Nagyhatalmi érdektelenség

A földtulajon elvétele is lényeges szempontnak bizonyult az újonnan berendezkedő román államnak.

Mindemellett szabályozták, hogy a német és magyar állampolgároknak nem engedélyezik vagyonuk kivitelét. Az említett jogszabályokban gyakorlatilag megjelenik a kollektív bűnösség elve, bizonyos esetben még a rokonokat is külön büntették. Azt is ki kell emelni, hogy sem a hagyományos, sem pedig a háború után felállított népbíróságok ítéletére nem volt szükség jelen esetben a vagyon, illetve az állampolgárság elvételéhez. Az említett jogszabályok magyarellenes és diszkriminatív módon rendelkeztek.

A hazatérőket nem csak az említett rendelkezések sújtották. A hadifogságból hazaküldött magyar katonákat – nem csak Romániában – sokszor nem a szülőhelyük szerinti területre irányították, hanem Magyarországra, mivel magyar katonaruhában estek fogságba. Ugyanakkor a másodszor is elcsatolt területeken lévő utódállamok nem hagyták visszatérni őket szülőföldjükre.

Az „orosz” fogságba esett katonák hazaszállítását a romániai Máramarosszigeten és Foksányon keresztül bonyolították le a szovjetek, ahol a hazatérőket megfürdették és fertőtlenítették. A táborokba telepített magyar kommunista párttagok nyilvántartásokat készítettek róluk. Ők szoros kapcsolatban álltak a román kommunistákkal is, akik egyébként a táborokban szintén kiépítették a saját apparátusukat. Az erdélyi és partiumi magyarok átvétele nehezen ment, ezt a kommunista Erdélyi Magyar Szövetség szervezte, 1947-ben közülük körülbelül négyezren voltak Foksányban és „Szigeten”. Csehszlovákiával kapcsolatban külön gondot okozott, hogy meg kellett állapítani, kik tartoznak közülük a Magyarországra áttelepítettek közé.

A foglyok hazahozatalának tervével már 1945-ben magyar katonai szakértők foglalkoztak, mielőbbi hazaszállításukat fontosnak tartották, ennek érdekében az érintett államokkal kétoldalú megállapodásokat terveztek kötni, és szállítási programot kidolgozni. Mindehhez az érintett nagyhatalmak támogatását is kérték, hiszen csak az ő segítségükkel lehetett megoldani a logisztikai problémákat, ugyanis a magyar vasúti állomány jelentős része vagy megsemmisült, vagy pedig külföldön volt. A hazaszállításig a foglyokhoz egy-egy összekötő tiszt és „felvilágosító személyzet” kirendelését javasolták. Ugyanakkor a táborokban lényegesnek tartották a magyarok elkülönítését, illetve azoknak az összeírását, akik az SS-ben teljesítettek szolgálatot. Mivel több műszaki végzettségű személyt igyekeztek nyugati országokba vagy azok gyarmataira csábítani, így ennek a leállítását is szerették volna elérni, csakúgy mint a nemzetközi egyezmények figyelembevételét. A hazatérés mellett az ingóságok hazavitele érdekében is érveltek az európai menekültügyi és egyéb segélyező szervek bekapcsolásával. A béke-előkészítő tárgyalások során a magyar békedelegáció katonai szakértői kérték, a leendő békeszerződésbe vegyék fel, hogy csupán azért, mert valaki katona volt, ám bűncselekményt nem követett el, ne lehessen megbüntetni.

A békeszerződés katonai bizottsága 1946. szep­tember 30-án tárgyalta a magyar békeszerződés-tervezet katonai záradékát a Luxembourg-palota Brosse termében. A fent említett problémákkal nem is foglalkoztak, így a dokumentumba sem a fentiek, sem pedig a hadifoglyok fél éven belüli hazaszállítását rendező rész nem került bele, utóbbi esetben az „amint lehetséges” kitétel szabályozta a hazaszállításokat. A magyar katonai delegáció a határozatok elfogadását követően hiába kérte, hogy írják bele a békeszerződés szövegébe az összes kint lévő fél éven belüli hazatérésének és az 1938 és 1945 között Magyarországhoz csatolt területeken élők utódállamokba való visszatérésének a lehetőségét. A nagyhatalmakat annyira nem érdekelte több millió ember sorsa és a jogszerűség kritériumai sem, hogy ilyen kérdésekkel még csak nem is foglalkoztak.