Járványszentjeink nyomában

A betegségek esetén számos szent égi pártfogását kérhették az előző korokban élő hívők.

http://www.metmuseum.org/art/collection/search/436332

A régi korok emberének világképé­ben a szellemi és fizikai, a spirituális és a materiális tartalmak egységet alkottak. Még a tudósoknak sem volt kérdés, hogy az ismereteinknek határuk van, s azon túl a transzcendens, az isteni, az emberen túli tartalom található, amely létező és megismerhető, éppúgy, mint az anyagi világ. Hogy csak egy XVIII. századi példát említsek: így látta a világot – mint Szerb Antal A királyné nyaklánca című esszéregényéből is kiderül – Louis de Rohan bíboros, strasbourgi hercegérsek is, aki nemcsak a Francia Akadémia tagja volt és a párizsi Sorbonne egyetem főfelügyelője, de híve a magát Alessandro Cagliostro grófnak kiadó legendás korabeli szélhámosnak is, akitől az óegyiptomi titkos tanításokba való beavatást és az örök élet titkát remélte.

A hagyományos népi kultúrában – ahol az írás-olvasás és a tudományos ismeretek évszázadokon keresztül szinte egyáltalán nem voltak jelen – a természeti és társadalmi jelenségeket természetfölötti, vagyis az emberi akaratot és ismereteket meghaladó okokkal magyarázták. Ez a fajta animista világkép – amely minden megmagyarázhatatlan dolog mögött spirituális erőket és szellemlényeket lát – a kereszténységben is megtalálta helyét, hiszen a természeti csapásokat, járványokat, betegségeket a régi korok hívei démoni erők munkájának vagy éppen isteni büntetésnek tekintették, amelyek ellen sokszor valamelyik szent közbenjárását kérték.

Éppen ezért a magyar kereszténység kezdeteitől egészen a XIX–XX. századig, szinte ezer éven keresztül kerestek maguknak a hívők – egyénileg és közösségileg is – olyan védőszenteket, akik a bajban oltalmazhatják őket, és közbenjárhatnak értük Istennél. Ennek jegyében például az egyes települések, céhek, társulatok, szakmai közösségek stb. éppúgy választottak maguknak patrónust, mint ahogy a különböző élethelyzetekben lévő emberek (betegségben szenvedők, szülő nők, úton lévők, háborúba indulók stb.).

A betegségek esetén számos szent égi pártfogását kérhették az előző korokban élő hívők. Rendkívül népszerűek voltak az úgynevezett „orvos-szentek” és „járványszentek”. Hogy milyen betegség vagy élethelyzet esetén lehetett hozzájuk fordulni, azt legendájuk és csodáik, valamint attribútumaik (képi ábrázolásuk azon elemei, amelyek egyértelmű azonosításukat szolgálják) indokolták. Ez utóbbi már csak azért is fontos volt, mert a középkor embere nem tudott írni és olvasni, viszont a szentélyfalak, templomi szobrok és festmények világa és értelmezése nem volt idegen tőle, hiszen a vizuális kultúra sokkal erőteljesebb és fontosabb szerepet töltött be a mindennapokban.

Szent Rókus az 1360-as években ezreket ápolt az itáliai pestis idején
Fotó: metmuseum.org

Az orvosszentek kultusza keleti eredetű, s legnépszerűbb képviselője Szent Kozma és Szent Damján. A IV–V. század óta számos nyelven és alakban fölbukkanó legendájuk szerint testvérek voltak, akik ingyen gyógyítottak. A szentek életrajzaival foglalkozó kutatások római, arábiai és ázsiai Kozma- és Damján-legendákat is számon tartottak, s az ortodox hagyományban mind a háromnak volt külön ünnepnapja is, ezért a legújabb időkig három ilyen nevű orvosszentpárost föltételeztek. Vélhetően azonban csupán egy hagyománynak több variánsáról van szó. Az közös vonása az eltérő legendaköröknek, hogy orvosok voltak, ingyen gyógyítottak, és a hitük miatt szenvedtek vértanúhalált valamikor a III–IV. századi keresztényüldözések idején. Egyik életrajzuk szerint az első sikeres transzplantáció is a nevükhöz fűződik: egy elüszkösödött lábú, fehér bőrű férfi beteg alsó végtagját távolították el, s ültették be helyette egy fekete bőrszínű mór lábát.

A két ősi orvosszent ábrázolása a Szent Koronán is fölbukkan, mégpedig a magyar államiság jelképének számító kegytárgy corona grae­ca, azaz „görög korona” részén, amelyet a XI. század második felében VII. (Dukasz) Mihály bizánci császár küldött I. Géza magyar királynak. A művészettörténeti értelmezés az uralkodónak kért égi bölcsesség szimbólumaiként interpretálja őket, míg Bálint Sándor – XX. századi néprajzkutató, művészettörténész, egykori kereszténydemokrata parlamenti képviselő – szerint a királynak kívánt (szintén mennyei eredetű) egészség őrzőiként jelennek meg a koronán.

Attribútuma, illetve legendája alapján vált a betegek védőszentjévé például Szent Erasmus, Szent Luca vagy Szent Rókus. Erasmus a keresztényüldözések idején szenvedett mártíromságot, mégpedig úgy, hogy kínzói csörlővel tekerték ki a beleit. Emiatt egyrészt a vajúdó anyák, másrészt a hasfájástól, hasi görcsöktől és kólikától szenvedők, valamint a hasfájós és síró csecsemők szülei fohászkodtak hozzá. Luca a szembetegséggel élők és a vakok patrónája: neve miatt (mivel a Luca név a latin lux, azaz „fény” szóból származik) éppúgy, mint szentéletrajza alapján. A szüzességet fogadó és keresztény vallása miatt a IV. század elején meggyilkolt Luca ugyanis, amikor megtudta, hogy kiválasztott jegyesének a szemei tetszenek, kivájta azokat, és egy tálcán elküldte neki: így átélte a szemfájdalom kínjait.

A XIV. századi Szent Rókus a legendája szerint gazdag szülők gyermekeként született, ám amikor meghaltak, örökségét templomok, kolostorok és ispotályok (szerzetesrendek által fönntartott kórházak) között osztotta szét. S amikor hírét vette az 1360-as években, hogy Észak-Itáliában pestis tombol (amely járvány akkoriban Európa lakosságának mintegy egyharmadát vitte el), odament, és betegek ezreit ápolta, illetve gyógyította meg érintésével. Piacenzában ő is megkapta a kórt, amelynek terjesztése elől karanténba vonult egy, a városhoz közeli barlangba, ahová naponta egy kutya vitt neki élelemként egy darab kenyeret (ezért későbbi ábrázolásain az állat mindig szerepel). Ugyan a betegségből meggyógyult, ám kémnek nézték, börtönbe vetették, ahol meg is halt.

Szent Rókushoz nemcsak pestis esetén, de minden gyorsan terjedő és veszélyes járvány (így például a himlő és a kolera) idején is bizalommal fordultak az elmúlt századok katolikusai. Ennek jegyében számos – főleg a XVIII. században épített – magyarországi kápolna, templom, kórház, városrész őrzi a szent és a járványok emlékét: Szegedtől Budapestig, Bajától Vácig. Szabadkán pedig úgy tartották, hogy ha Rókus-napon, augusztus 16-án szigorú böjtben csak dinnyét és főtt kukoricát esznek, akkor elkerülik őket a ragályos betegségek. Szent Rókus kultuszának kontinentális elterjedése a konstanzi zsinat idejére tehető. 1414-ben ugyanis a városban fölütötte a fejét a pestis, amely a szent képének a település utcáin való körbehordozása következtében – tartja a hagyomány – rögtön meg is szűnt.

A következő, Szent Rókust megszólító, az 1970-es években egy akkoriban nyolcvan év körüli, Baranya megyei adatközlőtől följegyzett imádságot Erdélyi Zsuzsanna, jeles néprajzkutatónk közölte:

„Oh Szent Rókus, kérünk téged, / Hajtsd le hozzánk füleidet, / Mutasd meg kegyességedet. / Őrizz meg minden vesztéstől, / Éljünk szentél a szent hitben, / Egészséggel az életben, ámen.”