Elégetett Talpra, magyar

Tálalás előtt a konyhából zúgolódó női hangok és rimánkodó gyermek esengés üté meg füleimet.

Egy napon a Koronaherceg-utcában (akkor Uri-utca) lakó barátnőmnél G. J. költő özvegyénél valék ebéden. Tálalás előtt a konyhából zúgolódó női hangok és rimánkodó gyermek esengés üté meg füleimet. Gyorsan a konyhába termettem, s láték ott, egy lángoló papirt, egy bosszankodó nőt, és egy lelkeszakadtából síró vézna fiút.

A fiú Petőfi Zoltán volt.

„Mi baj kedves Zoltán?”, kérdem békítőleg.

„A kedves néni megtalálta zsebemben a Talpra magyart, és elégeté”, zokogá Zoltán.

„El van tiltva ezen vers – védekezék jó barátnőm – nem akarom, hogy Zoltán miatta megrovassék az iskolában, s még engem is baj érjen.”

„De hiszen osztályunkban minden fiúnak van egy a zsebében.” Menté magát a zokogó bűnös.

„Tudja ön kívülről apja ezen művét?”, kérdém én, a vigasztalni vágyó.

„Tudom.” Jön az önelégült, derült felelet.

„Hadd halljam,” s Zoltán elszavalá élénken.

„Jó Zoltánom, látja, jobb, ha fejében, mint zsebében tartja a jó apa műveit, ott nem éghet el.”

Barátnőm egy kicsit zúgolódott rám, a fiút mentegetőre, de csakhamar beállt a csend, és béke.

Tanulság ebből, hogy 1859. óta nagyot változott az idő. Mai napon hány ezren, és ezren hallják széles Magyarországon szavalni ezen hajdan eltiltott Talpra magyart.

A föntebbi magyarázatául ide jegyzem, hogy Petőfiné (akkor már Horvátné) a Petőfiről rá maradt egyetlen kincsét nem maga mellett tartá, (noha ő is Budapesten lakott), hanem idegen födél és asztal mellett gondoztatá.

Oh sok anya van, ki gyémánt ékszerét nem merné másra bízni, de gyermeke gondozására nem érzi magát illetékesnek.

(Figyelő, 1884)

*

Debrecenbe 1867-ben fő­képen azért mentem, mert nagyon érdekelt az a város, ahol születtem, s amelyet az apám annyira gyűlölt. Látni akartam azokat a helyeket, ahol annyit szenvedett, hogy soha sem tudta elfelejteni. A szarvasi főgimnáziumból egyenesen a debreceni színház intendánsához állítottam be, és mikor megmondtam, hogy a Petőfi Sándor fia vagyok és színész akarok lenni, először is kételkedett a szavaimban, de volt nálam egy iskolai bizonyítvány, s amikor azt megmutattam, rögtön szerződtetett havi 30 forinttal. Senki sem volt nálam boldogabb, azonnal megírtam a nagyapámnak, hogy íme ember lett belőlem, mert meg tudok élni a magam keresetéből. Azután legelőször is azt a házat kerestem föl, ahol születtem. A Harmincados-utcában az Ormós szabó háza volt, s én a kapu melletti szobában láttam meg a napvilágot. Az apám nagyon örült, hogy fia született, de két dolog rontotta az örömét. Az egyik az volt, hogy Debreczenben születtem, a másik, hogy akkor épen péntek volt. „Pénteki napon és Debreczenben – írta – mert Debreczen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proklamálni, hol a házak kapujára ez van írva: Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó! Legalább annak a háznak a kapuján, ahol a fiam született ez állott!” így írta az apám, és én kiváncsi voltam, hogy ott van-e még az az írás? De 19 év múlt el azóta, és e közben a világ Debrecenben annyit haladt, hogy ilyen felírást sem ott, sem másutt nem találtam. Kerestem aztán azt a „szegény, de jó öreg asszonyt”, vagy legalább a családját, akinél az apám 1843–44 telén nagybetegen nyomorgott, s aki akkor az apám gondját viselte. Felkerestem a házat, de sem Harangi Évának (ez volt a neve), sem a családjának nyomára sem akadtam. A szegény emberek után, ha meghalnak, vagy elszélednek, nem igen marad emlék. Megálltam a szűk, alacsony udvari szobában és elmerengtem a helyen, ahol apám annyi fönséges és megható költeményt írt.

(Petőfi-album, 1907)

*

P. Zoltán a veleszületett könnyelmű hajlamát követve, csakhamar összeütközésbe jutott az iskolai törvényekkel. S bár nagybátyja kérlelte, később szigorral kívánt hatni rá, de mindez hasztalan volt. Különös kedvvel látogatta a paraszt lakodalmakat, hol igen szívesen látott vendég volt s deli alkata, ügyes tánca, behízelgő modora mindenki tetszését megnyerte. Sötétkékszínű fekete zsinórral sujtásozott magyar nadrágban és fekete attilában, fényes, magassarkú és sokráncos csizmában járt és amerre ment, áhítattal kísérték minden lépését. Nemsokára nyűgnek tekintette a fegyelmezett iskolai életet s amint az első vándorszínészcsapat beállított Szarvasra, azonnal színésznek akart felcsapni. De a színigazgató, Csaby Imre, okosabb volt, semhogy Petőfi nagyreményű fiát befogadta volna társulatához, sőt merő jóakaratból azonnal besúgta a dolgot a gimnázium igazgatójának, Tatay Istvánnak, ki Zoltán sorsát szívén hordva, szigorúan megleckéztette őt.

[…] P. Zoltán rendkívül szerette a kényelmet, átaludta a próbákat és akaratlan hanyagságával gyakran megzavarta a rendet és igazgatója csak azért nézte el e szabálytalanságot, mert Petőfi fiáról volt szó. Ez időben megpróbálkozott egyszeregyszer nagyobb szereppel is, de sikert nem tudott fölmutatni. Egyik jelentősebb szerepe a „Barankovics György”-ben a fiatalabb fiú volt. Gyenge színész volt. Alakja, megjelenése tetszetős volt ugyan, de fátyolozott hangja miatt nagyobb szerepekre nem vállalkozhatott, mindamellett megmaradt e pályán 1869. év őszéig. Életének utolsó nyarát Gleichenbergben töltötte, ahonnan kissé megerősödve tért haza, de pár hónap múlva elhunyt. Gyászjelentését halála előtt két évvel ő maga készítette el Puszta-Csákón. Hamvait a Petőfi-Társaság 1908. okt. 24-én exhumáltatta és a Petőfi-családdal közös sírba helyezték el a kerepesi-úti temetőben.

(Magyar Színművészeti Lexikon, 1930)

Százötven éve, 1870. november 5-én, 21 évesen hunyt el Petőfi Zoltán színész, költő, Petőfi Sándor fia. (Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)