Egy napon a Koronaherceg-utcában (akkor Uri-utca) lakó barátnőmnél G. J. költő özvegyénél valék ebéden. Tálalás előtt a konyhából zúgolódó női hangok és rimánkodó gyermek esengés üté meg füleimet. Gyorsan a konyhába termettem, s láték ott, egy lángoló papirt, egy bosszankodó nőt, és egy lelkeszakadtából síró vézna fiút.
A fiú Petőfi Zoltán volt.
„Mi baj kedves Zoltán?”, kérdem békítőleg.
„A kedves néni megtalálta zsebemben a Talpra magyart, és elégeté”, zokogá Zoltán.
„El van tiltva ezen vers – védekezék jó barátnőm – nem akarom, hogy Zoltán miatta megrovassék az iskolában, s még engem is baj érjen.”
„De hiszen osztályunkban minden fiúnak van egy a zsebében.” Menté magát a zokogó bűnös.
„Tudja ön kívülről apja ezen művét?”, kérdém én, a vigasztalni vágyó.
„Tudom.” Jön az önelégült, derült felelet.
„Hadd halljam,” s Zoltán elszavalá élénken.
„Jó Zoltánom, látja, jobb, ha fejében, mint zsebében tartja a jó apa műveit, ott nem éghet el.”
Barátnőm egy kicsit zúgolódott rám, a fiút mentegetőre, de csakhamar beállt a csend, és béke.
Tanulság ebből, hogy 1859. óta nagyot változott az idő. Mai napon hány ezren, és ezren hallják széles Magyarországon szavalni ezen hajdan eltiltott Talpra magyart.
A föntebbi magyarázatául ide jegyzem, hogy Petőfiné (akkor már Horvátné) a Petőfiről rá maradt egyetlen kincsét nem maga mellett tartá, (noha ő is Budapesten lakott), hanem idegen födél és asztal mellett gondoztatá.
Oh sok anya van, ki gyémánt ékszerét nem merné másra bízni, de gyermeke gondozására nem érzi magát illetékesnek.
(Figyelő, 1884)
*
Debrecenbe 1867-ben főképen azért mentem, mert nagyon érdekelt az a város, ahol születtem, s amelyet az apám annyira gyűlölt. Látni akartam azokat a helyeket, ahol annyit szenvedett, hogy soha sem tudta elfelejteni. A szarvasi főgimnáziumból egyenesen a debreceni színház intendánsához állítottam be, és mikor megmondtam, hogy a Petőfi Sándor fia vagyok és színész akarok lenni, először is kételkedett a szavaimban, de volt nálam egy iskolai bizonyítvány, s amikor azt megmutattam, rögtön szerződtetett havi 30 forinttal. Senki sem volt nálam boldogabb, azonnal megírtam a nagyapámnak, hogy íme ember lett belőlem, mert meg tudok élni a magam keresetéből. Azután legelőször is azt a házat kerestem föl, ahol születtem. A Harmincados-utcában az Ormós szabó háza volt, s én a kapu melletti szobában láttam meg a napvilágot. Az apám nagyon örült, hogy fia született, de két dolog rontotta az örömét. Az egyik az volt, hogy Debreczenben születtem, a másik, hogy akkor épen péntek volt. „Pénteki napon és Debreczenben – írta – mert Debreczen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó! Legalább annak a háznak a kapuján, ahol a fiam született ez állott!” így írta az apám, és én kiváncsi voltam, hogy ott van-e még az az írás? De 19 év múlt el azóta, és e közben a világ Debrecenben annyit haladt, hogy ilyen felírást sem ott, sem másutt nem találtam. Kerestem aztán azt a „szegény, de jó öreg asszonyt”, vagy legalább a családját, akinél az apám 1843–44 telén nagybetegen nyomorgott, s aki akkor az apám gondját viselte. Felkerestem a házat, de sem Harangi Évának (ez volt a neve), sem a családjának nyomára sem akadtam. A szegény emberek után, ha meghalnak, vagy elszélednek, nem igen marad emlék. Megálltam a szűk, alacsony udvari szobában és elmerengtem a helyen, ahol apám annyi fönséges és megható költeményt írt.
