Ki főzött kávét?

Akárcsak apámról, Ciniről is azt gondoltam, hogyha nem is él örökké, de legalább sose hal meg…

Szerényi Gábor rajza Forrás: Magyar Nemzet

Az öbölháború nyitányaként 1991. január 17-én válaszul az aznap ellenük indított hadműveletre az iraki hadsereg 39 Scud rakétát lőtt ki az izraeli célpontokra. A polgári célpontok között szerepelt Tel-Aviv is, amihez személyes közöm volt: a legvallásosabb Bné Brak negyedben lakott az edelényi születésű, tündökletes szellemű Lala bácsi, a magyar irodalom tudója. Csak annyit most erről, hogy Kölcsey Himnuszát pontosan el tudta mondani, mind a nyolc strófát. Alkalmi versíró is volt, az akrosztichonok virtuóz mestere, amikor izraeli vendégszereplésen volt Tolnay Klári, Ruttkai Éva, Csoóri Sándor és mások mellett Karinthy Ferenc is, kapott tőle olyan poémát, amelynek első betűi lefelé olvasva kiadták a címzett nevét. („Y-nal kezdeni mondatot, azért az nem volt könnyű, de megoldottam: Ybl Miklósról írtam egy sort!”)

Közben jöttek a hírek, hogy Szaddám mérges gázzal töltött rakéták kilövésével fenyegetőzik, arra spekulálhatott, hogy a holokauszt után a zsidókat már a gázzal való fenyegetés is ki­hozza a sodrukból, s ha beszállnak a háborúba, az neki mindenképp kapóra jön, megosztani a támadókat. Én akkor csak Lala bácsira gondoltam, hogy Petőfi, Arany, Vörösmarty rajongóját erősítsem lelkileg valahogy. Hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam a szerkesztőségből megtudott számon Karinthy Ferencet. Már a telefonban hallott jellegzetes hangjától átéltem a legendás helyzetet, amit az ő édesapja mondott anno: „Térjen magához, Karinthy vagyok!”

Röviden vázoltam, hogy egy Izraelben élő idős rajongóját szeretném támogatni, „talán emlékszik is rá, mikor ott járt, írt önhöz egy verset”. És hogy írna-e néhány bátorító sort, mert most épp rakétákat lőnek rájuk. Szerintem jólesne neki egy kézzel írt, rövid üzenet is, amit természetesen én postáznék el neki. Hosszan hallgatott, ő, a telefonbetyárkodások nagymestere, aki e témában remek darabot is írt, a Bösendorfert, nyilván nem akart egy esetleges csíny célpontja lenni. („Írok egy névjegyet, hívjon fel reggel, s megbeszéljük, mikor jön érte.”)

Másnap – miközben az öbölháború csak eszkalálódott – nem vette fel a telefont. Nem adtam fel. Ha a rakétákat lődözik, az a legkevesebb, hogy én meg telefonálgatok. Békéről, lelki enyhülésről van szó. Elképzeltem Lala bácsit, aki önmagában a magyar irodalom önkéntes kulturális attaséja Izraelben, nem hagyatkozhat csak az egyébként kitűnő hadseregre. Kell a szellemi megerősítés, muníció is. És az irodalom a mi Patriotunk, vészelhárítónk. Már a neve is jól hangzik, magyarul: hazafi. Beleéltem magam. Addig csengettem, míg végül kitartással elértem. Szabadkozott („leszaladtam a kisboltba”), és végül csak engedélyt kaptam a Gellért-hegyi villába a vizitre. „De ugye biztosan nem egy arabnak írok?” – villantotta meg humorérzékét.

Szerényi Gábor rajza
Fotó: Magyar Nemzet

Piros melegítőben fogadott, s persze eszembe jutott, hogy édesapja is a piros szín rajongója volt, még a zsebóráját is ilyen színre galvanizáltatta. Cini bácsi, aki nemcsak író, élő klasszikus, de a Fradi vízipólócsapatának virtuóz veteránja. Úgy éreztem, már fokozhatatlan az ámulatom.

– Ülj le – váltott tegezőre, majd egy kis kvíz következett.

– Az ott ki? – kérdezte az egyik képre mutatva a falon. – Kosztolányi Dezső – feleltem. – És az? – Az ön édesapja, fiatal korában – vágtam rá. És sorban mindenkit felismertem: Füst Milán, Szép Ernő. Na persze, Ady Endre. Még Szomory Dezsőt is. És szerencsém volt, Osvát Ernőt sem tévesztettem el. Aztán, ahogy kell az elbizakodottnak, egy óriásit hibáztam: Hunyady Sándort az ifjú Móricz Zsigmondnak neveztem. Javítottam viszont Judik Etellel, Karinthy Frigyes első feleségének portréjával. És ezeket az arcképeket nem is tanultam, csak úgy megmaradtak a memóriámban. Holott az efféle emlékezőképességet hasznosabbra kellene használni, de most jól jött. Még mondja valaki, hogy a lexikális tudás fölösleges luxus. Csak az állítson ilyet, aki biztosan nem kerül spontán műveltségi vetélkedőbe. Például a Karinthy-villában.

– Kérsz kávét? – kérdezte. Feleltem, hogy a koffein az újságírók életben tartója, bármilyen napszakban, nemre, korra, felekezetre való tekintet nélkül. Biccentett, és kivonultunk a konyhába. Rámutatott egy kis bútorra a sarokban: – Itt, ebben lett öngyilkos Somlay Artúr, azóta se mozdítottuk el a helyéről a fotelt. Ugye tudod, ki volt ő? – Persze, a nagy színész, a Valahol Európában-­ból, akit a kommunisták tettek tönkre, Révai, a kor kulturális főmuftija addig alázta, míg egy téli este nyugtatókat vett be, és alkoholt ivott rá. És éppen itt. Csak bámultam minden irányba. Egyszerre múzeum és alkotóműhely. Pluszban itt él a Karinthy család. Felajánlottam, hogy darálom a kávét, de nem engedte. Amíg a kotyogásra vártunk, bekapcsolt egy kis zsebrádiót. Játék és muzsika tíz percben, zenei vetélkedő. – Ez Verdi! Mondd csak a címét! Nem tudtam. Amilyen eminens voltam irodalmi arcképcsarnokban, olyan pocsékul szerepeltem az operában. Cini se remekelt, végül legyintett: – Ma megbuktunk.

Egyszer csak csengettek, kiment, de még hátraszólt: – Menj be a szobába, és nézd meg a telefonkönyveket! – Elképedtem. Telefonkönyveket? Ez valami tréfa? De nem. A polcokon vagy kéttucatnyi vaskos kötet. Japán, ausztrál, kanadai, maláj, indonéz, argentin, hogy csak a különlegesebbeket említsem, s mind helyi telefonkönyv. Belelapoztam egyik-másikba. Mindenki távoli idegen, s mégis mindenütt ott egy-egy kis otthoni készülék, egy rögtönzött csöngetéssel benyithatnék legalább egy akusztikus belső térbe…

– A barátaimtól kaptam – tért vissza Cini (akit már gondolatban sem mertem tovább bácsizni) –, de van, amelyiket loptam. – Elővett végül egy saját karcsú kötetet is, a Budapesti őszt. „Nehéz idők emlékére, jobb idők reményében” – dedikálta. – Ezt küldd el Lalának.

Vendégek tódultak be, elköszöntem, de még utánam szólt: – Várj, neked is adok valamit! – A Szellemidézést húzta elő a szalon könyvóceánjából. – Egy megszűnt textilgyár könyvtárából selejtezték le – szabadkozott kicsit, hogy a kötetbe pecsételt feliratot néztem.

A másik könyvet még aznap postáztam Bné Brakba, Lala bácsinak. A háborúnak nemsokára vége lett. Ahogy az gyakorta megesik, addig halogattam egy köszönő levél elküldését, hogy már csak Cini fiának, Marcinak írhattam meg pár mondatban, hogy milyen jó volt ott lenni a „Karinthy-szellemvilágban”. És szabadkoztam érzelmességem miatt: „Akárcsak apámról, Ciniről is azt gondoltam, hogyha nem is él örökké, de legalább sose hal meg…”

Meglepetésemre Karinthy Ferencné, Ági néni válaszolt. „Elragadtam Marcitól kedves levelét! Sose bánja érzelmességét, az nagyon jó, és a korral együtt még fokozódik is. És ahogy egy hajdani bölcs mondta, inkább legyen az ember egy életen át érzelmes, semmint egy óráig is szívtelen. Csak közben azon töprengek, hogy hol a csudában voltam én azon a délelőttön, hogy Cininek kellett a kávét megfőzni?”