Esküvő a határon

Tisza István meggyilkolásának évfordulóján Rákosi Jenő emlékeztet arra, hogy előre kidolgozott terv szerint végeztek a gróffal. A trianoni békediktátum elleni tiltakozásképpen rövid időre leáll a közlekedés. A Financial Timesban az országot, egy svéd napilapban a kormányzót értékelő írást tesznek közzé.

Megemlékezéseket tartanak gróf Tisza István tiszteletére. Az 1918. október 31-én, a forradalmi puccs kitörésekor családja körében meggyilkolt volt miniszterelnököt a Nemzeti Társaskör emlékülésén Rákosi Jenő méltatja, amiről a 8 Órai Ujság november 3-án számol be.

A jeles író különösen felháborítónak tartja a merénylet körülményeit. „Parádés felvonulással, a legmodernebb járműveken száguldva, a főváros népes utcáin, mintha lakodalomra mentek volna. Kiszámított, lerajzolt terv szerint, […] mintha színielőadásra készültek volna, részben ijedt, részben kíváncsi, részben megvadított emberek sorfala közt mentek véres munkájukra.” Szerinte Tiszában „a legelevenebben élt, a legfélelmetesebben lüktetett három tulajdonság: a nemzeti lelkiismeret, a magyar öntudat és a nemzeti állam hite. […] A mi dolgunk feltámasztani azt a szellemet, amelyet Tisza István személyében eltettek láb alól; a mi dolgunk ezzel feltámasztani halottaiból Magyarországot.”

A békediktátum közelgő kötelező ratifikáció­jával szembeni tüntetésről a Pesti Napló úgy ír november 5-én: „megállásra fékeztek a vonatok és a villamosok, tíz percig pihentek, tiltakozásul az ellen, hogy egy emberileg és történelmileg mélységesen igazságtalan békét akarnak ránk kényszeríteni. Megrendítő volt ez a kerék és fék összeszorulásából kimorzsolódó dacos nem. Tíz millió magyar szívének legmélyéről felzengő dobogás olvadt vele össze. […] E tiltakozásunk azonban nem lehet egyszerű negatívum vagy holmi asszonyos jajveszékelés. […] irántunk nem túlságos jóindulattal viseltető külföldi szakértők is töviről-hegyire megmagyarázták, hogy e békeszerződés voltaképpen az oktalan képtelenségek gyűjteménye. De a mi dolgunk ennek folytonos ismételgetésében nem merülhet ki. Történjék azzal a papirossal akármi, a vonatok tovább-tovább akarnak robogni. Ehhez pedig mindenekelőtt az szükséges, hogy a nemzetet valóságos munkadüh fogja el.”

A Kis Ujság arról ad hírt november 4-én: „Pallavicini György őrgróf azt indítványozta, hogy a parlament épületén levő magyar lobogót és minden középület lobogóját az ország gyásza jeléül félárbocra eresszék és maradjon ott mindaddig, míg az elszakadt országrészeket vissza nem kapjuk. A miniszterelnök hozzájárult az indítványhoz.”

Anglia bízik Magyarországban címmel szemlézi Az Ujság 6-án a The Financial Times cikkét. A szerző, W. A. Wills szerint a magyarok nagymértékben angolbarátok. „Az entente nagy hibát követett el, hogy Közép-Európában meg­gyöngítette egyedüli barátját, azt az országot, mely ezen a világrészen egyedüli igazi ellensége a bolsevizmusnak. […] Magyarország helyzetét csak súlyosbítja, hogy rosszakarókkal és ellenségekkel van körülvéve. […] Az ország területének és népességének mintegy kétharmadát vették el önrendelkezési jog címén, s nemzetiségekkel együtt a tiszta magyar lakosság nagy tömegeit is elrabolták. […] »A háborús veszteségek – fejezi be cikkét Wills – a terroristák által okozott károkkal együtt 50 milliárd teherrel rótták meg Magyarországot. A románok rablásai majdnem ugyanannyira rúgnak (kb. 30 milliárd). Ha azonban mindent összevetünk, Magyarország pénzügyi helyzete mégis távol áll attól, hogy reménytelen legyen.«”

A Magyarország november 5-én hírt ad arról, hogy „a Dagens Tidningen cikksorozatot közöl Lenquist svéd publicista tollából Magyarországról. Lenquist nemrég Magyarországon járt és meglátogatta Horthy kormányzót is […]: rendkívül erős egyéniségnek mondja, akiben semmi nyoma az elbizakodottságnak vagy affektált pózolásnak. Minden szava olyan férfira vall, aki tudja, hogy az országát és nemzetét szolgálja, hogy első kötelessége […] az igazságosság és egyetlen célja, hogy Magyarország boldog legyen.”

Az Est november 4-én tudósít egy polgári leleményről. „Kollárszky Gyula budapesti mérnök érdekes módon esküdött meg Erdélyben lakó menyasszonyával, Dénes Ilonával. Miután egyikük sem tudott útlevelet szerezni, elmentek a Bihar megyei demarkációs vonal határsorompójához. Ott a nagyváradi püspök összeadta őket és mivel a házasságkötéssel a feleség fölvette a férj állampolgárságát, a románoknak nem lehetett az ellen kifogásuk, hogy az újdonsült férj átemelte a feleségét a sorompón, s azután mindketten Budapestre jöttek.”