A régi korok emberének világképében a szellemi és fizikai, a spirituális és a materiális tartalmak egységet alkottak. Még a tudósoknak sem volt kérdés, hogy az ismereteinknek határuk van, s azon túl a transzcendens, az isteni, az emberen túli tartalom található, amely létező és megismerhető, éppúgy, mint az anyagi világ. Hogy csak egy XVIII. századi példát említsek: így látta a világot – mint Szerb Antal A királyné nyaklánca című esszéregényéből is kiderül – Louis de Rohan bíboros, strasbourgi hercegérsek is, aki nemcsak a Francia Akadémia tagja volt és a párizsi Sorbonne egyetem főfelügyelője, de híve a magát Alessandro Cagliostro grófnak kiadó legendás korabeli szélhámosnak is, akitől az óegyiptomi titkos tanításokba való beavatást és az örök élet titkát remélte.
A hagyományos népi kultúrában – ahol az írás-olvasás és a tudományos ismeretek évszázadokon keresztül szinte egyáltalán nem voltak jelen – a természeti és társadalmi jelenségeket természetfölötti, vagyis az emberi akaratot és ismereteket meghaladó okokkal magyarázták. Ez a fajta animista világkép – amely minden megmagyarázhatatlan dolog mögött spirituális erőket és szellemlényeket lát – a kereszténységben is megtalálta helyét, hiszen a természeti csapásokat, járványokat, betegségeket a régi korok hívei démoni erők munkájának vagy éppen isteni büntetésnek tekintették, amelyek ellen sokszor valamelyik szent közbenjárását kérték.
Éppen ezért a magyar kereszténység kezdeteitől egészen a XIX–XX. századig, szinte ezer éven keresztül kerestek maguknak a hívők – egyénileg és közösségileg is – olyan védőszenteket, akik a bajban oltalmazhatják őket, és közbenjárhatnak értük Istennél. Ennek jegyében például az egyes települések, céhek, társulatok, szakmai közösségek stb. éppúgy választottak maguknak patrónust, mint ahogy a különböző élethelyzetekben lévő emberek (betegségben szenvedők, szülő nők, úton lévők, háborúba indulók stb.).
A betegségek esetén számos szent égi pártfogását kérhették az előző korokban élő hívők. Rendkívül népszerűek voltak az úgynevezett „orvos-szentek” és „járványszentek”. Hogy milyen betegség vagy élethelyzet esetén lehetett hozzájuk fordulni, azt legendájuk és csodáik, valamint attribútumaik (képi ábrázolásuk azon elemei, amelyek egyértelmű azonosításukat szolgálják) indokolták. Ez utóbbi már csak azért is fontos volt, mert a középkor embere nem tudott írni és olvasni, viszont a szentélyfalak, templomi szobrok és festmények világa és értelmezése nem volt idegen tőle, hiszen a vizuális kultúra sokkal erőteljesebb és fontosabb szerepet töltött be a mindennapokban.
