyik mesterséget művelik. Egyes helyeken ez az ékszer – és azonosítójel – a foglalkozással együtt apáról fiúra öröklődött, más helyeken az aranymosóval együtt temették el, ugyanis az a hiedelem fűződött hozzá, hogy az elhunyt anélkül nem nyerhet bebocsátást az égi aranyászgyűlésekre. A bokor tagjai a Duna olvadásától befagyásáig – vagyis kora tavasztól késő őszig – otthonaiktól és családjaiktól távol, a parton töltötték idejük legnagyobb részét. Az időjárás viszontagságaitól a különféle egészségi problémák kikúrálásához is használható italuk, az aranyásztea védte őket. Ennek receptjét minden közösség titokként őrizte, úgyhogy még N. László Endrének sem sikerült kiderítenie, mik voltak az összetevői. (Valószínűsítette, hogy azért nem, mert már az adatközlői sem voltak tisztában vele.)

A sokat próbált aranyászok nem ijedtek meg, ha egy-egy holttestet sodort közelükbe a víz, inkább kihalászták, s alaposan megtisztították őket. Nem volt ritka ugyanis, hogy a sok kanyarulatot érintő, a zsombékok közt el-elakadó emberek hajába (és az állathullák szőrébe) aranypor tapadt, és a bokor tagjai egyetlen szemcsét sem akartak elvesztegetni.