Nagyhatalmi érdektelenség

A földtulajon elvétele is lényeges szempontnak bizonyult az újonnan berendezkedő román államnak.

Mivel 1940-ben Észak-Erdély és Székelyföld „visszatért”, ezt követően innen is soroztak be katonákat a Magyar Királyi Honvédségbe, közülük többen kerültek a háború során és azt követően fogságba. A területet 1944 végétől megszálló szovjet haderő civileket is elhurcolt. Az újraszerveződő román állam több jogszabályt is hozott, amelyekkel igyekeztek a hazatérni szándékozó egykori magyar honvédek állampolgársági és vagyoni helyzetét is ellehetetleníteni.

Ilyen volt például a 261. törvény is, amelyet 1945. április 2-án fogadtak el, és amelynek a 2. pontja szerint a következő személyeket nem lehetett román állampolgárnak tekinteni: „Észak-Erdély lakói, akik önkéntesen egy olyan állam katonai szolgálatába álltak, amellyel Románia háborús viszonyban volt, vagy pedig idegen katonai vagy félkatonai alakulatokhoz csatlakoztak.” Ugyanebben az évben augusztus 13-án kiadott 12. számú kormányrendelet tovább „finomította” az előző jogszabályt. Ennek 4. pontjának a d. bekezdése szerint a román állampolgársá­gukat a következő személyek vesztették el: „azok az észak-erdélyi lakosok, akik önként olyan állam hadseregébe jelentkeztek, amelyek 1944. ­augusztus 23-án háborús állapotban voltak Romániával, vagy pedig önként katonai vagy félkatonai jellegű alakulatokba jelentkeztek.” Illetve ennek e. bekezdése: „azok, akik önként távoztak Észak-Erdély területéről az ellenséges hadsereggel – ezekkel szolidaritást vállalva.” Az áprilisi jogszabály módosítására nyilván azért is volt szükség, mivel e szerint a szovjetekhez átállt, akár román kommunisták is, akik a nevezett területen laktak, elvesztették volna az állampolgárságukat. A módosítás egyértelműen a román kiugrásra vonatkozott, kizárta a jogszabály hatálya alól a szovjet oldalon harcolókat, így azok a magyar kommunisták is, akik Észak-Erdélyben laktak, és a szovjet haderőben küzdöttek, megtarthatták az állampolgárságukat.

Nemcsak az állampolgárság, hanem a földtulajon elvétele is lényeges szempontnak bizonyult az újonnan berendezkedő román államnak. A korabeli társadalom jelentős hányadának a megélhetése kapcsolódott közvetlen vagy közvetett módon a mezőgazdasághoz, így a korabeli földreform számukra megfelelő levezénylése a románok szempontjából lényegesnek bizonyult, ehhez jól jöttek az „einstandolt” magyar földek is. Így 1945. március 22-én a következőképpen rendelkeztek: „az állam átveszi a következő mezőgazdasági javakat az élő és holt felszereléssel együtt […]” földosztás céljára. Így „mindazoknak a földjeit, akik Romániával hadiállapotban lévő országokba menekültek, vagy 1944. augusztus 23. után külföldre menekültek […] mindazoknak a román állampolgároknak a mindennemű mezőgazdasági javait, akik önként jelentkeztek harcra az Egyesült Nemzetek ellen.” Április 11-én definiálták az együttműködés fogalmát: akik SS-alakulat tagjai voltak, akik magyar és német csapatokkal távoztak, illetve lemenő és felmenő ági rokonaik is.

Mindemellett szabályozták, hogy a német és magyar állampolgároknak nem engedélyezik vagyonuk kivitelét. Az említett jogszabályokban gyakorlatilag megjelenik a kollektív bűnösség elve, bizonyos esetben még a rokonokat is külön büntették. Azt is ki kell emelni, hogy sem a hagyományos, sem pedig a háború után felállított népbíróságok ítéletére nem volt szükség jelen esetben a vagyon, illetve az állampolgárság elvételéhez. Az említett jogszabályok magyarellenes és diszkriminatív módon rendelkeztek.

A hazatérőket nem csak az említett rendelkezések sújtották. A hadifogságból hazaküldött magyar katonákat – nem csak Romániában – sokszor nem a szülőhelyük szerinti területre irányították, hanem Magyarországra, mivel magyar katonaruhában estek fogságba. Ugyanakkor a másodszor is elcsatolt területeken lévő utódállamok nem hagyták visszatérni őket szülőföldjükre.

Az „orosz” fogságba esett katonák hazaszállítását a romániai Máramarosszigeten és Foksányon keresztül bonyolították le a szovjetek, ahol a hazatérőket megfürdették és fertőtlenítették. A táborokba telepített magyar kommunista párttagok nyilvántartásokat készítettek róluk. Ők szoros kapcsolatban álltak a román kommunistákkal is, akik egyébként a táborokban szintén kiépítették a saját apparátusukat. Az erdélyi és partiumi magyarok átvétele nehezen ment, ezt a kommunista Erdélyi Magyar Szövetség szervezte, 1947-ben közülük körülbelül négyezren voltak Foksányban és „Szigeten”. Csehszlovákiával kapcsolatban külön gondot okozott, hogy meg kellett állapítani, kik tartoznak közülük a Magyarországra áttelepítettek közé.

A foglyok hazahozatalának tervével már 1945-ben magyar katonai szakértők foglalkoztak, mielőbbi hazaszállításukat fontosnak tartották, ennek érdekében az érintett államokkal kétoldalú megállapodásokat terveztek kötni, és szállítási programot kidolgozni. Mindehhez az érintett nagyhatalmak támogatását is kérték, hiszen csak az ő segítségükkel lehetett megoldani a logisztikai problémákat, ugyanis a magyar vasúti állomány jelentős része vagy megsemmisült, vagy pedig külföldön volt. A hazaszállításig a foglyokhoz egy-egy összekötő tiszt és „felvilágosító személyzet” kirendelését javasolták. Ugyanakkor a táborokban lényegesnek tartották a magyarok elkülönítését, illetve azoknak az összeírását, akik az SS-ben teljesítettek szolgálatot. Mivel több műszaki végzettségű személyt igyekeztek nyugati országokba vagy azok gyarmataira csábítani, így ennek a leállítását is szerették volna elérni, csakúgy mint a nemzetközi egyezmények figyelembevételét. A hazatérés mellett az ingóságok hazavitele érdekében is érveltek az európai menekültügyi és egyéb segélyező szervek bekapcsolásával. A béke-előkészítő tárgyalások során a magyar békedelegáció katonai szakértői kérték, a leendő békeszerződésbe vegyék fel, hogy csupán azért, mert valaki katona volt, ám bűncselekményt nem követett el, ne lehessen megbüntetni.

A békeszerződés katonai bizottsága 1946. szep­tember 30-án tárgyalta a magyar békeszerződés-tervezet katonai záradékát a Luxembourg-palota Brosse termében. A fent említett problémákkal nem is foglalkoztak, így a dokumentumba sem a fentiek, sem pedig a hadifoglyok fél éven belüli hazaszállítását rendező rész nem került bele, utóbbi esetben az „amint lehetséges” kitétel szabályozta a hazaszállításokat. A magyar katonai delegáció a határozatok elfogadását követően hiába kérte, hogy írják bele a békeszerződés szövegébe az összes kint lévő fél éven belüli hazatérésének és az 1938 és 1945 között Magyarországhoz csatolt területeken élők utódállamokba való visszatérésének a lehetőségét. A nagyhatalmakat annyira nem érdekelte több millió ember sorsa és a jogszerűség kritériumai sem, hogy ilyen kérdésekkel még csak nem is foglalkoztak.