Pozsonyi harangok – Magyar tükör

Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe!

Erkel mestere a magyar zenében

A nyolczvanas évek végén tagja voltam a Pesti Sakkörnek. A kör elnöke Erkel Ferencz volt akkor. Nem is igen járt máshová, csak oda. Egy téli estén ketten maradtunk utolsóknak. Nem hagyhattam ott magára. Beszélgettünk. – Kedves bátyámuram, – mondottam neki egyszer – én azt gondolom, hogy mindig apró véletlenségek irányítják az életünket. Hogyan lett zenészszé?

Az öreg úr keserű arczú, nehézkes testű, nagyfejű ember volt. A feje mindig a mellén lógott. Ha valakire ránézett, csak a szemöldökét emelte föl. Akkor is így nézett rám. – Hát nem hiszi, hogy a talentum veleszületik az emberrel? – A talentum veleszületik, de hogy a művészetnek miféle terére jut? véletlenség dolga. Maga elé nézett. Szippantott egyet-kettőt a szivarján.

– Hogy én hogyan lettem muzsikus? azt bizony már nem tudom. Igen korán kezdtem. Hanem hogy hogyan lettem magyar muzsikus, arra emlékszem. Hát csakugyan a véletlenség… Egyszer, még kicsi diákkoromban, hazamentem vakáczióra Pozsonyból. Le az Alföldre. Még akkor nem volt vasút. Hajón jártunk Pestre. Oda meg az alföldi kocsik följártak. [...] – Volt nekünk egy furfangos mindenesünk. Igen szerettem azt az embert. Este is, hacsak tehettem, kiszöktem hozzá a konyhába és lestem minden szavát. Hol tréfált, hol mesélt, de nekem mindenképen a legérdekesebb ember volt a világon. Egy este ott üldögél a tűz mellett: álmosan pipázgat. De nem is pipázott talán, csak épen hogy a szájában volt a pipa. És amint ott ül bóbiskolva a tűzhely patkáján, hát hallom ám, hogy dúdol valamit. […]

Hallgat egy perczet, aztán megismétli. Megint hallgat egyet, megint fúj egyet. A dallam hol emelkedik, hol leszáll, de csak épen annyit fúj belőle egyszere, amennyire egy lélekzetvétel épen elég. Bámulva hallgatom. A dal bűbája és szaggatottsága megragad. Csodálkozva csodálom, hogy a dal egységét a szünetek nemhogy zavarnák, hanem inkább emelik. Pedig mondom, csak úgy halkan, bajusz alól dúdolt, s magának, mint a macska, mert félig aludt. Én aztán lefeküdtem, de soha azt az estét nem feledtem el. Később is, hogy zenész lettem, sokat gondolkoztam ezen. Ebből értettem meg, mi a rubátó, és hogy a metronómot, a taktusmérőt hova tegye a magyar muzsikus? Csapja a földhöz. Az a tanulatlan paraszt-mindenes, az lett a vezetőm az egész pályámon.

A Szózat meg a Himnusz

[…] A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utczán, a lakása előtt Bartay. Felhí és azt mondja odafenn: – írtál-e himnuszt? – Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik. – Hát ő megírta már? – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat. – És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság? – Micsoda szándékosság? – Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni. – De ha nem is akarok. – Kell! Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt. Ezt mondva, – folytatta Erkel – betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kótapapirost, melléje a szöveget. – Csináld meg rögtön. – De, bátyám, hova gondol! Nem szivar-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön. – Meg kell csinálnod! – Nem lehet. Késő már! Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy: alásszolgája. Állok mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutyateremtette: szépen vagyunk!

Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodok. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom. Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség. Elkezdjük. A közönség figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyimre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az addigi dallamok mindenféle csírí-csári nóták; semmi mély érzés; semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arczok megmerednek.

A szemek megtelnek könynyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az enyím lett a dicsőség. Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpí-klampi.

(Részlet Gárdonyi Géza Apróságok Erkel életéből című írásából, amely megjelent az Erkel Ferencz emlékkönyvben)

Ezen a napon született Erkel Ferenc zeneszerző, karmester 1810-ben. Tiszteletére november 7-én tartják a magyar opera napját.